(Kultúrsokk)

Rejtő Jenő csapdája a saját zsenialitása: halálra nevettet. A kikötői abszurdum és a kávéházi pofonok sűrűjében az olvasó könnyen elfeledkezik az utolsó felvonásról. A mondatok mögött ott vár a fagy, a munkaszolgálat csontig hatoló valósága és egy pusztulás, amely azóta is nyitott seb a magyar emlékezetben. A nevetés nála nem puszta stílusgyakorlat. Sokkal inkább az utolsó levegővétel egyik formája. Írta: Barna Krisztián

Reich Jenőként született Budapesten, 1905. március 29-én. Később Rejtő Jenőként, P. Howardként és más álneveken is publikált. A P. Howard név különösen jó találmány volt: egy magyar író angolra hangolt maszkja, amely mögött egyszerre lehetett ponyvát írni, világirodalmat parodizálni és a magyar valóságot úgy elrejteni, hogy közben mindenki ráismerjen. Alapadatai szerint 1943. január 1-jén halt meg Evdakovo térségében, munkaszolgálatosként, a keleti fronton.

A tankönyvi címke szerint Rejtő ponyvaíró. Ez viszont nagyon langyos megoldás, mert a ponyvát könnyű lenézni. Elfér alul, a komoly irodalom alatt, ahol kaland, humor, gyors cselekmény és szórakoztatás van. Csakhogy Rejtőnél a ponyva nem alsó polc. Inkább robbanóanyag. Olyan műfaji doboz, amelybe becsempészte az abszurdot, a nyelvi zsonglőrködést, a társadalmi gúnyt, a kisember túlélési ösztönét és azt a sajátos magyar képességet, hogy az ember még a teljes összeomlás szélén is képes valami hülyeséget mondani.

Ez néha életmentő. Néha csak késlelteti a bajt. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz Rejtő életrajza egy ponton menthetetlenül felszívódott a marseille-i mólók ködében. A mítosz szerint maga is hordta a kepit. Nyelte Dakar vörös homokját, izzadt a laktanyák udvarán, és pontosan tudta, hogyan roppan a csont egy sivatagi verekedésnél. A száraz filológia persze visszahőköl. Az akták csupán európai bolyongást, észak-afrikai partmenti sodródást rögzítenek. Kocsmaasztalok felett, leszerelt zsoldosoktól elkapott, füstös félmondatokat. A végső irodalmi trófea mégis az övé. Olyan súlyú, tapintható teremtett világot hagyott hátra, hogy az utókor a kitalált dokkokat és alakokat egyenesen a szerző pulzusán kezdte el keresni. A papírra vetett tinta nála megmásíthatatlan valósággá alvadt.

Ez már önmagában írói teljesítmény.

A Japán kávéház füstjéből egy papírszalvétákra firkáló zseni képe lép elő. A pesti pletyka szerint a kifizetetlen feketekávé számlájának hátoldala egyenesen a Nova kiadó nyomdagépei alá vándorolt. Túl kényelmes mítosz ahhoz, hogy az utókor egykönnyen elengedje. A Petőfi Irodalmi Múzeum irattára ezzel szemben egy aszkéta fegyelmét rögzíti. Az apró, szálkás betűkkel teleszántott füzetek, a számtalanszor áthúzott és újraírt bekezdések egy kegyetlen írói műhely nyomait őrzik. A bohém zűrzavar pusztán kirakat. A kártyázó csavargó álarca alatt egy szövegmérnök üzemeltette a mondatgyárat. Rejtő tökéletesen értette a teremtés mechanikáját. A könnyedség látszata a legizzadságosabb mesterség. A maradandó mű sosem a véletlen szülötte, a rögtönzés álcája mögött mindig ott feszül a szigorú, kiszámított rend.

Rejtő pénzügyi élete szinte saját Rejtő-regénybe kívánkozik. A Nova kiadónál jól kereshetett, a pengős regényekért jelentős honoráriumokat kapott, mégis folyton előlegekből, adósságokból, kártyaszenvedélyből és kávéházi sodródásból élt. Visszaemlékezések szerint előfordult, hogy a kiadó szobát bérelt neki, ahol határidős kéziratot kellett termelnie, és a kész oldalakért kapott ételt. A részleteknél óvatosnak kell lenni, mert a rejtői élet körül a visszaemlékezés hamar anekdotává hízik. De a lényeg hihető és erős: a magyar irodalom egyik legolvasottabb szerzője gyakran úgy működött, mint egy szorítás alatt dolgozó kézirattermelő gép.

