Petőfit könnyű márciusba zárni. Álljon a lépcsőn, lobogjon a kabát, szóljon a Nemzeti dal, mögötte egy egész ország kezdjen mozogni. Ismerjük ezt a Petőfit. Kell is persze. Csak közben van egy másik is, akit ritkábban engedünk közel magunkhoz. Ez a másik Petőfi nem szaval. Csak lazán adja a géniuszt. Írta: Barna Krisztián

Ül egy szekéren, egy lány mellett, éjszaka, valahol Tolnában. Négy ökör húzza őket lassan. Elöl kisbéres, alul deszka, fölöttük hold, körülöttük a vidéki este. A forradalom még három évre van. A történelem várhat. Most csak egy út van, amelyen haza kell érni.

A háttér szinte nevetségesen egyszerű. 1845 őszén Petőfi Borjádon vendégeskedik régi iskolatársánál, Sass Istvánnál. Pest után ott van a kert, a csend, a kúria, a régi barátság, meg az a fajta vidéki idő, amelyik nem kapkod az ember után. Egy este a szomszédos Uzdon bál van. Valahogy vissza kell jutni. Lovak miért is lennének? Valaki előáll az ötlettel: akkor menjenek ökrökkel.

Ez az ötlet ma már majdnem túl irodalmi. Barna Krisztián: A vers testté lesz

Petőfinek is megtetszhetett. Befogtak négy ökröt, a szekér hátuljára került egy deszka, és elindultak. A költő mellett ott ült Sass Erzsike, tizennyolc évesen. Az út nem hosszú. Néhány kilométer. Egy ilyen távolságot nappal el lehet intézni két mondattal. Éjszaka viszont elég lehet egy vershez.

A vers eleje mintha maga is vállat vonna. Nem Pesten történt. Ott ilyesmi meg sem eshetik. Kell hozzá porosabb világ, lassabb közlekedés, kevesebb dísz. A városban az ember szerepet vesz fel. Itt, az ökrös szekéren, nincs sok lehetőség pózolni. A tempót az állatok diktálják. Aki sietne, rossz helyre ült, mert a vers legfontosabb szava talán ez: lassacskán.

Nem nagy szó. Nem filozófiai. Mégis ez tartja össze az egészet. „Az országúton végig a szekérrel / A négy ökör lassacskán ballagott.” A refrén minden versszak végén visszatér, és minden visszatérésnél egy kicsit jobban ringat. Nem sürget, nem magyaráz, nem akar nagyobbnak látszani. Megy. Pont úgy, ahogy az ökör megy, ha nem zavarják: türelemmel, porral, sötétben is biztos lépéssel.

A szekéren közben két ember ül. Na kérem, ez a fontos. Petőfi nem úgy szerelmes itt, ahogy a színpadon szokás. Nem ég, nem rohamoz, nem borítja fel a világot. Inkább figyel. És talán pont ettől szép. A vers mögött ott van a közelség zavara. Egy lány ül mellette. Lehetne mondani valami nagyot. Lehetne ügyetlenül hallgatni. Lehet csillagot választani.

Ő ezt választja. (Várlak a verses oldalamon.) Előtte azonban a táj is megszólal a maga furcsa módján. A hold szakadt felhők között jár, mint özvegyasszony, aki a férje sírját keresi. Elég komor kép egy ilyen szelíd éjszakához. Petőfinél mégsem lóg ki. Nemrég veszítette el Csapó Etelkát, az első nagy szerelmet, és a gyász nem szokott illedelmesen a helyén maradni. Néha felmegy az égre, és holdarcot ölt.

Aztán jön a szellő, mint kalmár, aki illatot vásárol a mezők füvétől. Ez a kép szinte pimasz. Üzlet a holdfényben. Piaci szó egy lírai éjszakában. Petőfi ettől él. Nem lakkozza túl a világot. A gyöngédség mellé odatesz egy földszagú, csereberélő, kicsit komikus képet, és ettől az egész jelenet emberibb lesz.

A vers legemlékezetesebb pillanata a csillagválasztás. A fiú megkérdezi a lányt: válasszanak-e maguknak csillagot. Ha egyszer elszakítja őket az élet, majd az a csillag visszavezeti őket ehhez az estéhez.

Ez annyira fiatal mozdulat, hogy szinte fáj.

Nem tudják még, mennyi mindent nem lehet megtartani. Vagy tudják, csak nem akarják kimondani. Egy csillag kell nekik, egy fényes pont, amelyikre rá lehet bízni azt, amit két ember ott, azon a deszkán, azon az úton érez. A későbbi visszaemlékezések szerint Erzsike a legfényesebb csillagot választotta. Hajnalcsillagnak nevezte. Utóbb akadtak, akik kiszámolták: azon az éjszakán aligha a Vénusz állhatott ott, sokkal valószínűbb a Jupiter.

Szép ez a pontatlanság.

Mert a verset nem csillagászati jegyzőkönyvként szeretjük. A két fiatalnak nem bolygópálya kellett. Jel kellett. Valami odafönt, ami úgy tesz, mintha maradna. Csakhogy a csillag is elmozdul. A bolygó mégis megy tovább. Minthogy Erzsike máshoz megy feleségül. Petőfi belép a saját legendájába, aztán eltűnik a történelem egyik legnagyobb magyar kérdőjelében. Az ökrös szekér útja lezárul, mielőtt nagy történet lehetne belőle.

Mégis megmarad. Ez a legkülönösebb benne.

1912-ben Sass Erzsike már idős asszonyként idézte fel azt az estét. A választott égi pont régen máshol járt, a fiatalok élete rég külön utat vett, de a szekérút épen maradt benne. Nem az egész szerelem. Nem nagy dráma. Csak egy lassú éjszaka, négy ökör, egy csillag, egy költő hangja mellette. Ennyi néha többet bír ki, mint a nagy eskük.

Talán ezért nem kopik A négyökrös szekér. Nem akar világot váltani. Nem akarja Petőfit szoborrá emelni. Sőt, finoman leszedi róla a márványport. Azt mutatja meg, hogy a költő nemcsak akkor fontos, amikor tömeghez beszél, zászlót emel, forradalmat gyújt. Akkor is az, amikor egy szekér hátulján ül, és egy lánnyal csillagot választ. A szobor-Petőfi az örökkévalóság felé beszél. Ez a Petőfi hagyja, hogy az este menjen tovább.

Lassacskán. És talán épp ezért ér oda.

www.barnakrisztian.hu

 A Kikötő rovatot a lapostetők szakértője támogatja. www.tritanium.hu