(Kultúrsokk)

Párizsban, egy fényűző műteremben a kor egyik legjobban fizetett festője kötelekkel felkötözteti magát egy keresztre. Nem szereplésből. Tanulmányként. Munkácsy Mihály a Golgota festésekor saját testén akarta látni, hogyan feszül meg az izom, hogyan torzul a tartás, hogyan viselkedik a szenvedés, amikor már nincs benne festői póz. Fotó is készült róla. A jelenet olyan, mintha a festő egyszer csak belépne a saját képébe, és rájönne, hogy Krisztust távolról nézni kevés. Írta: Barna Krisztián

Ez a Munkácsy ritkán kerül az ünnepi falra. Mi szívesebben beszélünk a nemzeti festőfejedelemről, a párizsi sikerről, a Siralomház diadaláról, a debreceni Déri Múzeum monumentális terméről. Arról a Munkácsyról, akivel büszkélkedni lehet. Akit ki lehet tenni iskolai folyosóra, katalógusborítóra, kulturális emlékezetbe.

Csakhogy Munkácsy sokkal zavarba ejtőbb ennél. A Krisztus-trilógiája azért hat ma is kultúrsokként, mert nemcsak Krisztus szenvedését mutatja meg, hanem azt is, hogyan működik a hatalom, a tömeg, a közöny és az üzlet, amikor az ártatlanság útban van.

Lieb Mihály Leóként született 1844-ben. Korán elveszítette az anyját, majd az apját is. Gyerekkorát nem műtermek, akadémiák és bársonyos szalonok határozták meg, inkább árvaság, kiszolgáltatottság, munka és erőszak. Békéscsabán asztalosinas lett, ahol a kutatási anyag szerint napi tíz, tizenkét órát dolgoztatták, éheztették és bántalmazták. Az ilyesmi nem tűnik el attól, hogy az ember később párizsi palotába költözik. A fájdalom nem vész el csak átalakul. Ecsetvonássá, árnyékká, emberismeretté.

Talán ezért tudta olyan pontosan megfesteni a kiszolgáltatott embert. A rabot. A nyomorultat. Az elítéltet. A megvert Krisztust. Nála a szenvedés nem vallásos dekoráció. Régi ismerős, aki újra beáll a rivaldafénybe. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz

A Krisztus-trilógia közben nem tiszta áhítatból született. Ez a másik kellemetlen pont. A három óriásvászon mögött ott állt Charles Sedelmeyer, a bécsi születésű, Párizsban működő műkereskedő, aki Munkácsyból nemzetközi látványosságot csinált. Nem egyszerűen képeket adott el. Piacot épített.

Sedelmeyer pontosan felismerte, hogy a bibliai téma olyan közérthető és monumentális látvány, amely önálló pavilonban is tömegeket vonz. Gustave Doré vallásos képeinek korábbi sikere már megmutatta, hogy a katolikus és protestáns közönség, főleg a brit és amerikai fizetőképes réteg, óriási vásárlóerőt jelent. Munkácsy Krisztusa tehát nem csupán műtermi döntés volt. Üzleti stratégia is.

Belépőjegyek. Reprodukciók. Metszetek. Fotók. Turnék. Kritikai figyelem. Isten fiának szenvedéstörténete a 19. század egyik legjobban szervezett látványipari termékévé vált. A Krisztus Pilátus előtt 1882-es budapesti bemutatója több mint százezer látogatót vonzott, a jegybevétel hatalmas volt, a fotók és nyomatok külön pénzt termeltek. Munkácsy képei előtt nemcsak elcsendesedtek az emberek. Sorban álltak, fizettek, néztek, vásároltak, hazavittek belőle egy sokszorosított darabot.

Ez persze nem csökkenti a művek erejét. Inkább zavarba ejtően maivá teszi őket. Mert mi is ilyen korban élünk. A legmélyebb emberi történetekből is tartalom lesz. A fájdalomból látvány. A képből esemény. A tragédiából megosztható forma. Sedelmeyer üzleti gépezete ma már alap lenne egy streamingplatform marketingosztályán. Csak akkor még olajfesték, jegyszedő és fénynyomat kellett hozzá.

Munkácsy hitélete közben összetettebb volt annál, mint amit a nemzeti kegyelet szeret egyszerűen elképzelni. Vegyes vallású családból jött: édesapja római katolikus, édesanyja evangélikus volt, őt katolikus szertartás szerint keresztelték. Jó kapcsolatot ápolt egyházi személyekkel, például Haynald Lajos kalocsai érsekkel is, de a trilógia nem dogmatikus vallási leckeként működik.

A döntő hatás inkább a Krisztus emberi drámája volt. Ebben fontos szerepet játszhatott Ernest Renan Jézus élete című, 1863-ban megjelent könyve, amely Krisztust történelmi emberként, saját eszméiért szenvedő erkölcsi hősként mutatta be. Renan rendszeres vendég volt Munkácsy párizsi szalonjában, és ez a gondolkodás jól illik ahhoz, amit a festő a londoni The Times-nak is megfogalmazott: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.”

Ez a mondat a trilógia kulcsa. Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei

Munkácsy Krisztusa nem aranyfényben lebegő távoli szent. Emberi alakban áll a hatalom, a tömeg és a közöny között. Megverhető. Kigúnyolható. Félreérthető. Elítélhető. A vásznon éppen az a félelmetes, hogy az isteni titok emberi testbe van szorítva, és ezt a testet körülveszi minden, ami az embert el tudja pusztítani.

