Eger egyik legismertebb korábbi lakója, Fekete Valér - Sior - és családja már régóta Skóciában élnek, mintegy 2500 kilométerre városunktól. Kitelepülésük, az ottani életük kezdeteitől a mai napig összegyűlt történeteit most megosztja olvasóinkkal egy igencsak hosszú net-novella folyamban.

A házunk, egy egykori farm épület, amelyet átalakítottak, hűen mutatja be ennek a társadalomnak a sokszínűségét. Amikor otthon , otthonról handabandázó, kijelentgető embert látok, hallok, mindig arra gondolok, hogy nem rossz, nem buta, csak nem kapott olyan impulzusokat, amelyek elfogadóvá, nyitottabbá tették volna. Hogyan lehetne elmondani, az olvasás, utazás, beszélgetések, kretén sztorik hogyan csiszolgatják az ember lelkét. Felesleges is.

A házunkban, alattunk lakott egy muzulmán hölgy a fiával, igen kedvesek, Ramadán alkalmával mindig hoznak finomságokat, a koplalási hónap előtt ugye, aztán meg mi vittünk nekik finomságokat , olvastuk, ez a szokás, igen meglepődtek, de olyan kellemesen, hogy valaki utánaolvasott a szokásrendszerüknek. Sokszor exkuzáltuk magunk, hogy hangosan dübörögnek a gyerekek, de kacagott a nő mindig, mondta mi vagyunk a legjobb szomszédok ever. Szemben velünk egy diákcsapat lakik, hárman, este mennek a vicces cigik az ajtó előtt, nagyon kedvesen köszönnek, semmi gond nincs velük. Mellettük egy házaspár, a férfi Uber sofőr és mellette golfedző, a kettőt párhuzamosan csinálja, felesége bankban felsővezető. Mellette egy fiatal pár, szét vannak tetoválva, a srác hatalmas szakállt visel, egyszer átadott vagy 12 festékes sprayt, mert látta, hogy az udvaron festek, cserébe kapott egy képet. Mellette egy alkoholproblémával küszködő töpörödött asszony, kiderül, alig pár évvel idősebb mint én, vele, albérlője, egy transzvesztita , aki minden reggel sietve rohan a munkába, köszönünk neki, hetek után oldódik, látja nem nézünk csúnyán. Az utolsó lakó, egy skót munkás, egyedül élt, néha a gyerekei meglátogatják, nem köszönnek, cukrot zabálnak és üvöltöznek.Ez a mi kis falunk, meg mi, öten a magyarok, gondolom nekik meg mi vagyunk színfolt furcsa akcentusunkkal, meg a Down szindrómás kisfiunkkal, graffitizős apuval. 

Decemberbe léptünk és megint egy dolog, amire nem voltunk felkészülve, ez pedig a skót tél. Óránként változik az idő, a szél vízszintesen fú, jég, nap, megint jégeső, orkán, nap, orkán...A nap mire felkel, már nyugszik is, nem a legjobb időszakban érkeztünk, mentális romokban heverésünkön nem segít ez a pokoli klíma. Sétálni eljárunk, ha éppen tudunk. Hetente párszor elmegyek takarítani, bevezetjük a napi 10 fontot költünk ételre rendszabályt, bár ezzel is csak pár hetet nyerünk, mindegy, legalább csinálunk valamit, ha mást nem is , de rendszabályokat. Senki nem keres munkával, elég idegesítő.

Közben az óvodában ahol Ilka leledzik összehaverkodtunk egy magyar házaspárral, kiderül később, hogy vannak közös barátaink Szegedről, már meg sem lepődünk, annyira szürreális, hogy valahonnan, valakit mindenhol ismer valaki. A pár nagyon kedvesen meghív minket, pár kávéval kezdünk. A fiúk és a kislányunk nagyon gyorsan egymásra tapad, a kissrác valamiféle védelmet remél Ilkától, mert egy szót sem beszél angolul. Szülők hasonló karakterek mint mi, bíztató.

Egy másik érdekes sztori, hogy a suliban, elkezd ránk köszöngetni, egy magyar nő, akiről kiderül, hogy nem anyagi okokból vállal gyerekfelvigyázást, hanem hogy legyen elfoglaltsága, a párja informatikus. Ördögi terve , hogy majd így talál barátokat, az iskolaudvaron. Négy gyerekre vigyáz, a gyerekek édesapja egy nap a fejébe vette, hogy nő, szóval voltak komplikációk. Rita kezd el beszélgetni Vele, designer volt Budapesten, most éppen 5 év Krakkó után költöztek ide a munka miatt. 

