Húsz év alatt Miranda Priestly alakja nem lett ijesztőbb. A világ lett Mirandább. Ma már mindannyian kaptunk egy kis Runwayt a zsebünkbe. Nem magazinszerkesztőséget. Nem trendi couture-ruhákat. Nem jeges tekintetű főnököt. Egy apró, állandó színpadot, ahol látszani, teljesíteni, reagálni és alkalmazkodni kell. Az ördög ma már nem feltétlenül Pradát visel. Néha értesítésként villan fel.

Ezt érdemes elolvasni

A bemutató megtörtént a magyar mozikban és örömmel vettük tudomásul, hogy visszatért Meryl Streep és Anne Hathaway is, akit a People magazin 2026-ban a világ legszebb emberének választott meg. Bárhogyan számolunk, ez eddig 4 Oscar díj. De rajtuk kívül szinte az összes fontos szereplő is feltűnik az első részből. Ez önmagában hír. A kérdés az, miért érdekel ez minket ma is.

kép: wikipedia

Az első filmben Andy Sachs (Anne Hathaway) kívülről érkezett a divatvilágba. Lenézte, nem értette, kicsit nevetségesnek tartotta. Aztán lassan átalakult. Nem egyik napról a másikra. Nem úgy, hogy reggel még ártatlan, este már szörnyeteg. Sokkal alattomosabban. Először jobban öltözött. Aztán jobban teljesített. Aztán egyre pontosabban értette a szabályokat. Végül már nemcsak dolgozott a rendszerben. Hasonlítani kezdett rá. Barna Krisztián: A vers testté lesz

Ez a film igazi kérdése. Miranda gonoszsága túl egyszerű válasz volna. A lényeg ott kezdődik, amikor egy sikeres rendszer átírja az embert. Amikor önként viseled azt a szerepet, amelytől korábban még undorodtál. Amikor a fáradtságot elhivatottságnak nevezed. A félelmet profizmusnak. Az önfeladást fejlődésnek. És egyszer csak rájössz: már nem te viseled a ruhát. A ruha visel téged.

A folytatás ezért lehet érdekes húsz év után. A világ, amelybe visszatér, sokkal gyorsabb és felszínesebb lett. A nyomtatott magazinok presztízse megingott, a figyelmet ma influenszerek, algoritmusok, botrányok és gyorsan elhasználódó trendek viszik. A Guardian kritikája is azt emeli ki, hogy a folytatás már egy megváltozott, digitálisabb, politikailag érzékenyebb divatvilágban mozgatja Mirandát és Andyt.

Ennél a pontnál ez a történet már túlmutat a filmen.

Ma már nem kell Runway-szerkesztőségben dolgozni ahhoz, hogy valaki Miranda világában éljen. Elég, ha reggel úgy nyitod meg a telefonodat, hogy közben már tudod: ma is teljesíteni kell. Jól kell kinézni. Jól kell reagálni. Jól kell kommunikálni. Láthatónak kell lenni. Eladhatónak kell lenni. Elég természetesnek kell tűnni ahhoz, hogy ne látszódjon, mennyi munka van mögötte.

Ez a mai Prada. Nem feltétlenül cipő. Inkább működésmód.

(Várlak a verses oldalamon) 

A siker ma ritkán ordít rád. Elegánsabb ennél. Mosolyogva lehetőséget kínál. Azt mondja, lépj egyet beljebb. Vállalj még egy feladatot. Nyeld le ezt a mondatot. Alkalmazkodj. Értsd meg, így működik a szakma. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már te magyarázod másoknak ugyanazt a kegyetlenséget, amelyet korábban idegennek éreztél.

Ezért fontos Miranda figurája. Nem utánzandó minta. Inkább tökéletes röntgenkép arról, milyen az, amikor valaki annyira azonosul egy rendszerrel, hogy már a seb sem látszik rajta. Ő nem kapkod. Nem panaszkodik. Nem kér elnézést. Uralja a teret. Az ilyen uralomnak ára van. Ez az ár először általában nem a bankszámlán látszik meg. Az emberi kapcsolatokon.

Andy figurája ezzel szemben mindig azt kérdezi: meddig lehet belépni egy világba úgy, hogy az végül ne nevezzen át minket. Ez a kérdés húsz év után sem porosabb. Pontosabb lett. Ma már sokkal több embernek kell egyszerre dolgozónak, márkának, véleményformálónak, túlélőnek és önmaga menedzserének lennie. A régi Runway szétterült a hétköznapokban.

A folytatás körüli érdeklődés is sokat mond. A People beszámolója szerint a filmhez külön márkakampányok is kapcsolódnak, például a cerulean színre építő M&M’S akció, amely az első film híres monológjára utal. Ez azt mutatja, hogy Az ördög Pradát visel már több egyszerű filmnél. Kulturális emlékgép. Egyetlen szín, egyetlen mondat, egyetlen tekintet elég hozzá, és a közönség már tudja, melyik világba lépett vissza.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Csakhogy a nosztalgia veszélyes ruha. Jól áll, amíg ki nem derül, hogy szorít.

Örülünk Mirandának? Persze, hogy örülünk. Na és felismerjük a saját kis Mirandáinkat? A munkahelyi főnököt. A belső hajcsárt. A megfelelési kényszert. A hangot, amely azt mondja, még nem elég jó, még nem elég gyors, még nem elég elegáns, még nem elég erős.

Talán ez a film igazi láthatatlan iránytűje. Nem azt kérdezi, ki a divatvilág ördöge. Azt kérdezi, mi hányszor öltözünk hozzá önként.

Az ördög lehet, hogy még mindig Pradát visel.

A veszély viszont nem ott kezdődik, amikor felismered rajta a ruhát.

Ott kezdődik, amikor már kényelmesnek érzed magadon.

Írta: www.barnakrisztian.hu

script>window.adsDoNotServeAds = true