Egerben néha egyetlen szó ment meg egy napot.

Jó napot. Ennyi. Semmi nagy mutatvány. Nincs benne kulturális program, pályázati pénz, ünnepi beszéd vagy városstratégia. Csak két ember találkozik egy ajtóban, egy boltban, a zebránál, a buszmegállóban, és az egyik jelzi a másiknak: látlak. Ez ma már nem kevés. Írta: Barna Krisztián

Van egy pont, ahol egy város belül kezd fáradni. Kívül még minden áll. A házak a helyükön vannak, a vár nem mozdul, a templomtornyok nem panaszkodnak, a plakátok is szépen tudják, mikor kell kulturális életnek látszani. Közben az utcán valami mégis kimegy a levegőből. Az emberek elmennek egymás mellett, mintha a másik csak mozgó tárgy volna. Kikerülendő test. Lassú akadály. Sorban álló probléma.

Egy köszönés apróság. Jó napot. Szia. Estét. Helló. Sokszor automatikus, kicsit kopott, néha alig hallani. Mégis rendet vág a térben. Olyan, mint amikor valaki egy zsúfolt szobában kinyitja résnyire az ablakot. Nem lesz tőle tavasz. De bejön egy korty levegő. A város szépségéről könnyű beszélni. Épületek, terek, kávézók, múzeumok, színház, várfal, könyvtár, esti fények. Eger ebből jól áll. Néha túl jól is, mert a múltja olyan erős, hogy az ember hajlamos azt hinni, elég ránézni valamire, és már meg is történt a kultúra. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz

Úgy gondolom, Eger igazi hőmérséklete sem a képeslapokon látszik. A pénztárnál derül ki, amikor harmadszor keresed az aprót, mögötted már moccan a sor, és a pénztáros még mindig emberi arccal vár. A szűk járdán derül ki, amikor valaki fél lépést hátralép, hogy elférj. A zebránál. A pékségben. A gyógyszertárban. Ott, ahol nincs közönség, nincs taps, nincs fotós, csak két ember ügyetlenül osztozik egy kevés helyen.

Ez a kultúra plakát nélkül működik. Nincs jegyára. Nincs nyitvatartása. Nem kerül bele a programajánlóba. Mégis ettől lesz lakható egy város. Mert a városnak idegrendszere is van.

Reggel ez nagyon látszik. A buszmegállóban zárt arcok. A boltban rövid türelmek. A járdán siető testek. Valaki sóhajt, mert előtte lassabban fizetnek. Valaki úgy vág át a téren, mint aki háborúba indul, csak közben kiflit visz haza. És akkor jön egy ember, aki normálisan köszön. Nem nagy ügy. Mégis egy pillanatra visszakapcsol a rendszer emberi üzemmódba.

Ez a láthatatlan iránytű. Nem elvekben kezdődik. A másik ember jelenléténél kezdődik. Ott, hogy nem kezeljük bosszantó mellékhatásként.

Persze erre könnyű legyinteni. Egy köszönés nem old meg semmit. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, több parkoló, rövidebb várólista, békésebb kommentmező. Igaz. Egy köszönés nem javítja meg az országot.

Csak egy embert javít meg egyetlen másodpercre. Néha éppen ez hiányzik. A figyelmesség kicsi izom. Ha használjuk, megmarad, ha nem, elsorvad. Aki mindig csak a saját sebességével törődik, előbb-utóbb mindenkit útban lévőnek lát. Sorban álló akadály. Parkoló akadály. Kérdező akadály. Idős akadály. Gyerekes akadály. Hangos akadály.

Ez roncsol. Nem látványosan. Inkább úgy, mint a vízkő a csapban. Először csak gyengébb a sugár. Aztán egyszer csak alig folyik át valami. A közösségi élet is így dugul el.

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei

Egerben ez különösen érdekes. Ez a város erősen hordozza a múltját. Vár, templomok, könyvtárak, régi utcák, irodalmi emlékezet, iskolák, színház. A történelem néha úgy ül a köveken, mint egy szigorú rokon a családi ebédnél. Mindent lát. Mindent megjegyez.

A múltat könnyű tisztelni. Nem szól vissza. A jelen kényelmetlenebb. Eléd áll a zebránál. Lassan fizet. Rossz napja van. Hangosan telefonál. Köhög. Megkérdezi, merre van az a… valami. Téged néz, és várja, hogy emberként kezeled-e, vagy csak egy mozgó díszletként.

Itt dől el a város minősége. Mert persze kellenek a színházi esték, a koncertek, kiállítások, irodalmi alkalmak, jó filmek, közös ünnepek. Ezek adják a város látható arcát. De alatta ott dolgozik a hétköznapi izomszövet: köszönés, türelem, figyelem, elengedés, visszakérdezés, halkabb beszéd, egy ajtó megtartása, egy ingerült mondat lenyelése.

Ezek kicsi dolgok. Csak nélkülük minden szétesik. A kultúra ott is kezdődhet, hogy valaki nem használja fegyverként a saját rossz napját. Nem borítja rá a pénztárosra, a buszsofőrre, a járókelőre, a gyerekre, a szomszédra. Hazaviszi, lecsendesíti, kidobja magából, mint a szemetet, mielőtt bebüdösödne a lakásban. A léleknek is van hulladékgazdálkodása. Csak kevésbé látványos, és nincs hozzá sárga kuka. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)

A köszönés ezért több mint forma. Apró rendrakás. Rövid mozdulat a közös tér tisztaságáért. Nem kell hozzá azonos ízlés, azonos világnézet, azonos szavazat, azonos könyvespolc. Elég annyi, hogy a másik ember ne tűnjön el teljesen a saját fejünk zajában.

És ne tagadjuk: ez ma már komoly teljesítmény.

A városi ember túl sok ingert kap, és kevés valódi figyelmet ad. Képernyőn beszél, képernyőn vitatkozik, képernyőn örül, képernyőn sértődik. A valóságos ember közben ott áll mellette a pékségben, és próbál nem útban lenni. Pedig a város emberekből épül. Nem algoritmusból.

Ahol még köszönnek, ott a közösség nem adta fel teljesen önmagát. Ott még van egy vékony, működő híd két idegen között. Lehet, hogy recseg. Lehet, hogy rozsdás. De át lehet rajta menni.

Szóval… Eger még város? www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu

indexkép: pixabay