(Lírai dekódolás)

Pilinszky János Apokrifje olyan vers, amely után egy ideig óvatosabban nyitunk ajtót. Mert mi van, ha mögötte már nincs otthon? Nem lakásra gondolok. Nem lakcímre, vagy kulcsra, kapucsengőre, régi konyhaasztalra. Az Apokrif mélyén az a rémület dolgozik, hogy az ember elindulhat hazafelé, megteheti a mozdulatot, felidézheti a régi utat, és mégsem érkezik meg sehova. A világ közben kiégett, Isten hallgat…vagy nem halljuk, az ember pedig valahol félúton rájön: talán már ő maga sem az, aki valaha haza tudott volna érni. Ez nem egy jóleső vers. Nem is akar az lenni. De az őszinteség már csak ilyen. Írta: Barna Krisztián

Az Apokrif a Harmadnapon című, 1959-ben megjelent kötetben kapott helyet, és sok értelmezés Pilinszky főműveként tartja számon. A vers mögött ott van a háború, a táborélmény, a koncentrációs táborok látványa, valamint a tékozló fiú hazatérésének bibliai árnyéka is. Pilinszky költészetét a háborús tapasztalat és a világban érzékelt istenhiány mélyen meghatározta. Itt most meghallgathatod, de tényleg csak akkor vágj bele, ha van csendesen szűk nyolc perced:

Szerintem Pindroch Csaba nagyon beletalált a vers sötéthomályú ritmusába.

Az Apokrif első nagy ereje az, hogy nem magyaráz. Nem ül le mellénk, hogy kedves olvasó, most az elhagyatottságról lesz szó. Egyszerűen kinyit egy tájat, és abban a tájban az ember már eleve késésben van. Valami megtörtént. Valami végleg elromlott. Mi pedig csak utólag érkezünk oda, mint egy házhoz, amelynek még állnak a falai, de belül már nincs lakható szoba.

Pilinszky verse nem a pusztulást nézi messziről. Belülről beszél. A hangja olyan, mintha valaki régóta hallgatott volna, aztán egyszerre nem bírná tovább a csöndet, de beszélni is csak törötten tudna. Nem szószátyár fájdalom ez. Olyan ez, mint egy megfeketedett kanál az asztalon: kicsi tárgy, mégis egy egész háború szaga ül rajta. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz

A versben a hazatérés gondolata különösen fontos. A tékozló fiú történetében a hazaút végén ott az apa, az ölelés, a ruha, a gyűrű, az asztal. Pilinszkynél ez a biztonság eltűnik. A hazaút már nem old fel semmit. Az ember megy, keresi a régi helyet, de mintha a világ közben elvesztette volna az otthon nyelvtanát. Mert az Apokrifben a hit nem ünnepi ruha. Nem templomi melegség. Nem „minden rendben lesz” típusú vigasz. A hit itt romok között áll. De ha ott is marad valami belőle, az már nem dísz, nem örökölt mondat, nem kulturális kereszténység. Az már csontig lemeztelenített hit. Vagy ahogy a Biblia mondja: tűzben megpróbált arany.

A szavak itt nem azt kérdezik, van-e otthon. Azt kérdezik, van-e hited akkor is, ha az otthon, az út, az apa, a válasz és a vigasz egyszerre válik bizonytalanná. Ez a legfájdalmasabb. Mert az ember sok mindent kibír, ha van hová visszamennie. Kibír tévedést, bűnt, szégyent, vereséget, hosszú utat. A hazatérés lehetősége tartja össze. Az Apokrif ott kezd igazán vágni, ahol ez a lehetőség is kérdésessé válik. Mi történik azzal, aki már nemcsak elment otthonról, hanem hazafelé is idegen marad?

Pilinszky János katolikus ihletésű költőként van jelen a magyar irodalomban, de az Apokrif nem templomi megnyugvás. A hit itt nem puha takaró. Sebhely, amely mutatja, hol kellett volna lennie a vigasznak. Éppen ezért időtlenek ezek a sorok. Mert sok ember nem istentagadásban él, csak fáradt csendben. Nem nagy filozófiai lázadással fordul el az égtől. Csak egyszerűen nem hall választ.

