(Kultúrsokk)

Latinovits Zoltán veszélyesen jelen volt. Ez ritka tulajdonság, mert hangos emberből sok akad, a kulturális élet tele van velük. Latinovits mást csinált. Úgy tudott nézni, hogy a kamera hirtelen kihallgatószobának tűnt. Úgy tudott verset mondani, mintha a költő élő ember mellkasából kérne számon valamit. Megtöltötte a teret, amikor alig mozdult. Olyankor is, amikor mindenki más a díszletre figyelt. Írta: Barna Krisztián

Június 4-én ötven éve lesz, hogy meghalt Balatonszemesen.

Egy gyengébb színészből ennyi idő alatt emléktábla lesz, koszorúzási alkalom, tiszteletteljes mondat a művelődési házban. Latinovitsból ez nem lett. Ő még mindig zavar. Még mindig túl erős. Nehéz úgy beszélni róla, hogy az ember ne fogalmazzon óvatosan, mintha a halott színész bármelyik pillanatban visszakérdezhetne: ezt most komolyan gondoltad?

Eredetileg építészmérnöki diplomát szerzett. Sportolt, dolgozott, és csak később lépett be igazán a színház világába. Ez valahogy látszik is rajta. Volt benne valami szerkezeti. Tartógerenda. Vasbeton és repedés egyaránt. Abból az anyagból készült, amelyik elbírja a terhet, de időnként reccsen.

Debrecen, Miskolc, újra Debrecen. Aztán a Vígszínház, a Thália, Veszprém. Közben filmek, szerepek, színházi ütközések, díjak, botrányok, kimerülések. A pálya kívülről sikertörténetnek látszik. Belülről állandó súrlódás. Olyan, mint aki nagyobb helyet foglal el, mint amekkora a színpad.

Kicsiben működni képtelen volt. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz A magyar kultúra sokszor szereti az erős embereket, amíg a berendezést békén hagyják. Latinovits viszont nem porcelánoroszlánnak volt erős. A jelenléte munkát követelt mindenkitől: a nézőtől, a rendezőtől, a partnertől, néha az egész rendszertől. Aki vele dolgozott, az hőfokot kapott. Mellette a levegő sem maradt szobahőmérsékleten.

A Szindbád ma már külön latinovitsi bolygó. Huszárik filmje Krúdy világából készült, de Latinovits arca nélkül az a lebegő, érzéki, halálközeli mozgás aligha lenne ugyanaz. Ott úgy van jelen, mint egy ember, aki már félig emlék lett volna, mégis eszik, néz, kíván, él. A tányér előtte, a nő mellette, a fény az arcán. Mégis valami más köti le: egy hely, ami lehet, hogy csak belül létezik.

Az Isten hozta, őrnagy úr! a másik irány. A hatalom, az alkalmazkodás, a félelem groteszk magyar pokla. Itt is nagyon pontos. Beleáll abba a világba, ahol az ember lassan saját gerincét is átadja használatra, csak legyen valami rend a ház körül.

És pláne így van a verssel is.

Sok színész mond verset. De nála a vers esemény volt. József Attila, Ady, Illyés szavai életveszélyként szólaltak meg. Mintha a magyar vers visszakapta volna eredeti funkcióját: emberi vészjelzés. Aki hallotta élőben, az nem előadásra emlékszik. Arra emlékszik, hogy valaki a színpadon komolyan vette a saját mondatát. Ma ez furcsa teljesítménynek hangzik. Talán azért, mert ritka.

A párhuzam József Attilával a haláluk miatt később még sötétebb lett. József Attila 1937-ben Balatonszárszón, vonat alatt. Latinovits 1976-ban Balatonszemesen. A hasonlóság túl erős ahhoz, hogy a magyar emlékezet ne kapaszkodjon bele. Ettől lett a halála legendává, vitává, sebhellyé. A hivatalos verzió öngyilkosságot mond, mások balesetre gyanakodnak. A biztos tény kevesebb, mint a köré nőtt történet. Ezért kell óvatosnak lenni. A halála nem rejtély, amit kulturális krimiként lehet csócsálni.

A „színészkirály” elnevezés egyszerre találó és veszélyes. Király, legenda, zseni. Szép szavak. Csak közben elfedik a konkrét embert: a túlfeszített idegrendszert, a depresszív sötétséget, a szakmai ütközéseket és a napi harcot azért, hogy a színpad ne hamisítson. Elfedik a kezet, amelyik cigarettát gyújt a próba előtt, a tekintetet, amelyik nem engedi el a partnert, a csöndet, amelyik a mondat előtt nagyobb, mint maga a mondat. (Várlak a verses oldalamon.)

Latinovits azért érdekes ma, mert ő elhitte, hogy a szó kimondása erkölcsi cselekedet. Egy verssor nála felelősségvállalás volt. Egy szerep nála tét. Ebből a hitből élt, és tényleg beleroppant.

Ma mindenki beszél. Posztol, válaszol, reagál, beleszól. Latinovits sűrűn beszélt, ami egészen más. A hangja mögött nem tartalomgyártás volt. Tét volt. És ezt a tétet az idő felerősíti, mert közben minden más körülötte elvékonyodik.

Ötven év után sem halkul.

Vannak, akik szerint ez a nosztalgia beszél. Lehet. De próbálj meg mutatni egy embert, akiről biztosan tudod, hogy a saját mondatát komolyan gondolja. Ha találsz, nézd meg jól. Valószínűleg ő is zavar.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu