Láthatatlan iránytű

A Tanú című film nem azért él még mindig, mert idézhető. Hanem azért, mert túl pontos. Túl jól ismeri azt a magyar pillanatot, amikor az ember még tudja, hogy valami nincs rendben, de már érzi azt is, hogy kényelmesebb lenne nem tudni róla. Vagy legalább nem kimondani. Vagy legalább nem pont most kimondani. És itt kezdődik Pelikán elvtárs igazi tragédiája. Nem ott, hogy buta. Nem ott, hogy gyáva. Hanem ott, hogy fokozatosan hozzászokik ahhoz, hogy helyette mások döntsenek. A végén pedig már csak annyi dolga marad, hogy alkalmazkodjon a saját alkalmazkodásához.

Ezért jó most elővenni A Tanút. Nem azért, mert választás előtt mindenki politikai szemüvegben olvas. Hanem azért, mert ez a film pontosan arról szól, mi történik az emberrel, amikor a politika már nem csak a hírekben van, hanem bemászik a beidegződésekbe. A hanghordozásába. A gyomrokba. A nevetésébe, és két nevetés közti csöndbe. És ettől a pillanattól kezdve már nem az a fő kérdés, hogy ki, mit gondol. Hanem az, hogy merünk-e még egyáltalán gondolni valamit önállóan.

Pelikán elvtárs nem hős. És nem is gazember. Épp ezért veszélyesen ismerős. Ő az az ember, aki szeretne túlélni, szeretne békén maradni, szeretne nem belekeveredni. Az ilyen emberre mondja minden korszak, hogy jó alapanyag. Nem azért, mert rossz. Hanem mert formálható. Kicsit ráijesztenek, kicsit megemelik, kicsit megszégyenítik, kicsit megjutalmazzák, és máris ott áll, ahol tegnap még azt mondta volna, soha. A Tanú legnagyobb ereje nem az, hogy megmutatja a diktatúra abszurditását. Hanem az, hogy megmutatja, milyen kevés kell ahhoz, hogy az abszurditásból mindennapi rutin legyen.

Pelikán elvtárs aligha lenne forradalmi hős vasárnap. De azt sem hinném róla, hogy örömmel nézné, ahogy a politika végképp egymásnak ereszti ugyanannak az országnak az embereit. Túl jól ismeri a rendszer természetét ahhoz, hogy ne tudja: a legnagyobb kárt nem mindig az okozza, ami nyíltan támad, hanem az, ami lassan beleszoktat a gyűlöletbe.

„Az a gyanús, ami nem gyanús.” Ez a mondat azért halhatatlan, mert nem poén. Diagnózis. A nyílt hazugság előbb utóbb mindig lelepleződik. A valódi veszély ott kezdődik, amikor a képtelenség megszokható lesz. Amikor az ember már nem is csodálkozik. Amikor természetesnek tűnik, hogy a valóságot mindig újra kell nevezni, hogy a nyelv már nem a dolgokat szolgálja, hanem a rendszer önvédelmét. És ekkor történik valami alattomos. Az ember már nem is azért hallgat, mert fél. Hanem mert elfáradt. Mert minek vitatkozni azzal, amit úgyis mindenki úgy mond. Na, itt kezdődik az a belső romlás, amiről kevesebb szó esik, mint a nyílt elnyomásról.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba. 

Az élet valóban nem habos torta. Csakhogy a Tanúban ez a mondat sem egyszerű életbölcsesség. Inkább a beletörődés selyempapírja. Szépen csomagolt vereség. Amikor az ember már nem küzd az igazságért, csak próbál úgy lavírozni, hogy a következő napot is kibekkelje. Pelikán nem ördögien számító figura. Sokkal rosszabb. Emberi. És ez fáj benne a legjobban. Mert könnyű volna egy gonosz embert elítélni. De mit kezdünk azzal, aki csak mindig egy kicsit enged? Aki mindig csak annyit hajol, amennyit még ki lehet magyarázni? Aki azt mondja, most még maradjunk csöndben, most még ez fér bele, most még nem rajtam múlik. A végén pedig már az egész élete ebből a „most még” mondatból áll.

