(A popkultúra testté lesz)

Truman boldog volt, mert nem tudta, hogy nézik. Mi már attól leszünk boldogtalanok, ha nem figyelnek ránk. Ezért a Truman Show ma ijesztőbb, mint 1998-ban volt. Nekünk már az a gyanús, ha minden szabályos. Ha a szomszéd túl pontosan mosolyog. Ha a társunk túl kész mondatokban beszél. Ha a legjobb barátunk mindig akkor érkezik, amikor a belső rendszerünknek szüksége van rá. Ha a város tiszta, napos, udvarias, és olyan nyugodt, mint egy reklámfilm, amelyből valaki kivágta az összes valódi embert. Truman nem a kamerák miatt élt ketrecben. A ketrec attól működött, hogy otthonnak látszott. Írta: Barna Krisztián

Seahavenben mindenki tudja, hogy az élete műsor. A szomszéd tudja. A barát tudja. A feleség tudja. A rendező tudja. A nézők milliói tudják. Csak Truman hiszi még, hogy amit életnek nevez, az tényleg az övé.

Ez a film 1998-ban jött ki. Jim Carrey játszotta Trumant, Ed Harris pedig Christofot, a műsor istenkomplexusos rendezőjét, ami ma már szinte kellemetlenül pontosnak hat. Realitykultúra, megfigyelés, magánéletből gyártott tartalom, termékelhelyezés, állandó nézettségvágy. Akkor még sokaknak merész szatíra volt. Ma néha inkább használati utasításnak tűnik. A film alapadatait és fő témáit a Britannica is így foglalja össze: médiamanipuláció, reality tévé, voyeurizmus, magánszféra elvesztése. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz

A film nagy dobása nem az, hogy megjósolta a Big Brother és Survivor korát. Bár tényleg hátborzongatóan közel járt hozzá. A TCM összefoglalója szerint a Truman Show már a modern reality tévé berobbanása előtt felrajzolta azt a világot, ahol egy ember élete 24 órás műsorrá válik, reklámmal, rajongással és nézői függéssel együtt.

A nagyobb ütés az, hogy Truman világa annyira kedves.

Mert Seahaven szép. Tiszta. Napos. A szomszéd mosolyog. A feleség szép, rendezett, mindig tudja, melyik kakaóport kell kamerába fordítani. A város olyan, mint egy életbiztosítási prospektus, amelybe túl sok fogfehérítőt kevertek. Éppen ettől lesz félelmetes. A hazugság itt nem sötét pincében lakik, hanem pasztellszínű házfalak között, pedáns gyepen, reggeli kávé mellett.

Ez a legnehezebb felismerés. A hamis világ nem mindig ijesztő. Sokszor kényelmes. Ha kíváncsi vagy az én valóságshowmra: https://www.facebook.com/krisztiansversei

Truman addig van biztonságban, amíg elhiszi, hogy a díszlet otthon. Amíg elfogadja a napi útvonalat, a szokásos mondatokat, a barát előre gyártott vigaszát, a feleség reklámszagú mosolyát. A rendszer nem veri és nem láncolja meg. Inkább megszoktatja. Ez sokkal elegánsabb börtön. Nincs rács, csak rutin.

A film ezért ijesztően működik 2026-ban. Mert mi már nemcsak nézzük mások életét, mi már önként le is gyártjuk a saját megfigyelt életünket. Kitesszük az ebédet, az edzést, a gyereket, a szerelmet, a veszteséget, a dühöt, a gyógyulást, a hitet, a véleményt. Néha már nem is tudni, mikor élünk, és mikor készítünk anyagot abból, hogy élünk.

Truman legalább nem tudta, hogy nézik. Mi sokszor tudjuk. És még pózolunk is hozzá.

A filmben a rejtett kamerák világa külön idegrendszert ad a történetnek. A Britannica szerint Truman Seahaven nevű városa egy óriási, 5000 kamerás televíziós díszlet, ahol minden ember szerepet játszik körülötte. Ez a szám önmagában is betegesen szép. Ötezer kamera egyetlen ember életére. Mintha a világ összes kíváncsisága egyetlen nappaliba költözött volna.

