(Kultúrsokk)

Karinthy Frigyest a magyar emlékezet sokáig egy kávéházi sarokasztalhoz bilincselte. Ott ül, Kosztolányi Dezsővel pengeváltásban, két irónia között rendel egy feketét, majd mond valami olyan gyorsat, hogy még a pincér is műveltebbnek érzi magát tőle. Aztán becsukjuk róla a tankönyvet: humorista, parodista, briliáns pesti agy. Kész. Mintha egy villámot gyufásdobozban akarnánk tárolni. Írta: Barna Krisztián

Ez a Karinthy-kép kényelmes. Borzalmasan kényelmes. Lehet mellé kávét inni, lehet idézni társaságban, lehet vele okosan mosolyogni. Csak közben pont az tűnik el belőle, amitől igazán félelmetes: az ember, aki a valóság legrosszabb részeibe is belenézett, majd annyit mondott róla, hogy a nevetés után már nem lehetett ugyanúgy ülni a széken.

Karinthy nem egyszerűen vicces ember volt. Inkább olyan elme, amely nem tudott leállni a valóság szétszedésével. Ha valami fájt, belenézett. Ha valami abszurd volt, kimondta. Ha valami félelmetes közeledett, nem futott el előle. Legfeljebb előbb tréfát csinált belőle, hogy legyen miben megfogni. Nála a humor nem cukor volt a keserű kávéban. Védőkesztyű. Azzal nyúlt bele abba, amit más ember már messziről letakart volna. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz

A közoktatás szereti az egyszerű címkéket. Karinthy: humorista, parodista, zseni, Így írtok ti. Ez igaz, csak nevetségesen kevés. Olyan, mintha valakinek a koponyaröntgenjére azt mondanánk: szép keretben van. Mint ahogy a többi kultúrsokk cikkünk ez is arra törekszik, hogy a felépített bálvány mögötti embert mutassa be, persze tisztelettel nem bulvár módon, de igazul. Mert Karinthy életének mélyebb rétegeiben ott vannak a pénzügyi szorítások, a pusztító magánéleti viszonyok, a korai özvegység, a betegség, a testi kiszolgáltatottság, és az a különös kényszer, hogy mindebből szöveg legyen.

Mert Karinthy legnagyobb botránya talán nem az volt, hogy sokat nevetett. Az volt, hogy túl sokat látott. Én egyébként nem tartom véletlennek, hogy pályája kezdetén, 1898 és 1900 között mintegy ezer verset írt, de ezeket apja a sorozatos iskolai bukások miatt elégette. Ha ez nem történik meg, valószínűleg nem róla nevezik el azt a bizonyos gyűrűt. Ám ha te szereted a verseket, gyere a közösségünkbe: https://www.facebook.com/krisztiansversei

Judik Etel halála például nem irodalmi lábjegyzet. 1918 októbere, spanyolnátha, háború vége, Budapest lázban. Karinthy éppen felolvasókörúton volt, amikor felesége megbetegedett. Mire hazaért, már csak a halálos ágy mellett maradt hely számára. Ebből nem lesz kávéházi poén. Ebből lesz az a fajta belső repedés, amelyen át később minden mondatban más fény jön be.

Aztán jött Böhm Aranka. A magyar irodalmi anekdotázás sokáig szerette ezt a házasságot bohém, viharos, szellemes csataként kezelni. Két erős ember. Két nyelv. Két penge. Csak a penge nem mindig metafora. A visszaemlékezések és a családi naplórészletek alapján ez a kapcsolat sokkal sötétebb terep volt: megalázásokkal, verekedésekkel, féltékenységgel, függéssel, állandó pszichés hadviseléssel. Nem romantikus vihar. Inkább lakásba zárt frontvonal.

És közben Karinthy dolgozott. Írt. Szellemeskedett. Pénzt keresett, majd újra pénz után kapkodott. A nagy név mögött ott állt a kiszolgáltatott ember, aki néha ötven vagy száz koronás kölcsönökért fordult ismerősökhöz. Ez a kép sokkal pontosabb, mint a bronzszobor. A zseni nem lebeg. Kávéházi számlát fizet. Vagy nem tud fizetni. És másnap is írnia kell.

A legerősebb Karinthy mégis a koponyánál kezdődik.