És a gép nem bírta sokáig. A brutális munkatempó mögött ott volt a szervezet ára. Kávé, cigaretta, serkentők, altatók, idegkimerültség, szanatórium. Rejtő a Lipótmezőn és a Siesta Szanatóriumban is megfordult, diagnózisként többnyire idegkimerültséget emlegettek. Az akta szerint még kórházi körülmények között is írt, és a Csontbrigád befejezése is ehhez a közeghez kapcsolódik. Ez már nem bohém romantika. Ez a test rovására működtetett írói tempó. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)

A humor itt sötétebb színt kap. Nem kávéházi könnyedség. Idegrendszeri túlélés. Közben Rejtő formailag is sokkal összetettebb volt, mint amit a „ponyvás” címke elbír. Írt kabarét, bohózatot, operettet, kalandregényt, útiregényt, detektívparódiát. A műfajokat nem tisztelte túl. Használta őket. Megfogta a légiós regényt, a kikötői kalandot, az angolszász álnevet, az egzotikus helyszínt, majd belülről magyar abszurddá alakította az egészet. Ettől lett P. Howard világa egyszerre idegen és nagyon hazai.

A kikötő lehet Marseille, a mondat attól még pesti. A legsötétebb fordulat 1942-ben jött. Október 9-én a nyilas Egyedül Vagyunk című lapban Oláh György cikke támadta meg Rejtőt, a „piszkos Fred szerzőjeként”, Reich Jenőként, zsidóként, munkaszolgálat elől bujkáló figuraként mutatva be. A cikk után vitték el munkaszolgálatra. Súlyos betegen hurcolták el a keleti frontra.

Ez a pont már nem irodalomtörténeti érdekesség. Ez gyilkossá előkészített nyilvánosság.

Nem a kritika ölte meg Rejtőt. A rendszer ölte meg, amelyben egy újságcikk feljelentéssé, a feljelentés behívóvá, a behívó pedig halálos ítéletté válhatott. Aki addig álnevek mögött játszott az identitással, azt a végén egy névvel ütötték agyon. Reich Jenő. Így kellett leleplezni. Így kellett kirángatni a kávéházból, a szanatóriumból, a regényekből, a nevetésből.

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. 

Mert Rejtőt a magyar emlékezet sokszor úgy szereti, hogy közben megpróbálja visszanevetni a halálából. Idézünk tőle, rajongunk érte, kabarészerűen emlegetjük, aztán gyorsan továbblépünk. Pedig az életmű éppen attól nagy, hogy a nevetés nem törli el a tragédiát. A humor nem takaró. Inkább repedés. Átlátni rajta a korszak hidegére.

Rejtő zsenialitása ebben áll: a világ nála teljesen őrült, de sosem értelmetlen. Minden figura menekül valami elől. A saját neve elől. A múltja elől. A hatóság elől. A pénztelenség elől. A halál elől. A poén gyakran csak annyi, hogy valaki még futás közben is elegánsan káromkodik. Ez magyarul nagyon ismerős kép.

A Rejtő-jelenség ezért ma sem poros. Sőt, talán most érthető igazán. Egy korban, ahol mindenki szerepet játszik, álnevet választ, profilt épít, menekül, túlél, viccel, posztol, közben lassan kifárad, Rejtő világa szinte dokumentarista pontossággal tér vissza. Csak a kikötő helyett képernyő van. A kávéházi asztal helyett laptop. A határidő ugyanúgy szorít. A test ugyanúgy benyújtja a számlát.

És a történelem néha ma is előbb kopogtat, mint ahogy az ember befejezné a mondatot. Rejtő Jenő nem könnyű szerző. Csak könnyűnek álcázta magát. Ez a legnagyobb trükkje.

Az olvasó nevet, mert a mondat elképesztően pontosan csattan. Aztán évek múlva rájön, hogy a poén mögött valaki nagyon sokat tudott a félelemről, a kiszolgáltatottságról, a pénzről, a szerepekről, a hatalomról és arról, hogyan lehet egy omladozó világban legalább a mondat végéig életben maradni. A történelem végül nem nevetett vele. Mi még megtehetjük.

De jobb, ha közben nem felejtjük el, ki fizette ki a vicc árát.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu

indexkép: cultura.hu