Az Apokrif ezt a választalanságot írja meg. Nem látványosan. Nem vitairatként. Nem úgy, hogy akkor most eldöntjük, van-e remény. Pilinszky sokkal jobb költő ennél. Megmutatja az embert, aki már annyira kiszolgáltatott, hogy a saját kérdései is nehezek neki. A világ idegen, a test idegen, az emlékezet idegen. Minden ismerős szó mögül kihúzták a széket.

A vers egyik nagy titka a távolság. Mintha minden messzebb lenne a kelleténél. Isten, ember, otthon, múlt, jövő. Még a saját test is. Ez a távolság nem földrajzi. Lelki fagy. Olyan állapot, amikor az ember már nem tud természetesen kapcsolódni ahhoz, amihez elvileg tartoznia kellene.

Ezért az Apokrif nemcsak vallásos versként olvasható. Háború utáni vers. Árvaságvers. Hazátlanságvers. Bűntudatvers. És persze modern ember-vers is, mert a mi korunk egyik nagy betegsége pontosan ez: rengeteg kapcsolat, kevés megérkezés. Üzenetek, profilok, utak, emlékek, családi képek, régi címek. Közben belül ott a kérdés: hová lehet még visszatérni úgy, hogy ne csak a test érkezzen meg?

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei

Pilinszky szövege azért is nagy, mert nem engedi, hogy szép szomorúsággá szelídítsük. Vannak versek, amelyekben a fájdalom már majdnem lakberendezés. Ízléses félhomály, némi eső az ablakon, pár komoly szó, és az olvasó elégedetten sóhajt: milyen mély. Az Apokrifnál ez nem működik. Itt a fájdalomnak nincs szép tapétája. Üres fal van. Hideg. És az ember lélegzete, ahogy visszaverődik róla.

A vers formája is ezt szolgálja. Hosszú, hömpölygő, biblikus súlyú mondatok és hirtelen szakadások váltják egymást. Mintha egy belső vándorlás ritmusát hallanánk. Lépés, megállás, felismerés, újabb lépés. A nyelv nem díszíti túl a pusztaságot. Körbejárja, néha megérinti, aztán visszahúzza a kezét, mert forró. És valahol itt nyílik ki a vers egyik legnehezebb kérdése: lehet-e hazaérni bűn után, háború után, történelmi romlás után, saját magunk után?

Pilinszky nem ad olcsó választ. A vers nem zárja kulcsra a reményt, de nem is árusít belőle képeslapot. A hazatérés vágya megmarad. Ez fontos. Ha keserű kései léptekkel is, de az ember még keresi az utat. Még mozdul. Még emlékszik valamire abból, hogy volt egyszer egy hely, ahol otthonnak lehetett nevezni a világot.

Csak már nem biztos, hogy oda vissza lehet menni. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba) Ez a tragédia nem hangos. Nem csapkod. Nem kéri ki magának. Nyugodtan ott ül a vers közepén, mint egy kihűlt tányér az asztalon. Valakihez tartozott. Valaki várta. Aztán minden késő lett.

Az Apokrif legnagyobb ereje végül talán az, hogy nem enged kényelmes olvasóvá válni. Nem lehet úgy letenni, mint egy jól sikerült irodalmi élményt. Valamit odatesz az ember mellkasára, és ott hagyja. Nem magyarázza túl. Nem veszi vissza. Mert az otthon nem mindig hely. Néha képesség. És Pilinszky verse arról beszél, milyen az, amikor ennek a képességnek hiányában bolyongunk. Aki egyszer már hazafelé sem talált haza, pontosan tudja. Ezért az Apokrif a hit végső terheléspróbája.

Nem a látványos hitvallásé. A maradék hité. Amit akkor is keresel, amikor már semmi nem segít hinni.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu