(Láthatatlan iránytű)

Ha végre túl vagyunk egy mindent túlharsogó (ám legalább sikeres) választás után, az ember gyomra már nehezen veszi be a komoly politikai drámákat. Ebből volt épp elég. A hangzatos szónoklatok, a megváltó ígéretek és a sorsdöntő igazságok puffogtatása után hirtelen valami egészen másra vágyunk: látni egy öltönyös, hatalommal bíró embert, aki épp a saját, pitiáner hazugságaiba fullad bele. És ezen tiszta szívből nevetni.

Pontosan ezt a pszichológiai szelepet nyitja meg A miniszter félrelép. A darab, ami most az egri Gárdonyi Géza Színházban a Bánfalvy Stúdió előadásaként fut, több egy egyszerű ajtócsapkodós bohózatnál. Ray Cooney 1990-es Out of Order című alapműve, és a magyar közönség fejébe beleégett 1997-es filmverzió egy olyan görbe tükör, amit időről időre muszáj leporolnunk.

Most szándékosan nem kezdek el ömlengeni a színészóriásokról. Eszem ágában sincs Koltai, Kern, Kállai, Kamarás, Gáspár, Hernádi, Udvaros, Reviczky vagy éppen Dobó Kata nevével mesterségesen értékesebbé tenni ezt a cikket. De azt az egyet kénytelenek vagyunk elismerni: az, hogy ennyi tehetség, ráadásul több nemzedéket átívelve, ilyen sűrűségben találkozzon egyetlen történetben, elképesztően ritka pillanat a színpadon (ahol természetesen más színészóriások is helyet kaptak) és a filmvásznon egyaránt.

A cikk szerzőjének verseskötete itt érhető el.

A sztori papíron olyan könnyű, mint a száradó tinta. Adott egy miniszter, egy titkos szállodai légyott, egy hulla az ablakban, és egy egyre nagyobbra duzzadó, abszurd hazugságlavina a botrány eltussolására. Ezen nevetni kellene. Nevetünk is, a nézőtér dől a poénoktól.

De ahogy lemegy a függöny, és kilépsz az egri éjszakába, ott marad egy furcsa, fanyar mellékíz a szádban. Rájössz, hogy valójában nem is a poénokon nevettél. Hanem azért nevettél, mert ez a színes bohózat fájdalmasan, kísértetiesen közel áll ahhoz, ahogyan a hatalom a zárt ajtók mögött a valóságban is működni szokott.

A jó bohózat sosem csak arról szól, ami történik. Hanem arról, milyen gyorsan omlik össze a méltóság, ha az ember egyszer már rálépett a hazugság első fokára. Cooney ebben pontos. Nem ideológiát ír, hanem reflexet. Nem a gonosz rendszert mutatja meg, hanem az esendő embert, aki már annyira benne van a saját kis mentésében, hogy minden újabb mozdulatával csak még mélyebbre húzza magát. Ezért nem öregszik ez a történet. Mert nem a politika típusától függ, hanem az ember természetétől.

A mostani egri előadás leírása szerint a sztori középpontjában Richard Willey áll, a sikeres fiatal miniszter, aki az ellenzéki frakció titkárnőjével készül gáláns kalandra egy hotelben, ám a szobában rögtön találnak egy „hullát”, és innen indul az egyre abszurdabb menekülés. Már ez a felütés is szépen mutatja, miért több ez egy régi poéngyárnál. Mert a botrány itt nem a félrelépés. Az csak a motor. Az igazi kérdés az, hogy meddig képes valaki hazudni azért, hogy megőrizze a látszatot. És közben mennyi más embert ránt be a saját fedősztorijába.

Itt kezd a nevetés kényelmetlenné válni.      

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.

Mert a hatalom körül mindig rengeteg ember dolgozik azon, hogy valami ne annak látszódjon, ami. A magyarázatok, a kármentések, a helyettesítő mondatok, a rosszul sikerült estéből hirtelen közérdek, a közérdekből kommunikációs művelet, a műveletből meg újabb fedősztori lesz. És miközben nézzük, milyen szépen rohangálnak a szereplők egyik ajtótól a másikig, valahol belül érezzük, hogy ez nem csak szórakoztató. Ez ismerős.

