Sior: levelek haza - 2.

Eger egyik legismertebb korábbi lakója, Fekete Valér - Sior - és családja már régóta Skóciában élnek, mintegy 2500 kilométerre városunktól. Kitelepülésük, az ottani életük kezdeteitől a mai napig összegyűlt történeteit most megosztja olvasóinkkal egy igencsak hosszú net-novella folyamban.
-Nem tudom, minek mentünk oda...a fel nem robbant bombák az útba voltak fúródva, közöttük gyerekek bicajoztak, milliónyi töltényhüvely mindenhol, alig lehetett lépni tőlük. Az ISIS csak 3 napja menekült el, a kurdok hadserege verte ki őket, akik igen barátságosak voltak velünk.A határon nehezebb volt visszajutni, a török határőrök, mindenre lőttek és nekik volt éjjellátó készülékük, mi csak kusshadtunk a homokba fúrt arcunkkal, a nyomjelző lövedékek csattogtak mindennhol. Igazi elmebaj.
Rita hajnal kettőkor robbantotta a beszélgetést, két üveg bor után, kétségbeesve néztem szét, hiába húztam , halasztottam, neki kellett állni pakolni, tíz kiló valami. Betettem 2 Keleti Blokkos pulcsit, egy barátom gyártja, ezért választottam ezeket, pár gatya, zokni, egy fényképezőgép, húsz filc, plusz egy cipő, az összes pénzem egy gurigában, mint valami albán pénzváltó a Keleti pályaudvar mellett, ez ment egy övtáskába, két nadrág, fél kiló dohány a barátoknak, akikhez megyek lakni szívességből, kinn állítólag nyolcszor drágább a dohánytermék, pár száz matrica, fehérek, amikre majd rajzolni fogok remélhetőleg, pár lap, egy esőkabát, négy könyv. Valahogy lezárom a táskát, arccal esem az ágyba, emlékszem, arra gondoltam, mint a matek érettségi előtt, lehet nem is fogok felkelni, lehet meghalok, lehet ez az egész nem is létezik...
Reggel hat, Rita rázza a vállam, ugrok ki, a kávé előttem, iszom, a gyerekek körülöttem lábatlankodnak, kifutok a kertbe, próbálok mindent megnézni utoljára, próbálom befogni, mint egy fotóval is lehetetlen a Himalája vonulatait, semmit nem ér, de valahogy, nem fogadom el. Apám veri a kaput, sietve megpuszilok mindenkit, akik maradnak, többiek be a kocsiba, kocsikba, robogunk Anyámhoz, kapuban áll, pongyolában.
Mi lesz , ha ma látom utoljára? Ez a rettenetes kérdés, csak itt robban az agyamban. Mi lesz ha valaki meghal, amíg nem leszek itt és én el sem köszöntem? Hány embert látok most utoljára?
Elköszöntem legtöbb rokonomtól, de megint végletesen gondolkodom, én ide nem jövök többet, erősen érzem, ekkor ezt érzem. Én nem veszek tudomást arról, hogy repülővel, három óra az út, csak, nem 3 hónap, mint hajdan és én nem a kanadai aranylázra indulok, nem a vadnyugatra, nem Vörös Erik vagyok, aki pár hajóval Grönland felé siklik, nem Kolumbusz. Mégis , végtelen nagy utat látok magam előtt, s hol sejtem én még, évekig tényleg lábam nem teszem újra majd e földre. Megölelem Anyámat, megnézem a fákat, pár tuját megsimogatok, beugrom a kocsiba, kis konvojunk dudálva hagyja el az utcát. Visszapillantóban látom szülém, aki úgy áll ott, mint nagyszüleim , 30 éve a Móricz utcában, a nagy polgári ház dufartja előtt, integetve, fényképszerűen.
Pestig gyorsan megtesszük a távot, parkolás, biztatóan mosolygok mindenkire, de reszketnek a beleim, a legkisebb gyerek egy éves sincs, többiek se sokkal idősebbek, azt sem értik mi van.
A csekkolós pulthoz lépek, egy hivatalnok emeli rám a szemüvegét.
-Nézze Uram, mit szólna egy ajánlathoz?
