(Lírai dekódolás)

Babits Mihály úgy borítja ránk az estét, mintha valaki bársonnyal takarná le a világot. Aztán a puha lepel alól egyszer csak elővesz egy olyan kérdést, amelynek éle van.

Az Esti kérdés első mozdulata gyönyörű. Az este óriási dajkaként takarja be a földet. Minden fűszál egyenesen áll a lepel alatt. A virágszirom sem gyűrődik. A lepke szárnyán megmarad a zománc. Olyan finom ez a kép, hogy az ember először szinte megkönnyebbül. Végre egy vers, amelyben a világ óvatosan bánik velünk. Írta: Barna Krisztián

A második mozdulat viszont már gyanús. De ugye te sem azt gondoltad, hogy az Esti kérdés azért lett erős, mert szépen beszél az alkonyatról. Babits túl okos költő ehhez. Előbb megmutatja, milyen finoman tud működni a világ, aztán ebből a finomságból húzza elő a legnyugtalanítóbb kérdést: ha ennyi minden ilyen pontosan van elrendezve, akkor mire való az egész?

Ez nem az a kérdés, amelyik egy rossz nap végén jön. Nem a fáradt ember sóhaja, aki elázott, lekéste a vonatot, és még a cipője is töri. Babitsnál a kérdés a szépség közepéből nő ki. Ott ül a barna, bús szobában. Ott áll a kávéházi fényeknél. Ott billeg a hajó padlatán. Ott utazik a vonat pamlagán. Ott nézi Velencében a vízre aprózódó lángokat.

Minden működik. És ettől lesz nagyobb a baj. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz A vers eleje hosszú, hömpölygő mozgás. Babits viszi az olvasót egyik helyről a másikra, mintha kézen fogva járnánk végig egy túl nagy világot. Szoba, kávéház, domboldal, országút, hajó, vonat, idegen város, Riva, márvány, víz, lámpák, hold, múlt. A vers nem siet. Van ideje. Szinte bosszantóan sok ideje van. Mint amikor este már letennéd a napot, de a gondolat még felkapcsol egy lámpát a fejedben. A szépség itt nem pihenőhely.

Túl nagy készlet. A mai ember ezt pontosan ismeri, csak más eszközökkel. Nála nem a Riva fényei villódznak, hanem a telefon kijelzője. Egyik kép után a másik. Városok, arcok, utak, hírek, emlékek, mások boldogsága, saját régi fotók, félretett üzenetek. A világ befér a zsebbe, aztán valahogy mégsem fér el bennünk. Babits ezt a túlcsordulást írta meg száz évvel korábban, csak jobb kabátban, Velencével és bársonytakaróval.

A vers egyik nagy trükkje, hogy sokáig csupa látványból építkezik. Azt hinnénk, leíró verset olvasunk. Esti tájat, utazásokat, emlékeket, szép helyeket. Közben a mondat egyre nehezebb lesz. Minden új kép rákerül az előzőre, mint amikor valaki még egy könyvet tesz a már roskadó polcra. A polc bírja. Egy darabig. Aztán jön a kérdés. ( Várlak a verses oldalamon.)

„Ez a sok szépség mind mire való?” Csak nekem ugrik be a Salamon király által írt: Prédikátor könyve? Hmm… Babits nem kész válaszokból építette a hitét. A katolikus keresztény hagyományban állt, de a kételyt sem söpörte ki a versből.

Mert itt fordul át a vers. Nem drámai kiáltással. Babits nem rángatja meg az olvasó kabátját. Csak leteszi elé a kérdést, és onnantól az összes korábbi kép, más fényt kap. A selymes víz. A tarka márvány. Az est. A dombok. A lombok. A tenger. A felhők. A nap. Az emlékek. A múlt. Az idő.

Hirtelen minden bizonyítéknak látszik, csak nem tudjuk, minek a bizonyítéka. Pedig nem bonyolult.

Ez az Esti kérdés igazi feszültsége. A világ tele van célszerűséggel, renddel, visszatéréssel, mozgással. A fű nő, leszárad, újra nő. A nap újra és újra végiggördül az égen. A felhők hordják a vizet. Az emlékezet visszahozza a múltat, bár sosem pontosan. Minden körbejár. Minden ismétlődik. A gépezet finom.

Csak a cél marad takarásban, de persze nem véletlenül. Ez bizony KÖLTÉSZET.

Babits képei ezért olyan erősek. A nap nála „égő szizifuszi kő”. A felhők „bús Danaida-lányok”. Ezek nem díszítő hasonlatok. A görög mitológia alakjai örök, hiábavalónak látszó munkát végeznek. A nap is ilyen lesz: mindennap felgördül, mindennap eltűnik. A felhők is ilyenek: hordják a vizet, újra meg újra. A természet nagy rendje mögé beúszik a fölöslegesség gyanúja. Ez már nem tájkép.

Ez világvizsgálat. Közben Babits nyelve végig fegyelmezett. Régies, nagy levegőjű, selymesen induló versbeszéd, amely a végére kérdésekre törik. Mintha a mondat maga is elfáradna a világ cipelésében. Az elején még óvatos dajka takar. A végén már egy fűszál áll előttünk, és az egész teremtés értelme rajta csüng.

Ez a fűszál zseniális zárópont. Babits a hatalmas világot végül egy apró jelenségre szűkíti. Minek nő a fű, ha majd leszárad? Minek szárad le, ha újra nő? Ennél egyszerűbb kérdést nehéz elképzelni. Egy gyerek is megérti, és egy filozófus sem ússza meg. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)

Pontosan ezért marad velünk. A vers nem akarja elvégezni helyettünk a választ. Nem csomagol hozzá tanulságot. Nem mondja, hogy nyugodjunk meg, a szépség önmagában elég. Azt sem mondja, hogy az egész értelmetlen. Babits ennél szigorúbb. A kérdést nyitva hagyja, mert bizonyos kérdéseket bezárni csak hamis kulccsal lehet. Ez a vers attól él, hogy nem engedi gyorsan használni a világot.

Nappal többnyire dolgunk van vele. Átmegyünk rajta, fizetünk, dolgozunk, írunk, válaszolunk, elintézünk, hazamegyünk. A világ ilyenkor terep. Este néha átváltozik. Ugyanaz a szoba, ugyanaz az ablak, ugyanaz a fény a falon, és egyszer csak minden mögött megjelenik egy csöndes miért. Babits ezt a pillanatot kapta el. Nem a nagy összeomlást. A finom repedést.

Azt, amikor az ember még gyönyörködik, de már nem tud gondtalanul gyönyörködni. Nézi a világot, és a szépség nem betakarja, hanem felébreszti. Az est nem lezárja a napot. Kinyit valamit, amit napközben sikerült elhallgattatni. Ezért jó az Esti kérdés. Nem életmegoldás. Egy pontosan feltett nyugtalanító kérdés.

És néha ennyi több mint egy rosszul megírt válasz.