Talán ezért él ennyire makacsul a magyar közbeszédben ez a cím. Nem azért, mert a közönségünk ennyire rajongana a hotelszobás bohózatokért. Hanem azért, mert A miniszter félrelép nálunk már rég nem egy színdarab neve. Ez egy állapot.

Egy egész ország érti fél szavakból is ezt a mondatot. Nemcsak a szó szerinti jelentését, hanem az összes keserű áthallását. Értjük, hogy nálunk a félrelépés ritkán marad magánügy. Értjük, hogy a zavar soha nem marad meg a zavar helyszínén.

És pontosan tudjuk, hogy a legnagyobb káosz és a legabszurdabb helyzetek sohasem abból adódnak, amit valaki elkövetett. Hanem abból a kétségbeesett, izzadtságszagú és szánalmas kapkodásból, ahogyan utána mindenki próbálja eltüntetni a nyomokat. Ebben vagyunk mi világbajnokok.

De itt van a cikk igazi, húsba vágó kérdése: Miért nevetünk ezen még mindig ilyen jól?

Az egyik válasz persze technikai. Mert a darab jól van megírva. Mert a tempó gyilkos. Mert a hazugságspirál, ami önmagát gerjeszti, örök és megunhatatlan komikus alapanyag. De a másik válasz már sokkal kényelmetlenebb.

Azért nevetünk, mert a bohózat segít elviselni valamit, amit egyenes, száraz szövegben talán már nem bírna el a gyomrunk. A komédia enyhít. A nevetés kioldja a feszültséget.És néha pontosan ez a baj vele. A nevetés ugyanis nemcsak felszabadít, hanem fel is ment. Ad egy kis adag oxigént ahhoz, hogy az abszurdot, a méltatlant és a botrányost újra el lehessen hordozni a következő választásig.

Nem azt mondom, hogy ne nevessünk. Isten ments! A nevetés sokszor az egyetlen egészséges válasz a közéleti hisztériára. De érdemes észrevenni a pillanatot, amikor a humor átfordul önfelmentésbe. Amikor a bohózat lesz az utolsó menedékünk.

Amikor elkezdjük azt hinni, hogy ha már tudunk rajta nevetni, akkor nincs is akkora baj. Pedig néha épp a harsány nevetés mutatja meg a legpontosabban, mennyire mélyen beépült már a rendszerszintű abszurditás a hétköznapi idegrendszerünkbe.

Ebben a darabban nem a miniszter a legérdekesebb. Hanem a körülötte kialakuló emberi koreográfia. Az, ahogyan a baj egyre több szereplőt ránt be. Ahogyan a mellékalakok is a főhazugság szolgálatába állnak, vagy legalábbis beleakadnak. Ahogyan senki sem teljesen ártatlan, de senki sem teljesen főgonosz. Ez nagyon magyar tapasztalat. Nem mindig a nagy bűn a legijesztőbb, hanem a sok kis igazodás. A sok apró „jó, akkor most ezt még mondjuk így”. A sok gyors helyzetkezelés. A sok félrenézés. A sok „mindegy, csak ússzuk meg”.

Ezért érzem azt, hogy választás után különösen jól ül ez az előadás. Nem azért, mert a miniszter szó a címben van. Az kevés volna. Hanem mert a darab azzal a kérdéssel szembesít, amit a politikai hétvége után mindenki szeretne elkerülni: mihez kezdünk most azzal, ami van. Folytatjuk a magyarázatgyártást. Keressük, kit kell hibáztatni. Eljátsszuk, hogy minden teljesen logikus. Vagy észrevesszük, hogy a legfárasztóbb nem a botrány, hanem a fenntartásának gépezete.

A mostani egri előadás tehát nem azért érdekes, mert egy régi film címét viszi tovább a színpadon. Hanem mert újra láthatóvá teszi azt a különös magyar képességet, hogy a legkínosabb helyzetekből is képesek vagyunk bohózatot csinálni. Ez néha erény. Néha önvédelem. Néha menekülés. És néha mindhárom egyszerre.

A miniszter félrelép. Ezen még mindig nevetünk. De talán nem árt néha megkérdezni, hogy pontosan min is.

Mert lehet, hogy nem is a miniszteren. Hanem magunkon.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba.