A baloldal egri jelöltje, Pál György mellett sorakozott fel Dobrev, Komjáthi és Vadai
Ez az írás egy vélemény és nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. A Vélemények rovatban a szerkesztőség véleményétől eltérő írásokat is közreadunk, azonban azok tartalmáért felelősséget nem vállalunk. Természetesen szívesen várjuk a válaszreakciókat, amelyeket közre is adunk.
Ahhoz, hogy megértsük, Hende Csaba és a magyar parlamenti delegáció többi tagja a héten mennyire értelmetlenül parolázott Svédországban és Finnországban, kicsit távolabbról kell kezdenünk.
Több mint egy éve éles háború van a szomszédban: Oroszország agressziója Ukrajna ellen ugyan 2014 óta folyamatosan tart, tavaly februárban azonban Vlagyimir Putyin orosz elnök sikertelen kísérletet tett a konfliktus döntő lezárására. Ez a lépés a legtöbb köztes-európai és nyugat-európai országban riadalmat keltett. Nem véletlenül:
a térség nagy részét mára integráló Európai Unió lényege ugyanis épp az, hogy a konfliktusokat ne háborúval, hanem tárgyalásos úton rendezze az öreg kontinens.
Az EU, az EU-s zászló ilyen szempontból szimbólum, nem véletlenül láttjuk viszont Ukrajnában a Majdan-tüntetések idején – amelyek azért robbantak ki, mert az akkor elnök egyértelműen levezette volna az országot az EU felé tartó útról –, vagy látjuk Grúziában, és tulajdonképpen akárhol Európa környékén, ahol van némi, bármi esély arra, hogy az adott állam ennek a közösségnek a része lehet.
Oroszország – és egyébként az Egyesült Államok is – egy másik ethoszt képvisel. Oroszország részben bennragadt abban az európai hatalmi politikában, amit már 1814-ben túlhaladni kívántak a kor vezető politikusai, hogy aztán végül csak két nagy világégéssel később sikerüljön azt elérniük. Az Egyesült Államok pedig a világ legnagyobb katonai hatalmaként továbbra is szeret a „világ csendőre”-pozícióban tetszelegni, egyre kevesebb sikerrel.
Jelenleg arról van szó, hogy az orosz agresszió miatt két eddig védelmi szempontból elég régóta semleges, de EU-tag északi ország, Finnország és Svédország szeretne csatlakozni a nyugati katonai szövetségi rendszerhez, a NATO-hoz. Az európai országokon túl NATO lényege ugyanis az amerikai birodalmi érdekérvényesítésen túl, vagy a mellett az, hogy ha egy tagját megtámadják, akkor a támadó a teljes NATO-val kerül háborúba. Magyarán szólva ha Oroszország mondjuk megtámadná Lengyelországot – vannak ezt szorgalmazó hangok az orosz médiában, nem kevesen –, akkor nem csak Lengyelországgal, hanem a teljes NATO-val kerülne szembe.
Erre a fajta garanciára vágyik most az Oroszország közvetlen szomszédságában lévő Finnország és Svédország, és elvben senki nem ellenzi a NATO-n belül, hogy ez a vágyuk jogos, még a csatlakozást akadályozó török és magyar kormány sem.
A két „illiberális demokráciának” más problémái vannak, amelyeknek valójában sok köze nincs a két országhoz. Mindkét ország a saját belső problémáit vetíti ki ide, amelyek autokratikus természetükből fakadnak: Recep Tayyip Erdoğan török elnök az országban élő és elnyomott, a török állam ellen különböző intenzitással harcoló kurd kisebbség megoldatlan problémáját hozta fel indoknak, Orbán Viktor és csapata pedig azt, hogy Stockholm és Helsinki és rendszeres kritikusai a magyar kormány működésének az EU-n belül.
A török oldal érveivel nincs hely mélységében foglakoznunk, de alapvetően arról van szó, hogy Erdoğan a NATO-n belül régóta egy elég különutas, Törökország középhatalmi státuszát erősítő vonalat visz; a magyar kormány hozzáállása azonban sokkal érdekesebb, hiszen teljesen egyértelműen a másik szövetségi rendszerben elszenvedett vélt sérelmeket próbálják orvosolni most a NATO-csatlakozás témáján keresztül, de mondhatjuk úgy is, hogy a Fidesz ezt a témát is zsarolási potenciálként használja ahhoz, hogy hozzájussanak azokhoz az EU-s pénzekhez, amelyeket azért tart vissza az Unió, mert már világosan látják, hogy Magyarországon leginkább ellopják őket.
Amitől ez kifejezetten érdekessé válik, az az, hogy Magyarországnak immár nincsen semmi reputációja, tárgyalási alapja, védhető álláspontja, és nincsenek szövetségesei sem: a háború összekovácsolta az EU-t, és a korábban szintén fekete bárány lengyelek is kiegyezésre játszanak Brüsszelel a vitás kérdésekben. Eközben Magyarország rendszeresn kaszál el vétójogával közös EU-s döntéseket, amelyekből leginkább az rajzolódik ki, hogy kínai és orosz érdekeket képviselnek.
Nem valószínű, hogy ezzel a fajta zsarolással a mostani helyzetben bármit elérhet a magyar kormány az EU-ban és a NATO-ban, hiszen már minden fontos szereplő tudja, hogy nagyjából mi és miért történik Magyarországon. Éppen ezért jó kérdés, hogy...
Miért is ment Hende Csaba északra?
A finn és svéd NATO-csatlakozás kérdésének utolsó etűdjét láttuk a héten, amikoris egy magyar parlamenti delegáció utazott a két északi országba, hogy tárgyaljanak. Minderre azért volt szükség, mert a kiszivárogtatott hírek szerint a Fidesz-frakció képviselői (!) nem értetettek egyet Orbánnal (!) az ügyben: utóbbi már támogatta volna az aláírást, előbbiek azonban nem voltak meggyőzve.
Ez persze lehet igaz is, hiszen simán elképzelhető, hogy azt a sok hülyeséget és hazugságot, amit a kormánypropaganda terjeszt, maguk a képviselők is ténylegesen elhiszik, és ezért már a kedves vezető véleményét is megkérdőjelezik, végtére is ez egy demokrácia. De az sem kizárható, hogy az egész parádé arról szólt, hogy egyrészt még tovább húzza az időt a magyar kormány, másrészt Orbán kifelé eljátszhassa azt, hogy ez végtére is egy demokrácia, és neki is meg van kötve a keze.
Hogy miről tárgyaltak a felek, az nem világos, hiszen úgy tűnik, fel sem hozták a Fidesz erős emberei által itthon hangoztatott érveket arról, hogy a két ország vezetői állandóan hazudnak szerintük Magyarországról. A vége az, hogy a delegáció szerint támogatni fogják a csatlakozást mindenféle követelések nélkül, tehát
leginkább úgy tűnik, hogy fizettünk egy jó kis zsíroskenyértúrát Skandináviába fideszes képviselőknek, akik a semmiért mentek ki.
Hogy ez nekik jó volt, abban biztos vagyok. Hogy ez nekünk miért jó, abban már kevésbé.
indexkép: Getty Images
