"Úgy égett, mint egy családi lámpa"

Kezdjük talán Gárdonyi halálának körülményeivel… Valahol azt olvastam, hogy bár voltak szív-, máj- és vesegondjai, az orvosok még közvetlenül az elhunyta előtt sem állapítottak meg olyan súlyos bajt, ami végzetes lett volna. Másfelől a fia visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy az író 1922. október 14-től már ki sem mozdult az ágyából az október 30-án bekövetkezett haláláig. Vajon ezeket tényeknek kell tekintenünk?

Nos, nincs okunk, hogy a fiú, Gárdonyi József szavait kétségbe vonjuk – mondja Szalainé Király Júlia –, ugyanakkor bizonyos dolgok dokumentálhatóan másként történtek. Például ismerünk egy 1922-es levelet, ami a Légrády testvérekhez ment, s amelyet Gárdonyi egyik barátja, egy nyugdíjas tanító írt… Ebben többek között nemcsak az szerepel, hogy Gárdonyi vígan pipázgat, miközben dicshimnuszokat zeng a dohányról, de az is, hogy az író lábai nagyon meggyengültek, be vannak dagadva, és hogy ez a dagadás terjed felfelé. Papírra vetette továbbá, hogy az akkor csupán 59 éves író éjszakánként rendre belázasodik, emellett rendkívül gyengén táplálkozik, viszont az is kiderül ezekből a sorokból, hogy az író nem pusztán fekszik, hanem fent is van. Az igaz, hogy

a halálának különösebb előjelei nem voltak, ám egy-két nappal a vég előtt érezhette, hogy egyre gyengébb, sőt, talán azt is sejtette, hogy távozik majd, ugyanis az utolsó estéjén magához hívta a szeretteit,

így az édesanyját, a fiait – úgy tudjuk, ott volt Mátékovits József szőlőbirtokos neje, Mila is, akivel amolyan plátói szerelmi kapcsolatuk volt –, s mindenkitől elköszönt. Az ezt követő hajnalon aztán el is hunyt.

Egyszóval akkor a fia emlékeit erről az időszakról több-kevesebb kritikával kell kezelnünk?

Ismétlem, arról, hogy Gárdonyi hosszabb időn át volt ágyához kötött, más, hiteles adataink vannak, az ellenben valós, hogy a halálát megelőző néhány napon már nemigen kelt fel, hiszen a lábai nagyon gyengék voltak, amiként testileg az egész ember is. Más kérdés, hogy élete folyamán már korábban is előfordultak ilyen időszakok, ám mindegyiket követően sikerült felgyógyulnia. Megjegyzem, rendkívül kevesen tudják, hogy Gárdonyi már akkor is igen beteg volt, amikor 1897-ben a városunkba költözött.

Ő akkor úgy fogalmazott, hogy Egerbe jött meggyógyulni vagy meghalni.

Bajainak gyökere a főiskolai, illetve a tanítóskodása éveiben keresendők, amikor is a nélkülözés kikezdte amúgy sem igazán acélos egészségét.

A búcsúztatásával kapcsolatban tudjuk, hogy végakarata szerint szűk családi körben, háza kertjében kellett volna őt eltemetni, ugyanakkor a város elöljárói úgy gondolták, mindez méltatlan lenne a jeles személyiséghez, egy olyan emberhez, aki kerek negyedszázadon át élt és alkotott Egerben, így aztán egy nagyszabású eseményen vettek tőle végső búcsút…

Való igaz – és ezt a már említett fiától is tudjuk –, hogy Gárdonyi egy igen szerény temetést képzelt el magának. Úgy fogalmaz, hogy az íróasztala – ahol a gondolatai testet öltöttek – legyen a síremléke. Ám amikor október 30-án elhunyt, a városháza rögtön intézkedett: másnap déli 12 órára összehívták a képviselőket, akik ezen az ülésükön – dr. Tordai Ányos indítványára – úgy döntöttek, hogy Gárdonyi számára a várban alakítanak ki egy díszsírhelyet. Ezzel a javaslattal amúgy az egész képviselő-testület teljesen egyetértett. Mint az köztudott, az író temetésére igen gyorsan, már a halálát követő második napon, november 1-jén délelőtt sor került. Ám ezt megelőzően, október 31-én este felravatalozták a Líceumban, ott róhatták le tiszteletüket a polgárok. Másnap innen indult fel a menet a várba, hogy az írót az utolsó útjára kísérjék. Korabeli fényképeken jól látható, hogy rengetegen voltak az eseményen, ahol még a kormány is képviseltette magát Kupcsay Felicián által, aki az 1920-as években a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tankönyvügyi, később művészeti ügyosztályának vezetője volt. Az pedig közismert, hogy

a sírnál Kosztolányi Dezső mondott beszédet, aki Gárdonyit – Jókai és Mikszáth után – „hatalmas harmadik”-nak titulálta.