A Krisztus Pilátus előtt egy hatalmi helyzet. Krisztus áll, Pilátus ül, a tömeg feszül. Ez nem békés vallásos elmélkedés, inkább bírósági pillanat, politikai színház, adminisztratív hidegség. Pilátus azért ijesztő, mert nem szörnyeteg. Inkább hivatalnok, aki érzi a nyomást, mérlegel, számol, helyezkedik. Az igazság előtte áll, ő pedig a következményeket nézi. Ismerős típus. Ma is jár öltönyben.

A Golgotán a szenvedés testi valóság lesz. A keresztfa, súly, kötél, izomgörcs. A viharos ég alatt mégis könnyen elakad a szem egy mellékalakon: a szekercével távozó ácson. Ő a kép egyik legijesztőbb figurája. Nem ordít, nem átkozódik, nem emel követ. Végzett a munkával, és megy haza. Érdemes végig követni azt a tekintetet, amivel visszanéz Máriára, aki a megfeszített Jézus lábai előtt térdel. A világot megmentő áldozat pillanata és történelmünk legnagyobb lelki eseménye számára letudott nap. A közöny itt nem feltétlenül vérben álló gonosz zsarnokként érkezik. Néha rendesen elpakolja a szerszámot, és vacsorázni indul. Az Ecce Homo már tömegpszichológiai tanulmány. Hetvenhárom közel életnagyságú alak. Arcok, indulatok, tekintetek, mozdulatok. Pilátus megmutatja a megkínzott Krisztust: íme, az ember. A látvány nem fékezi meg a tömeget, inkább rászabadítja saját indulatára. Ez a kép ma azért különösen feszélyező, mert a tömeg nem régi bibliai díszletként hat. A tömeg itt van velünk. Kommentmezőben, nyilvános megszégyenítésekben, gyors ítéletekben, abban a pillanatban, amikor valakiről már nem emberként beszélünk, csak üggyé, váddá, oldallá, célponttá zsugorítjuk.

A trilógia ezért nem hagyja a nézőt múzeumi biztonságban. Átnéz rajtunk. Mintha azt kérdezné: te hol állnál a képen? Pilátus mellett? A tömegben? A távozó ács helyén? Vagy a kényelmes nézőtéren, jeggyel a kezedben, kulturáltan megrendülve?

A képek saját sorsa szinte folytatta a passiót. A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota az amerikai John Wanamaker tulajdonába került. 1907 telén a lindenhursti palota kigyulladt. A hatalmas vásznakat késsel vágták ki a lángoló keretekből, majd a hóba dobták, hogy megmentsék őket. Krisztus a tűzből a hóba került. Ez olyan kép, amelyet ha egy író találna ki, talán túl szimbolikusnak éreznénk.

Később jöttek az újabb tulajdonosok, alkuk, állami vásárlások, milliárdos viták. A Golgota modern kori huzavonája megmutatta, hogy Munkácsy ma is valuta. Nem puszta örökség, nem vitrintárgy, kemény kulturális értéktest, amelyért állam, műgyűjtő, múzeum és pénzvilág feszül egymásnak. Végül a trilógia Debrecenben egyesült. Kulturális siker, persze. Közben furcsa belegondolni: ezek a képek annyit vándoroltak, égtek, szakadtak, alkudoztak fölöttük, hogy maguk is részévé váltak annak a történetnek, amelyet ábrázolnak.

Munkácsy életének vége sem ad kényelmes feloldást. A kutatási anyag szerint tizenöt éves korában szifilisszel fertőződött meg, a betegség évtizedekkel később neuroszifiliszként támadta meg az idegrendszerét. Fájdalmak, látásromlás, álmatlanság, morfiumos kezelések, majd progresszív paralízis. Utolsó éveit az endenichi elmegyógyintézetben töltötte, szellemi sötétségben. A nemzet később nagy pompával temette. A Műcsarnokban ravatalozták fel. A dicsőség megérkezett, csak az ember addigra már kiment belőle. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)

Ezért hamis minden túl sima Munkácsy-kép. Ő nem fér el a nemzeti büszkeség kényelmes keretében. Árva gyerek, bántalmazott inas, párizsi divatfi, üzleti márka, világsztár, beteg test, széteső elme, és közben olyan festő, aki Krisztus arcán keresztül nem az ég kényelmét mutatta meg, inkább a föld kegyetlenségét.

Aki a Krisztus-trilógia előtt áll, könnyen azt hiszi, vallásos képeket néz. Pedig Munkácsy minket nézet vissza velük. A kézmosó embert. Az üvöltőt. A szerszámaival hazafelé indulót. A jól öltözött nézőt, aki mindezt kulturális élménynek hívja, hogy ne kelljen túl sokáig magára ismernie.

Munkácsy Krisztusa nem vigasztaló. Nem kellemes. A vászon közepén ott áll az emberi ártatlanság és az Isteni szeretet, körülötte pedig minden, ami képes elpusztítani: hatalom, tömeg, közöny, üzlet, félelem.

Ezért felbecsülhetetlenül nagy mű. És ezért veszélyesen jó. Mert Munkácsy végül nem Krisztust szépítette meg.

Minket leplezett le.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu

képek: wikimedia commons