A sietség eleinte csak praktikusnak látszik.

Kulcs a kézben, telefon a zsebben, kabát félig felvéve, ajtó már nyitva, fejben a következő három helyszín. Az ember azt mondja: csak gyorsan. Csak gyorsan beugrom. Csak gyorsan válaszolok. Csak gyorsan elintézem. Csak gyorsan élek egy kicsit, mielőtt megint menni kell. Aztán ez a „csak gyorsan” egyszer csak nem módszer lesz, hanem lakcím. Ott lakunk benne. Írta: Barna Krisztián

Reggel már futva kezdjük a napot, este futva esünk ki belőle. Közben minden megtörténik velünk, csak mi nem mindig vagyunk ott hozzá. A gyerek mond valamit. A kávé kihűl. A város fényt vált. Valaki ránk néz. Egy mondat megérkezne, de mi már a következő feladat ajtajánál állunk.

A sietség időt akar nyerni. Aztán elkezdi megenni azt, amit időnek nevezünk. A reggel jó leleplező. Nem kérdez, csak megmutat. Cipőfűző, ami pont akkor csomósodik össze. Kulcs, amelyik eltűnik, pedig az előbb még ott volt. Telefon, amelyik már indulás előtt követel valamit. Üzenet. Értesítés. Elmulasztott hívás. A lakás ilyenkor nem otthon, inkább rajtvonal.

Az ember kilép, és már késésben van. Barna Krisztián: A vers testté lesz

A lépcsőházban valaki lassabban megy előtte. Idős ember, gyerek, táskával bajlódó szomszéd. A siető ember ilyenkor ritkán lát embert. Inkább ritmustörést lát. Mozgó akadályt. Rosszul időzített testet. A fejében már ott dudál a nap.

A zebránál ugyanez történik. Autó áll, gyalogos indul, valaki megtorpan, mert nem biztos benne, hogy átengedik. A sofőr ujja megmozdul a kormányon. Nem dudál még. Csak belül. A város tele van ilyen néma dudálással. Arcokon, vállakban, kasszasorokban, ajtók előtt.

A sietségnek saját testtartása van.

Előredőlő nyak. Szűk levegő. Gyors hüvelykujj. Fél fül. Rövid türelem. Az ember úgy beszél, mintha közben már el is ment volna. Meghallgat valakit, de a szeme a telefon sarkát figyeli. Eszik, de már a következő dolgot rágja fejben. Vezet, de a munkahelyi mondat jár benne. Hazamegy, de a nap még húzza maga után, mint rosszul feltekert hosszabbító kábelt.

A „csak gyorsan” alattomos mondat. (Várlak a verses oldalamon.) 

Nem ordít. Nem fenyeget. Segítőkésznek mutatja magát. Azt ígéri, hogy ha ezt még elintézed, utána könnyebb lesz. Csak ez a könnyebb ritkán érkezik meg. Mindig van még egy ajtó. Még egy válasz. Még egy hívás. Még egy kis rohanás, amely állítólag a nyugalom felé visz.

Közben a nyugalom ott marad valahol a pulton. A kávé mellett. A gyerek kérdése mellett.

A feleslegesnek hitt fél percben, amikor meg lehetne nézni az eget. Nem nagy költői mozdulattal. Csak úgy, ahogy az ember kinéz, és észreveszi, hogy a felhők nem kérnek határidőt senkitől.

Egerben különös íze van a sietségnek. A város régi kövei lassan beszélnének, mi pedig gyakran úgy haladunk át közöttük, mintha futószalagra tették volna a belvárost. Várfal, templomtorony, kávézó, kirakat, kapualj. Mindegyik tudna mondani valamit, de mi többnyire csak átvágunk rajtuk. Gyorsan. Mert dolgunk van.

Persze dolgunk tényleg van.

Ez a mondat nem lustaságra buzdít. Nem arra való, hogy mindent letegyünk, és ünnepélyesen bámuljunk egy falevelet délután négyig. Dolgozni kell. Menni kell. Fizetni kell. Gyereket vinni kell. Határidő van. Orvos van. Busz van. Élet van. Még az Isten is azt mondja: " hat napon át dolgozzál, és végezd minden dolgodat". Persze ez nem felmentés a munkamánia alól, mert Isten azt is mondja: "de a hetedik nap, az Úrnak szombatján semmi dolgot ne tégy." Ez az amit át kellene gondolni…SEMMI dolgot nem tenni egy napon keresztül. De van valami, ami sokszor meggátolja ezt.

Mert közben el kell dönteni, hogy mi vezet minket.

A feladat, vagy a pánik. Van különbség. A feladatnak arca van. Elvégzed, leteszed, mész tovább. A pániknak nincs vége. Az beül melléd a kocsiba, bejön veled a boltba, ott áll mögötted a fürdőszobában, és akkor is siettet, amikor már semmi értelme. Este is. Csendben is. Ágyban is.

Aki sokáig így él, lassan elveszíti a lassú dolgokhoz való érzékét. Egy jó beszélgetés túl hosszúnak tűnik. Egy séta haszontalannak. Egy ebéd megszakításnak. Egy hallgatás kínos üresjáratnak. Pedig ezekben lakik vissza az ember önmagába.

Nem kell nagy forradalom. Néha elég, ha az ember nem nyúl azonnal a telefonért. Ha hagyja, hogy a kávé első kortya tényleg reggel legyen. Ha a zebránál nem bosszankodik, amikor valaki lassan lép le. Ha hazafelé nem intéz el még egy hívást, csak viszi magát haza.

Egészen. A sietség nem mindig az időről szól. Sokszor arról, hogy félünk egyedül maradni azzal, ami utolérne minket, ha megállnánk. De néha éppen ez volna a mentőút.

Megállni. Nem sokáig.

Csak annyira, hogy az élet utolérjen.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének szakértője támogatja. www.tritanium.hu

https://www.facebook.com/krisztiansversei

 Írta: Barna Krisztián