Emellett úgy jellemezte őt, hogy egy bájos lángelme volt, aki – s most hadd idézzem inkább Kosztolányi Dezsőt – „úgy égett, mint egy családi lámpa. A magyarság, ez a nagy és boldogtalan és szétszóródott család az ő fényében ült együtt…” Nagyon-nagyon szeretem ezt a hasonlatot, mivel véleményem szerint minden benne van, amit Gárdonyi Géza személyiségéről csak el lehet mondani. És mi a vármúzeumban épp arra törekszünk, hogy ezt a karaktert, ezt az írót és embert mutassuk meg a nagyközönségnek. Már csak azért is, mivel különleges, egyedi, senki máshoz nem hasonlítható alakja volt az irodalmunknak.

Ha már a Dobó István Vármúzeum került szóba… Feltételezem, a 100. évforduló apropóján lesznek majd különféle megemlékezések, kiállítások, stb. Ez ügyben vannak már kézzelfogható elképzelések?

Igen. Ezekkel nyáron indulunk, mégpedig augusztusban, Gárdonyi születésnapjához kapcsolódva, és egészen adventig tervezünk ilyen-olyan eseményeket. Ezek között vannak hagyományosak, melyeket azonban szeretnénk új tartalommal megtölteni. Ilyen a Gárdonyi-piknik, aztán az író születésnapjának apropóján tartott kerti ünnepség. A halálához kötődően megrendezzük majd a Gárdonyi-emléknapot, ahogy – a hagyományoknak megfelelően – sor kerül a várbeli sír megkoszorúzására is. De ugyanerre a napra tervezünk egy konferenciát is, amiként egy irodalmi kávéház ötlete is felvetődött. Összegezve azt mondhatom, többféle módon is tisztelgünk az író emléke előtt. Ezek mellett múzeumpedagógiai programokkal is készülünk, ugyanis a gyerekek nagyon fontos célcsoport, akik körében nem kizárólag Gárdonyi életművét akarjuk népszerűsíteni, de magát az olvasást is. Éppen ezért a legkisebbeknek a Gárdonyi-kertben az író meséivel összefüggésben tartunk majd foglalkozásokat, míg a nagyobbakkal, az általános iskolásokkal az Egri csillagokat dolgozzuk fel olvasó-, illetve nyári napközis táborban. Az ennél is idősebbek számára elindítanánk egy irodalmi kávéházat, ahol nem pusztán Gárdony Gézára, de irodalmi kortársaira is kitekintenénk.

Ön mint a terület kiváló ismerője, miként vélekedik: van még Gárdonyi életének és munkásságának olyan része, amely – részben, esetleg teljes egészében – feltáratlan?

Úgy hiszem, Gárdonyi novellái még kevésbé ismertek. Illetve – erről részletesebben egyelőre nem szeretnénk beszélni – a Magyar Géniusz program keretében

megpályáztunk egy olyan kutatási projektet, amelynek révén az Egri csillagok című regény különböző szövegváltozatait, formálódását, utóéletét kívánjuk kutatni.

Többet ezzel kapcsolatban majd akkor mondhatok, amikor megismerjük a pályázat eredményét. Mindezeken túlmenően várat még magára Gárdonyi életművének pontosítása, nem különben pedig azoknak a hamis állításoknak, legendáknak, mítoszoknak a helyretétele, olykor a teljes felszámolása, amelyek Gárdonyi nevéhez és alkotásaihoz tapadnak. Rengeteg butaság terjed az interneten, amiknek „köszönhetően” még tanároknál is találkozom olyan kijelentésekkel, amelyeknek az égvilágon semmiféle ténybeli alapjuk nincsen. De persze, az is cél, hogy az Egri csillagok mellett a honfitársaink – különösen a fiatalok – egyéb Gárdonyi-műveket is olvassanak.

A végére egy személyes kérdés: pillanatnyilag dolgozik-e valamin Gárdonyi életét és munkásságát illetően?

Jelenleg az Egri csillagok keletkezésének körülményeivel, illetve Gárdonyi történelemszemléletével foglalkozom behatóbban. Ezt nagyon fontos dolognak tartom. De egy tanulmányom is készülőfélben van, amelyben Gárdonyinak A bor című háromfelvonásos darabjáról írok, amit egyébként némelyek népdrámának, mások pedig népszínműnek szoktak nevezni. Úgyhogy ezúttal a drámaíró Gárdonyit is kicsit jobban nagyító alá veszem. Ami meg a közelebbi-távolabbi jövőt illeti, a korábban már említett, a Magyar Géniusz programhoz kapcsolódó pályázat sikeressége esetén bőséggel lesznek érdekesnek, sőt, kifejezetten újnak és izgalmasnak minősíthető feladataink, amelyek elvégzésében – a modern kor technikai lehetőségeinek köszönhetően – számítógépek is segítenek majd bennünket.

(Fotók: Vozáry Róbert)