1936-ban különös tünet jelentkezett nála. Vonatzakatolást hallott. Nem külső zajt, nem utcai hangot, nem képzelt irodalmi effektet. A saját koponyája kezdett üzenni. Az agydaganat először nem diagnózisként érkezett, inkább hangként. Mintha egy láthatatlan szerelvény járna menetrend szerint az idegei között.

Ez már önmagában Karinthy-mondat. A halál nem kaszával jön. Menetrenddel.

A vizsgálatok után kiderült: kisagyi elváltozásról van szó. A baráti orvosi kör egy ideig nem közölte vele világosan a helyzet súlyát. A diagnózis így nem rendelői mondatként csapódott be, hanem otthoni veszekedésben. A kutatási anyag szerint Böhm Aranka vágta a fejéhez a lényeget: pangásos papillája van. Ez a látóidegfő duzzanata, a koponyaűri nyomás egyik riasztó jele. Elég rideg szó. Nincs benne irodalom. Pont ezért félelmetes.

Karinthy végül Stockholmba került. Herbert Olivecrona professzor 1936 májusában megoperálta. Az agyműtét akkor még nem rutin volt, inkább pengeélen táncoló orvosi vállalkozás. A beavatkozás sikerült. Karinthy látása visszatért. És ő mit tett? Persze, hogy megírta. Most megjegyezném, ha szereted a hasonló tartalmakat: Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Az Utazás a koponyám körül ezért nem csak betegségregény. Nem panasznapló. Nem hősi orvosi történet. Ez az a ritka könyv, ahol az ember a saját félelmét is megfigyelési tárggyá teszi. Mintha a páciens közben riporter is volna a saját koponyájában. Fekszik a műtőasztalon, és még mindig jegyzetel belül.

Itt látszik, miért nem elég Karinthyt humoristának nevezni. A humor csak a felszín villanása. Alatta ott dolgozik a brutális pontosság. Az a képesség, hogy a legszemélyesebb testi rémületből is mondatot formáljon. Más ember ilyenkor csak túlélni akar. Karinthy közben értelmezni is akarja, mi történik vele. Ez már nem szellemesség. Ez koponyába zárt fegyelem.

És a vég sem nagy irodalmi díszlettel jött. 1938. augusztus 29., Siófok, Vitéz-panzió. A forrásanyag szerint a halál előtti órákban újabb nyilvános feszültség történt közte és Aranka között. Karinthy felment a szobájába. Agyvérzés érte.

A legmegrázóbb részlet nem a nagy nekrológokból jön. Egy cipőből.

A visszaemlékezések szerint a cipő ott maradt az ágy mellett. A sarkán látszott a nyomódás, ahogy Karinthy az utolsó pillanatokban bele akarta préselni a lábát. Ez az egész élet egyik legpontosabb tárgyi mondata. Nincs benne pátosz. Nincs koszorú. Nincs szónoklat. Csak egy cipősarok, amely még őrzi a mozdulatot, amelyet az élet már nem tudott befejezni.

Ilyenkor értjük meg igazán Karinthyt. Nem a nevetés teszi naggyá. A nevetés nála csak ajtó. Mögötte ott van a félelem, a test, az adósság, a szerelem rombolása, az agy sötét zaja, a műtő hidege, a cipőbe szorult utolsó mozdulat.

Karinthy Frigyes jelentősége nem ott kezdődik, hogy remekül lehet idézni. Még az a róla keringő, kegyetlenül találó mondás is kevés hozzá: „Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni!” Szép mondat. Pont annyira pimasz, hogy akár igaz is lehet. Bár aki belemerül egy kicsit is az életébe, műveibe: tudja, hogy zseni volt. A

Karinthy azért marad veszélyes, mert nála a koponya nem orvosi helyszín lett. Műhely, de azért harctér is. Zárt szoba, ahol a félelem, a humor és az értelem egymásnak esik. Más ember a betegségét túlélni próbálja. Karinthy közben figyelte is, mi történik vele. Jegyzőkönyvet vezetett a saját rémületéről.

Ezért nincs a koponyában poén.

Csak az a pillanat, amikor az ember még gondolkodik arról is, amitől már félnie kellene.

www.barnakrisztian.hu

A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu

indexkép: archív fotó