(A Pop testté lesz) The Winner Takes It All

Az ABBA egyik legnagyobb dala első hallásra szakításballada. Második hallásra már inkább boncolás. Nem a szerelemé, hanem a vereségé. A The Winner Takes It All ugyanis nem azt kérdezi, ki szeretett jobban, hanem azt, mi marad abból, aki veszített. Ezért működik ma is. Nemcsak azért, mert szép. Hanem mert kegyetlenül pontos. A modern ember még a gyászát is versenyben éli meg. írta: www.barnakrisztian.hu

Miért nem „csak egy régi sláger”?

Mert hatszázötvenmillió Spotify-lejátszás nem nosztalgia. Ennyi ember nem azért nyom meg egy gombot, mert anyukája hallgatta a konyhában. Ennyi ember azért nyomja meg, mert felismeri benne valamit, amit a saját szavaival nem tud elmondani. A dal negyvenöt ugyanazt csinálja: nevet ad a vesztes pozíciójának. Ez ritka. A popzene általában a győztesé. A szakítás után újjászülető nőé, a bosszút álló férfié, a szabadságot ünneplőé. Ez a dal nem ünnepel. Ez a dal leltárt készített.

A dal 1980 nyarán született meg végleges formájában. Björn Ulvaeus és Benny Andersson 1980. június 2-án vitték be a dalt a stockholmi Polar Music Studiosba, akkor még The Story Of My Life munkacímmel. Az ABBA hivatalos oldala szerint a végső szöveg csak később született meg, és Björn később maga mondta, hogy bár a történet nagy része fikció, a dal gyökere mégis az ő és Agnetha Fältskog másfél évvel korábbi szakításához nyúlt vissza. Vagyis nem napló, de nem is hazugság. Inkább átdolgozott személyes igazság.

A cikk szerzőjének verseskötete: Barna Krisztián: A vers testté lesz

Ez a kettősség adja a dal igazi erejét. Mert a The Winner Takes It All nem önéletrajzi vallomásként hat, hanem olyan színpadias tisztasággal, mintha a magánélet már önmagát is túlírta volna. Björn saját történetéből indult, de nem a saját életét akarta dokumentálni, hanem egy egyetemesebb veszteségérzést. Ezért nem lesz belőle szappanopera. Inkább hideg, csillogó fájdalom. Olyan, ami tudja: a szakítás után nem mindig két megtört ember marad. Néha marad egy győztes és egy vesztes. És ez sokkal megalázóbb.

A dal egyik legnagyobb titka, hogy ezt a fájdalmat nem Björn énekli el, hanem Agnetha. Az ABBA hivatalos visszaemlékezése szerint a stúdióban szinte magától értetődő volt, hogy ez az ő dala lesz, és a felvételnél többen meghatódtak. Agnetha később azt mondta, ez az egyik kedvence az ABBA-évekből, és úgy énekelte, mint egy szerepet, nehogy teljesen elragadják a saját érzései. Ez nagyon fontos. A dal nem puszta kitárulkozás, hanem fegyelmezett érzelmi színjáték. Talán ettől ilyen pusztító. Mert nem kiabál. Nem zuhan szét. Csak áll, és beléd néz.

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.

Zeneileg is ez történik. Az ABBA hivatalos története szerint a dal ereje részben éppen a látszólagos egyszerűségéből fakad. Két fő dallamvonal, finom változatok, visszatérő zongorás ereszkedés, mintha minden lefelé húzna. Aztán mégis emelkedik az egész. Nem diadalba, hanem belátásba. Nem véletlen, hogy a munkacím sokáig The Story Of My Life volt. Csak később lett belőle The Winner Takes It All. És ezzel a címmel a dal egyszerre lett személyesebb és könyörtelenebb. Mert a történetből hirtelen mérkőzés lett. A kapcsolatból pálya. Az emlékből végeredmény.

Ez a cím a dal legnagyobb húzása. Mert a szerelemről általában úgy beszélünk, mintha két ember közös ügye volna. Az ABBA itt azt mutatja meg, milyen az, amikor ez a közös ügy utólag már nem közös. Amikor az egyik fél elmegy, a másik ott marad, és a veszteség hirtelen nemcsak fájdalom, hanem pozícióvesztés is. Nemcsak hiány, hanem megalázottság. A dal innentől már nemcsak szakításdal, hanem egy egész korszak lelki nyelve. Azé a korszaké, amely szeret mindent győzelemre és vereségre fordítani, még azt is, amit inkább gyászként kellene átélni.

Talán ezért lett azonnal világsláger. Az ABBA hivatalos oldala szerint 1980. július 21-én jelent meg kislemezként, és gyorsan nagy nemzetközi siker lett. Az Official Charts adatai szerint az Egyesült Királyságban az első helyig jutott, az Egyesült Királyságban listavezető lett, ahogy Belgiumban, Írországban és Hollandiában is, az Egyesült Államokban a nyolcadik helyig jutott. Ez már önmagában mutatja, hogy itt nem szép mellékszámról beszélünk, hanem olyan dalról, amely azonnal betalált a tömegérzületbe.

És itt jön az igazán érdekes kérdés. Miért. Miért kellett ennyi embernek egy ilyen dal. Miért nem unták meg gyorsan. Miért él még most is. Szerintem azért, mert a The Winner Takes It All nem ígér vigaszt. Nem mondja, hogy az idő majd megoldja. Nem mondja, hogy mindenki továbblép. Nem mondja, hogy a veszteségből majd bölcsesség lesz. Inkább azt mondja: nézd meg jól, milyen az, amikor valaki maradék méltósággal próbál állva maradni, miközben már tudja, hogy nem ő vitte haza a történetet. És ez a pillanat ismerősebb az embereknek, mint amennyire bevallanák.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Ezért működik választás után is. Nem azért, mert a dal politikai. Nem az. Hanem mert a győzelem és a vereség lelki mechanikája ugyanaz marad. Az egyik oldal ünnepel, a másik próbál valami tartást találni a veszteségben. A nyelv ilyenkor gyorsan eldurvul, a közélet azonnal eredménytáblává válik, és hirtelen mindenki tudni akarja, ki vitte el a mindent. Az ABBA dala viszont nem a győztes pszichológiájára kíváncsi. Hanem arra, aki ott marad utána. Mit visz magával. Mit tud megőrizni. Van-e még benne tartás, amikor már nincs esélye visszafordítani semmit.

Ebben a dalban ez a legszebb. Hogy nem könyörög. Nem hízeleg. Nem követel igazságot. Inkább csak végignézi, mi történt, és aztán olyan nyugodtan áll meg a fájdalomban, hogy attól lesz igazán elviselhetetlen. Úgy gondolom, a popzene ritkán ilyen felnőtt. Ritkán meri kimondani, hogy nem minden szakítás egyenlő. Nem minden vég méltányos. Van, hogy tényleg valaki mindent visz. És van, hogy a másiknak csak az marad, amit még saját magából meg tud menteni.

A The Winner Takes It All ezért nem egyszerűen ABBA-klasszikus. Inkább emlékeztető. Arra, hogy a vereség nem mindig a hangosabb érzés. Néha csak az marad utána, hogy egy ember még egyszer utoljára megpróbál méltósággal beszélni arról, amit elveszített.

És ez sokkal ritkább, mint a győzelem.

indexkép: Getty Images