Hofi Gézát könnyű félretenni a vasárnapi ebéd utánra. Elindul egy régi felvétel, a családban valaki már előre nevet, mert tudja, mi jön. A fotelben moccan a váll. A tányéron ott marad egy villa. A képernyőn egy ember áll, mikrofon, zakó, kissé előredőlő test. Nem szaladgál. Nem harsog. Nem könyörög figyelemért. Mégis, ebben a pillanatban, ha valakit kényszerítenének, akkor sem tudná levenni róla a tekintetét. Aztán mond egy mondatot, és a szoba hirtelen megérti, hogy itt nem egyszerűen kabaré megy. Valaki éppen szétszereli a kort, amelyben él. Írta: Barna Krisztián

A Hofi nevű jelenséget sokan nosztalgiából szeretik. Ez persze érthető, de elég kevés. A nosztalgia szereti puhára főzni az emlékezetet. A régi tévét, a szilveszteri kabarét, a családi nevetést, a magnókazettát, a bakelitet, a mondatokat, amelyeket még ma is utánamond valaki a konyhában.

Csakhogy Hofi színpadán nem puha világ állt.

Kádár-kor volt. Engedélyek, jelzések, félmondatok, határok, besúgástól nedves levegő. Egy ország, ahol sok mindent mindenki tudott, csak nem volt mindegy, ki, hol, mikor, milyen hangsúllyal mondja ki. Hofi ebben a levegőben dolgozott. A mikrofon előtt állt, de a mikrofon mögött ott ült a korszak is, összeszorított szájjal. Barna Krisztián: A vers testté lesz

Hofi eredetileg Hoffmann Gézaként született. Kőbányai fiú, munkásközeg, porcelángyár, amatőr színjátszás, aztán Debrecen, színház, paródia, rádió, Mikroszkóp Színpad, később Madách Kamara. Ez a pálya nem úgy néz ki, mint egy előre kipárnázott művészéletrajz. Több benne a gyárszag, az esti próba, az öltözői fény, a vidéki út, a megfigyelt ember óvatossága.

A porcelángyár jó kép lenne, ha nem volna igaz. Az ember áll az anyag fölött, figyel a repedésre, a mázra, a kis hibára, amely később mindent elront. Hofi humora is ilyen volt. Nem nagykalapáccsal ütött először. Megkereste a hajszálrepedést. Egy hivatalos mondatban. Egy politikai gesztusban. Egy háztartási panaszkodásban. Egy országos rosszkedvben, amely úgy tett, mintha csak fáradt volna.

Aztán rábökött. A közönség nevetett, mert felismerte. (Várlak a verses oldalamon.)  Ez a nevetés másfajta nevetés volt. Nem az a könnyű, tiszta, délutáni hahota, amely után az ember megnyugszik. Inkább olyan hang, amely a torokban előbb ellenőrzi, szabad-e kijönnie. A nézőtéren ülők sokszor pontosan értették, miről van szó. A poén a felszínen kabaré volt. Alatta közös titok. A terem ilyenkor összezárt. Nem politikai gyűlésként. Valami sokkal furcsább módon: egyszerre nevettek azon, amit külön-külön féltek kimondani. Hofi ezért nem pótolható idézetekkel.

Papíron sok mondata csupán ügyesnek tűnik. Felvételen már dolgozik körülötte a csend. A szünet. A fejmozdulat. A szem. A kis kivárás, amely alatt a közönség előbb odaér a veszélyhez, és csak utána kapja meg a feloldást. Hofi tudta, hogy a poén ideje nem a szavaknál kezdődik. A poén előtt van egy kis akna. Oda kellett lépni.

Sokan mondtak viccet. Hofi helyzetet teremtett. És ez az, amit a mai humorista generációból, nagyon kevesen értenek meg teljesen. Mert nem tudsz egy óra alatt 5 másodpercenként poént durrantani. Na jó, valakinek ez egy egészestés műsor alatt sem sikerül. Ha nem vonod be az előadásba a tested, az arcod, a hangod,… a lényedet, középszerű sem leszel.

A Mikroszkóp Színpad neve szinte túl pontos. Hofi tényleg mikroszkóp alá tette az országot. Nem az egész nemzetet egyben, mert az nagy szó, és a nagy szavak gyakran elkenik a koszt. Ő a részletet nézte. A kisember mondatát. Az ügyeskedést. A házmesteri ideget. A mindent értő, mindent túlélő magyar félmosolyt. A politikai rendszer és a hétköznapi ember között húzódó nyákos vezetéket.

Ott szikrázott.

A Madách Kamarában aztán a Hofélia és az Élelem bére már saját birodalomként működött. A néző nem egyszerűen estére vett jegyet. Egy országos beszélgetésbe váltott belépőt. Mindenki tudta, hogy másnap a munkahelyen előkerül majd egy mondat, egy grimasz, egy hangsúly. Hofi nemcsak fellépett. Utórezgést hagyott a folyosókon. És közben ott: ott volt a test is.

A szem, a szív, a fáradás, a műtétek, a visszatérések. A legenda hajlamos úgy tenni, mintha a nagy humorista csak hangból állna. Hofi nem hangból állt. Testből is. Egy emberből, aki újra és újra kiállt a fénybe, miközben a szervezete már nem mindig volt megbízható partner. A színpad ilyenkor nem dicsőség. Munkahely. Az ember bemegy, felveszi a ritmust, figyeli a nézőt, méri a csendet, és tudja, hogy ma este is el kell vinni a termet valameddig. Hofi halála után furcsán nagy űr maradt.

Nem azért, mert azóta nincsenek humoristák. Vannak. Ügyesek, gyorsak, hangosak, bátrak is akadnak. Csak Hofi mögött egy korszak egész súlya állt. Nála a vicc nem lebegő tartalom volt, hanem nyomás alatt tartott ország szelepzaja. Amikor nevetett a terem, nemcsak egy poént díjazott. Egy pillanatra levegőt vett.

Ma más a zaj. Nagy a szórás, nagy a felhozatal. De a stend up nálunk kényelmesen kiosztotta az ülőhelyeket. (Ez majd egy másik cikk.)

Más a félelem is. Több képernyő, több komment, több gyors vélemény, kevesebb közös csend. Ám Hofi felvételei még sem porosodnak olyan gyorsan, mint kellene. Az ember elindítja, és észreveszi, hogy a tekintete még mindig átjön. Nem azért, mert minden poén ugyanúgy aktuális. Az aktualitás elhasználódik. A pontos emberismeret lassabban romlik. Hofi a magyar nevetést tette gyanússá. Az ember nevet, aztán rájön, hogy közben róla is szó volt. Ez a kellemetlen rész.

És ettől marad élő.                                    

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének szakértője támogatja. www.tritanium.hu

https://www.facebook.com/krisztiansversei

 Írta: Barna Krisztián