Keke boltja felett élő, Szegeden barátaim albérletében élő cimbora is elkezd hivogatni, át is megyek, remekül sikerült a buli, valami autópálya mellett kelek fel az éjszakai buszon, alig találok haza.

Ahhoz képest, hogy 3 hónapja élünk itt, meglehetősen kezd kibontakozni társasági életünk, egyetlen baj van csak, hogy nincs meló...A papírokat már beadtuk segélyre, de esélytelen, hogy elbírálják azokat belátható időn belül, ráadásul, a hideg is kiráz, hogy parazita legyek egy másik országban. Nincs mese, minden reggel fel kell kelni időben, s remélni, aznap jön a vonat, amire majd fel lehet szállni!

Közeledik az első karácsony! Rita beváltotta fenyegetését, valóban megjöttek a méregdrága rollerek, nincs mese, ki kell fizetni. 

A karácsony , először telt úgy, hogy csak együtt töltöttük, nem volt körülöttünk a nagy család, ekkor alakult ki a helyi népszokásunk. Kocsival lementünk Portobellóra, a helyi felkapott tengerpartra és nagy tüzet raktunk a teljesen üres strandon. Raklapokat szedtem össze az utcákban, abból raktunk máglyát, látványos az előadás, hó nincs, csak a hullámok zaja festi meg a pattogó melegséget. Amíg a tűz leég, Jézuska meghozza otthon az ajándékokat, amiket persze mi rejtettünk el, mikor még vissza szaladtunk valamiért a házba. Érdekes északon, 3000 kilométerre, botladozva kidolgozni a helyi folklórt, valamit átmentve az anyaországból, de majd aztán évek múlva konstatálva, új elemeket bevonva az eddigi eseménysorba. 

A gyerekek boldogok, felhívjuk a családot, azért a kézi készülékekkel nagy szerencsénk van, száz éve, az évi 2 levélváltás lett volna a technika maximális lehetősége. Mindenki boldogan integet a kamerába, tettetjük, hogy milyen jól vagyunk!

Váratlanul, barátaink jelentkeznek be Londonból, hogy átjönnének szilveszterezni. Igen megvidámodtunk, de sajnos nincs kiadó szoba, az egész városban, hosszas keresés után, egy hotelt találnak, ami nem is olyan vészes, kiderül, az utcánk végén van, ennek mondjuk egy fővárosban, felettébb kicsi az esélye, de én már régen nem lepődöm meg semmin, évek óta nézem ezt a filmet.

Megjönnek a barátok, ölelgetések, nagy nevetések. Bevonulunk a nagy és híres edinburghi vásárba, ahova még Amerikából is jönnek, akkora felhajtás (egyé, igyé, vögyé oszt húzzá...körülbelül így írható le, habos babos mázzal nyakon öntve...), s itt jöttem rá, mennyire deformálta már az agyam a szükségtől való félelem. Amíg a baráti házaspár , a biztos életből, munkával, önfeledten rendelte a forralt bort, ételeket és fizette be a gyerekeket a vidámparkba, én azt számolgattam, hogy ennyi pénzből, hány napig tudnánk ételt venni, s fogcsikorgatva adtam ki egy pici összeget egy kör valamire a sörgőn. Láttam magam kívülről, mennyire szánalmas vagyok, kicsi, elesett és jelentéktelen ebben a hatalmas és méregdrága világban, hát...nem irigyeltem meg magam, magunk.

Ha legközelebb , frusztrált embert lát az utcán, ne nevesse ki, ne vesse meg, lehet csak fél, s nem találja a lépést. Nevetni nem ér, bárki leszánkázhat egy szinttel lejjebb barátaim, és akkor már nem olyan mulatságos mások nyomora. A legfurcsább dolog az egészben, hogy minden káosz, lecsúszás, minden, csak a fejemben létezett,  hiszen, 8 év után, visszatekintve erre a pillanatra, jól látható, egy lineáris történet egy állomásán álldogáltam, és nem lecsúsztam, hanem éppen tanultam, az alázat és az elfogadás erényeit.

Erről , akkor, ott azonban, még semmit nem tudtam.

A szilveszter jól sikerült, egy szír ostromlott város feletti zárótüzet idéző puffogtatással, egy pillanatra el tudtam feledni gondolataim. Szeretem a petárdákat, néztem a villanásaik egy dombtetőről.

Egy hisztérikus nő üvöltözte, hagyjuk abba, mert félnek a kutyái, nekem mondta, pedig ha valakinek nem volt muníciója, akkor az én voltam. Nekünk mondta, mert mi voltunk ott.

Itt is vannak az elégedetlenkedésből sportot űző emberek, gondoltam ott, ez volt ezen este esszenciája és életbölcsessége.

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.