(Lírai dekódolás)

Teljesen biztos, hogy Binder Jenő Emil ismerte a csöndnek azt a fajtáját, amitől ember még a saját szívverését is gyanúsan figyeli. Már Dsida Jenőként írt Csöndes minden (lent olvasható) című verse pontosan erről szól. Ez a vers úgy indul, mint egy wellness-prospektus. Fehér falak, fenyves, tiszta levegő, mozdulatlan lombok. Aki az első öt sort olvassa, az azt hiszi, Dsida Jenő megtalálta a nyugalmat. A hatodik sortól kezdve viszont a vers szétszedi saját díszletét, és az olvasó ott áll egy szanatóriumi szoba közepén, ahol a csönd nem gyógyít, hanem jelez. Írta: www.barnakrisztian.hu

Miért? Dsida 1929-ben huszonkét éves. Szívbeteg. Nem metaforikusan, nem költői értelemben: klinikailag. A szíve rendellenesen ver, és erről a versben nem beszél, mégis ez a vers egyetlen tárgya. Ma, amikor a mentális egészségről mindenki posztol, és a „belső béke” az Instagram leggyakoribb hazugsága, Dsida pontossága kegyetlenül aktuális. Ő nem a békét írta meg. Ő azt írta meg, milyen, amikor a tested abbahagyja a lázadást, de a lelked tudja, hogy ez nem megnyugvás, csak kimerülés.

Mert a költő is pontosan tudja, mit csinál. Először felépíti a nyugalom díszletét. Nem is akárhogyan. A vers eleje szinte már áhítatos. A zaj megszűnik, a hétköznap szennye eltűnik, a rotációsok dübörgése és a festékszagú piszkos napok helyett itt „örökös a csend és a vasárnap”. Ez gyönyörű sor. És közben veszélyes is. Mert rögtön elhiteti velünk, hogy aki ide eljutott, az már megmenekült. Már kívül van a zajon. Már fellélegezhet.

kép: wikipedia

Csakhogy Dsida nem nyugodt. És esze ágában sincs minket sem nyugtatni.

A cikk szerzőjének verseskötete itt érhető el.

A vers igazi ereje ugyanis nem a tájban van, hanem abban, hogy a szépen felépített nyugalom egyszer csak gyanússá válik. A fenyves mozdulatlan. A lombok örökzöldek. A felhők is hallgatnak, szinte odafagytak az égre. Itt már valami megmozdul bennünk. Mert ez a csönd már nem puha. Nem eleven. Nem az a csönd, amiben valami gyógyul. Inkább az, amiben valami megdermed.

És ekkor jön a vers legnagyobb fordulata. Nem nagy gesztussal, nem villámmal, nem felkiáltással. Csak olyan pontosan, hogy utána már máshogy olvassuk vissza az egészet. „És valahogy ez mégsem a feloldott / bánat, a méltóságos nyugalom”. Vagyis amit addig békének hittünk, az nem béke volt. Csak jól berendezett csönd. Jól megkomponált némaság. A bánat nem oldódott fel, csak megült. Mint a dér.

Ez nagyon mai vers ettől. Mert ma is rengetegen élnek így. Kívül minden rendben van. A szoba egyszerű. A falak fehérek. A naptár vezethető. A beszéd visszafogott. A mozdulatok kulturáltak. És közben belül nincs nyugalom, csak „fenségessé dermedt nyugtalanság”. Ritkán írják le ennél pontosabban azt az állapotot, amikor valaki már nem zajos, nem látványosan összetört, csak valahogy nem él szabadon a saját csöndjében sem.

Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.

A vers legbrutálisabb sora szerintem ez: „ez csak a kimaradt szívdobbanás / különös csendje”. Itt Dsida egyetlen mozdulattal leveszi a tájvers maszkját az egészről. Hirtelen minden belülre kerül. A fenyves, a felhők, a vasárnap, a mozdulatlanság mind csak külső visszfénye valami belső ütemvesztésnek. A kimaradt szívdobbanás nem egyszerűen félelem. Nem is csak bánat. Inkább az a pillanat, amikor az ember már érzi, hogy valami nincs rendben, csak még nincs neve rá. És talán ezért ilyen jó ez a vers. Mert nem oldja meg azt, amit megmutat.

Dsida itt nem vigasztal. Nem vezet ki. Nem mondja, hogy majd elmúlik. És ettől sokkal hitelesebb. A költészet egyik legnagyobb ereje néha éppen az, hogy nem kínál gyors megoldást. Csak pontos formát ad annak, ami addig névtelen volt. A Csöndes minden pontosan ezt csinálja. Nevet ad annak az állapotnak, amikor az ember már nem a vihartól szenved, hanem attól, hogy a csönd sem tudja megmenteni.

A vers prózavers, nincs kötött forma, nincs rím. Ez önmagában döntés. 1929-ben Dsida pontosan tudja, hogyan kell szonettet írni, hogyan kell rímelni, hogyan kell a formával biztonságot adni az olvasónak. Ezt a verset mégis kötöttség nélkül írja, és a kötöttség hiánya itt nem szabadság, hanem az a pillanat, amikor a szívverés kihagy egy ütemet.

Ezért nem szabad ezt a verset pusztán „szép nyugalomversként” olvasni. Mert akkor éppen a lényegét veszítjük el. A szobát, az erdőt, a levegőt, a vasárnapot könnyű megszeretni benne. De a vers végén már nem ezek maradnak velünk, hanem az a fagyos felismerés, hogy a külső csönd önmagában még nem jelent belső békét.

És talán itt van a vers legmélyebb emberi igazsága is. Hogy nem minden csend gyógyít. Van olyan is, amely csak konzervál. Nem old fel, csak elegánsan elnémít. Nem vigasztal, csak nem engedi, hogy hangot adj a nyugtalanságodnak.

Dsida ezt a csöndet írja meg. És ettől a vers nem halk. Csak halkan metsző.

Aki egyszer már járt ilyen csöndben, az pontosan tudja.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba. 

Csöndes minden

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.

indexkép : magyarkurir.hu