-Mihez?
-Szóval a repülőgépnek súly problémái vannak, adunk önnek 400 eurót, ha 4 óra múlva indul el, a későbbi géppel!
-Ne haragudjon, én nem tudok ezzel foglalkozni...ideges vagyok, kérem csekkoljunk...
-Jól van Uram? 400 euro, pár órára, minden rendben magával? Látom zaklatott!
-Ide figyeljen, az ott a családom, éppen kivándorlok, rosszul vagyok, majdnem elájulok, annyira ideges vagyok a dolgok miatt, engem nem érdekel semmi, mert ha most nem ülök fel, én nem indulok el ...értse meg, keressen mást én nem tudok gondolkodni!
-Nem néz ki jól, nincs szüksége segítségre???!
Valahogy el vergődöm megint a többiekhez, ölelések, sutyorgás, pár csók, apavigyázzmagadra, fiamcsakügyesen, Valérkám, kedvesem...beszállok.
Edinburghban finoman landol a gép, minden sima, kicsit cidrizek, hogy a megengedettnél több készpénz ne okozzon galibát, de semmi para, átjutok, csomagom meg sem nézik, folyosó, csarnok, kilépek.
Fényképszerűen ég belém az első kép. A lilás ég előtt, amelyen fátyolfelhők kúsznak oldalazva, a hatalmas irányítótorony terpeszkedik, leteszem a táskám. Hűvös van, október 1.
Forgok körbe, ugyanis, teljesen atipikusan, én semmit nem tudok erről a helyről. Itt állok üres lappal, nincs munkám, nincs lakásom, egy nappaliban lesz hely a hálózsákomnak, ahogy le van beszélve, nem ismerek szinte senkit, pár arcot a múltamból, akiket már évek óta nem láttam személyesen. Fotót sem láttam az országról, mert annyira szorongtam az utolsó hónapokban, hogy egyszerűen képtelen voltam rákeresni Edinburghra, hogy fényképek, open! Nem tudok semmit az ország lakosságáról, helyzetéről, történelméről, kissé erőltetett, de a Rettenthetetlen című film képezi a tudásom dandárját. Nagyokat nyelek, ismerem már az érzést, ismeretlen hely, majd csak lesz valami.Ez a tervem, majd csak lesz valami. A családom másfél hónap múlva jön, addig szereznem kell lakást, melót és igyekeznem kell, hogy ne égessem el a pénzem, takarékosnak kell lennem. szomjas vagyok, de már bekapcsoltam a spártai programot, nem veszek semmit. Ez is ismerős, voltam már majdnem hajléktalan Párizsban, tudom mit jelent az hogy nem venni semmit!
Egy régen látott barátom fut felém, üvölt messziről:
-Gyere baszki gyorsan, tilosban állunk! -elkezdek rohanni.
Kimegyünk Dalkeithbe, közeli kisváros, egy étterembe, ahol a fekete mosogatóban melózik egy spanunk, Fax a neve, leadom neki a fele dohányt, Ő ad cserébe, 10 adag indiai kaját lefagyasztva, többiek mondják, bárki jön, dohányt hozassak, Fax meg etet ingyen, innen lesz a kajánk, értem, megjegyzem.
Első este, pár sör az asztalon, átmegyünk még egy baráthoz, Ő is itt él véletlenül, eddig a két csapat még nem találkozott. Írjuk a listát, mit kell megcsinálni, mindenki sorolja a megcsinálandókat, biztosítás, munkavállalói, lakáskeresés, brit jogsi, ha vezetni akarok teherautót. Kell majd állás, ügynökségekhez beadni önéletrajzot, ezek címei, bankba menni, boltokat feltérképezni, bicajt venni, mert a busz nagyon drága...mi kell még? Telefont venni, eddig nem volt okos telefonom, szabadkozom, mondják, itt haver , kell okostelefon és bankkártya is, vége a punkoskodásnak, mondja Krisztián, azt csinálod amit kell, mert ez egy másik társadalom, ha nem lépsz egyszerre, kiesel, mehetsz a startvonalra újra...Ezt nagyon megjegyzem.