És közben a néző is csapdába kerül. Mert a filmben nemcsak Truman van megfigyelve. Mi is nézzük őt. Mi is kíváncsiak vagyunk, mikor jön rá. Mi is várjuk a repedést a díszleten. A Truman Show ravasz film: miközben a voyeurizmust kritizálja, minket is beültet a nézőtérre. Aztán óvatosan ránk zárja az ajtót.

Andrew Niccol alapötlete nem könnyed vígjátékként indult. A TCM szerint Niccol már az 1990-es évek elején dolgozott az eredeti kezelési változaton, amely sötétebb, szatirikusabb, nyomasztóbb világot mutatott volna. Peter Weir és Jim Carrey belépésével lett a film naposabb, szerethetőbb, ettől talán még veszélyesebb is.

Mert a derű itt csapda. Jim Carrey alakítása ezért különösen erős. Addig sokan a gumiarcú komikust látták benne. Itt is mosolyog, grimaszol, van benne bohócos energia, de közben végig ott rezeg a felszín alatt egy ember, aki lassan gyanút fog a saját életére. Nem hősként indul. Nem lázadóként. Egy kedves, kissé esetlen férfi, aki egy napon észreveszi, hogy az égből leesik egy reflektor.

A Truman Show egyik legszebb kérdése az, hogy miért félünk annyira a kijárattól. Truman előtt ott a tenger, amelyet gyerekkori traumával tettek számára elviselhetetlenné. A rendszer tudja: ha az ember fél az átkeléstől, nem kell falat építeni elé. Elég, ha belül hordja a falat. Ez a film ma már nemcsak a médiáról szól. Rólunk is.

A Truman Show azért nem ráncosodik, mert nem a technológiát találta el igazán. Az ember vágyát találta el arra, hogy kényelmes hazugságban éljen, ha az elég jól van világítva.

Christof alakja is ezért nyugtalanító. Ő nem egyszerű tévés producer. Teremtőnek képzeli magát. Azt hiszi, joga van Truman életéhez, mert ő adta neki a világot. Ez a hatalom legszebb önfelmentése: én csak vigyázok rád. Én csak megóvlak. Odakint veszélyes. Itt minden rendezett. Maradj.

A zsarnokság ritkán kezdi azzal, hogy gonosznak vallja magát. Többnyire gondoskodásnak öltözik.

Truman végső útja ezért nem látványos forradalom. Egy ember elindul a vízen. Fél. Mégis megy. A díszlet a szó szoros értelmében véget ér, a hajó orra nekikoccan az égnek, és ott áll előtte az ajtó. Kevés erősebb kép van a modern filmben: ember az ég falánál. Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Aztán megszólal Christof. Utoljára még megpróbálja visszahívni. Azt mondja, odakint sincs több igazság, mint abban a világban, amelyet neki épített. Ebben van valami különösen aljas, mert részben sajnos van benne igazság. A szabadság önmagában tényleg nem garantál boldogságot. A kijárat után nincs kész menetrend. Nincs biztos taps. Csak levegő van. Meg kockázat. Meg saját élet.

Truman mégis kilép. És ez a film igazi diadala. Nem az, hogy lelepleződik a műsor. Nem az, hogy összeomlik a díszlet. Az, hogy egy ember végre elhiszi: az ismeretlen valóság többet ér, mint a tökéletesen berendezett hazugság.

A Truman Show végén a nézők ujjonganak, majd rögtön új műsort keresnek. Ez a legkegyetlenebb poén. Nekik Truman élete is csak tartalom volt. Egy korszak véget ér, jöhet a következő inger. A film itt már nemcsak a képernyőt nézi. Minket néz. Hogy vajon a látottak után, ki akarunk-e lépni.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu

< script>window.adsDoNotServeAds = true