Verseskötetemet itt érheted el.

És akkor ott a magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Ennél tömörebben talán még senki nem írta le a magyar önfelmentés egyik alapmondatát. Nem jó, de megszoktuk. Nem szép, de ismerős. Nem az, aminek mondják, de legalább a miénk. Hányszor mondjuk ezt ma is, csak más szavakkal. Munkahelyre. Városra. Pártra. Vezetőre. Rendszerre. Sőt, néha a saját gyávaságunkra is. Nem az igazság számít, hanem a birtoklás érzése. Hogy legalább valami legyen a miénk, még ha félig romlott is. Ez a mondat egyszerre vicces és félelmetes. Mert benne van a nemzeti lelemény, de benne van a lelki lemondás is. Az a pont, ahol már nem a jót akarjuk, csak az ismerőset.

És itt válik a Tanú többé, mint film. Mert a kérdés hirtelen már nem az, hogy Pelikán elvtárs mit csinál vasárnap. Hanem az, hogy mi mit csinálunk. Hogyan döntünk, amikor nem tiszta helyzetben kellene tisztának maradni. Amikor nem a nyers erőszak áll velünk szemben, hanem a megszokás. A rutin. A „mindenki így csinálja”. A „most ebből kell kihozni a legjobbat”. A „nem rajtam múlik”. Az ember ritkán árulja el magát egyetlen nagy mozdulattal. Inkább apránként kopik el. Mindig csak egy kicsit halkabban tiltakozik. Mindig csak egy kicsit gyorsabban igazodik. Mindig csak egy kicsit kevésbé néz tükörbe.

Ezért ilyen hátborzongatóan aktuális ez a film. Nem azért, mert ugyanaz a rendszer volna. Nem azért, mert a történelem ismétli önmagát ilyen olcsó pontossággal. Hanem azért, mert az emberi mechanizmus ismerős. A hatalom mindig szeretne helyettünk gondolkodni. A félelem mindig szereti megspórolni a gerincet. A kényelem pedig mindig készen áll arra, hogy erkölcsi kérdéseket adminisztratív problémává butítson. A Tanú, pont ettől nem lesz múzeumi tárgy és kiállítási darab. Hanem mozgó tükör.

És itt kell nagyon világosan fogalmazni. Nem arról van szó, hogy minden korszak ugyanaz. Nem arról, hogy minden választás ugyanazt a történelmi súlyt hordozza. Nem arról, hogy Pelikán elvtársat egyszerűen rá lehet húzni a mai emberre. Hanem arról, hogy a belső működés, amellyel az ember hozzászokik a nyilvánvalóhoz, ijesztően időtlen. A film épp ezért nem azt kérdezi, ki a gonosz. Hanem azt, meddig maradsz önmagad, ha a rendszer már régen kényelmesebb, mint az igazság.

Nos, Pelikán elvtárs, mit csinál vasárnap?

Talán ez a legrosszabb kérdésfeltevés. Mert a végén nem is ő érdekes. Hanem az, hogy mi mennyiben vagyunk még Pelikánok. Mennyi döntésünket hozza valóban a meggyőződés, és mennyit a félelem, a haszon, a fáradtság, a butaság és a megszokás. Mert nem mindenki lesz áruló. A legtöbben csak lassan hozzászoknak ahhoz, hogy ne kelljen egyenesnek lenniük. Ez a veszélyesebb.

A Tanú ezért marad velünk. Nem azért, mert jókat lehet belőle idézni. Hanem azért, mert a nevetés után mindig marad valami keserű utóíz. Az a felismerés, hogy a rendszer néha nem a kapunál tör be. Hanem a reflexeinkben ver sátrat.

És ott már sokkal nehezebb kirakni.

Maradj a Kikötőnél. Hetente négy nézőszög, egy város, egyre mélyebben.

1. Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. 
2. Kikötő rovat: minden eddigi és következő írás egy helyen.