Edina mondja, amíg nem lesz telóm, használjam az övét, ad egy régi buta telefont, mondja, Rita már Anyukáméknál van, hívjam őket, kerestek már. Telefonálok, hálásan nézek a többiekre, fiatalkorom fosszíliái, biztonságban vagyok.
-Halló, Apa??!!
-Helló fiam, hogy vagy fiam? Minden ok?
-Igen, képzeld, itt vagyok a...
-Fiam, baj van fiam, most kell elmondanom, féltünk, ha elmondjuk, akkor nem ülsz fel a gépre...fiam, nagyon sajnálom, fiam, Laci kilépett, sajnos nagyon , nem is tudom hogyan...
Kicsit szaggat a vonal, nem értem tisztán Apám mondatait...
-Ki lépett ki, Honnan? Mi van Lacival?
- Laci öngyilkos lett, ahogy kitetted Patakon, hazament és beleugrott a Bodrogba, nagyon sajnálom, hogy ezzel kell kezdened az új életet kinn, már reggel tudtuk, hogy nincs meg, megtalálták a ruháit, cigit a parton, de hidd el, nem mertük elmondani, nekünk is nagyon nehéz volt, tudom milyen közel állt a...
Nézem a kis csinos ház falait, valahogy kimászom négykézláb a konyhába, olyan csend van, hogy csak a hörgésem hallom, a nagy társaság a nappaliban meg sem mer pisszenni, fekszem a földön, nézem a fúgát, metlaki volt a Losárdiban is...ahol pár napja...ahol a szén illata, és én már soha többet nem látom azt a házat, ahol gyermek voltam. Laci, aki a nagypofájú gyári munkás volt a családban, aki bunyós volt és totózott, a bontásaival tele volt a kályha melletti papíros, minden héten biztos volt benne, most megvan a jó bontás, meglesz a 13, plusz egy...Aki pár éve, nulla angollal kiment Dublinba, és a pokoli munka mellett , eljárt nyelvsuliba és megtanult angolul, és megmondta a rajta mulató bunkó íreknek, majd ha úgy beszélnek magyarul ahogy Ő angolul, lehet mulatni, bunkók, és meg sem mertek szólalni, mert Laci szemében tűz égett, és nagyon erős volt és csibész, és azt hitték, semmit nem ért belőle, amit Róla meg Kapronyi haverjáról beszélnek. Kapronyi, aki egy nyíllal, meg egy Rambó tőrrel bicajozott ki Budapestről Dublinba, közben vadászott , és azt ette amit lőtt, és ők ketten éltek...És Kapronyi is elkallódott, még egy éve hívta Mexikóból, de nem tudott neki segíteni, valami bajba került...és már nem maradt barátja, csak egy gyerekkori, aki németben él...és...fekszem a földön...nézem a pulcsim...Keleti Blokk van ráírva, micsoda idétlen véletlen, de pár éve derült ki, hogy aki a Keleti Blokk ruhamárkát csinálja, az én barátom, neki a nagybátyja az én Laci nagybátyám legjobb barátja, németben.
Sok ez így. Sírok. Többet sírtam az elmúlt két hétben, mint korábban 10 év alatt.
Fekszem a földön, látom a nagydarab Lacit, aki , mikor szembesül vele, én is rálépek a megalázottak útjára, én buta, reménnyel teli, Vasco de Gama, hogy majd én megmutatom, és csatlakozom, a kelet európai milliós rabszolgák táborához, ezt már nem bírta el. Ő , aki három év múlva hazatért, pénz nélkül, mert már nem a vadnyugat az, ahol a legszakadtabb is többet keres, mint egy orvos itthon, az...Már nem akkora üzlet ez, csak a nagyon okosnak, orvosnak, dörzsöltnek, programozónak ide, de ágyútöltelékként, ez már nem aranybánya. Mit tudtam én a földön, ott, akkor erről.
Egy napja voltam egy idegen országban. haza akartam menni, haza, haza akartam menni!
Kértem egy zacskó dohányt vissza a fiúktól, végülis, innentől kezdtem el, hivatalosan dohányozni. Papír, szűrő, dohány.
Tüzed van?
indexkép: nepszava.hu
Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.