Sior írása

Apám kertjében a kövek közül kibúvó fűszálakat kapartam ki a lányommal, amikor azt hittem , elkezdett esni az eső. A surrogó hang, az olyan jól ismert zaj, ami Skóciában, új otthonomban olyan mindennapos, mosolyt csalt az arcomra. Annak ellenére, hogy 10 éve Edinburghban élek, őszintén megdermedve követem mindig az otthoni, itthoni történéseket. Teljesen elképedve hallgattam az otthoni állapotokat a víz helyzetről, de élőben még ijesztőbb   a helyzet. Mikor az ismerős zaj megcsapta a fülem, már egy hete otthon voltam, Felnémeten. Kiálltottam is a gyerekekenek, hogy hahó, megjött az eső, gyorsan engedjék le a csatornából a nagy vízgyűjtőbe vezető ajtócskát(felfogandó a vizet), mert egy cseppet sem akarok elszalasztani. Kitettem a kezem is, vártam, hogy essen rá, az első csepp, de száraz maradt a bőröm. Mikor ránéztem a ház előtti kis park töpörödött levelű fáira (hárs, barack és dió), megértettem, nem hogy nem esik, de az aszott levelek csörgését hallom, amelyeket finoman megborzolt a szellő. Az azúrkék égen, pár kósza bárányfelhő futott és az őszi nap lemosolygott rám, hallottam, ahogy röhög rajtam és én olyan dermedten és kiszolgáltatottan álltam ott, illetve térdepeltem, mint egy keresztülszúrt gladiator a porszáraz homokban, elrendeltetett sorssal.

Lementem a patakhoz korábban, próbáltam emlkezni, hogy hol is volt az a nagy víz, ahol gyerekként ugráltam a habokban, ahol kis hungarocell hajóinkon ereszkedtünk le, de a Lidl mellett, csak a kopár kiégett partot találtam, ott, ahol korábban négy méteres nád volt, ahol vaddisznó ivott mellettem, ahol indián tábort építettünk, sátrakkal és pisztrángot, domolykót lehetett fogni a méteres vízben. Semmi nem volt meg ezekből. A buzgó élővilág gyakorlatilag eltűnt, se nádi poszáta, se szitakötő, se semmi nem keresztezte az utam, egy flakonokat gyűjtő ember ült a hátát egy kókadt szálfának vetve, cigit tekert.

Megint eszeveszett vágy fogott el, hogy 3 év után újra rágyújtsak. Minek egészségeskedni? Ennek már kaktusz, szokta volt mondani egy alkoholista kollégám anno, de aztán rájövök, hogy nincs kedvem ezt az elcsépelt és borzasztóan egyszerű problémamegoldást alkalmazni. Kicsinyes és megalázó. A gyerekeimet sem akarom cserben hagyni még, ennyivel tartozom Nekik, hogy nem ütöm ki magam idejekorán.

Nézem a fáradt emberek százait, ahogy ki be rohangálnak a bolt ajtaja és parkolója között. A boltban sportos lakossági techno szól, ügyes, tényleg ütemesebben költ és vásárol az ember, biztos jobban, mintha Metal szólna, vagy Chopin. Nem emlékszem arra, hogy ilyen fáradt benyomást adott volna a lakosság 10 éve, mikor elköltöztünk innen, de az is lehet, hogy csak azért, mert itt éltem és nem volt perspektívám arra, hogy meglássam magam , magunk kívülről. Az emberek jönnek, mennek, és én megint cigit kérnék. Elfáradtatok Béláim és én nem akarlak bántani titeket ezekkel a szavakkal.

Sokszor elérzékenyülök, bevillanásaim vannak, hogy miken mentem keresztül tíz év alatt. Voltam takarító, otthon ápoló, tető és esőcsatorna pucoló, kertész, szórólapozó, idegenvezető, tájépítész, utcai művész, könyvet írtam, festettem graffitiket, kirakatokat, dolgoztam kintről a Népszavának és ennek a lapnak is. A gyerekeim felnőttek, egyikük már Franciaországban él nyelvet tanulandó, a másik lovakkal dolgozik, két nyelvűek, de Ilka például 5 nyelvet tanul. Mind sportol, Andor fiam kosarazik és úszik. Párom van, hogy napi két edzést nyom. Költöztünk, utaztunk, tanultunk és megváltoztunk. Innen a patakpart melletti lesemből, dermedten nézem, hogy itt semmi nem változott. A felnémeti pincesor előtt a kocsmáros, pont ott áll, ahol egykor, mellette egy korombeli vénember, aki 29 éve, agyon akart verni a belvárosban Fudzsi barátjával. Nézem ezt a fáradt embert, fel sem ismer, pedig majdnem ő lett a halálom, úgy mint annak a másik arcnak, aki nem volt olyan szerencsés és gyors mint én. Gyula, Felnémet csoszogija, kis táskájával szedegeti a flakonokat, pont mint amikor még tanítottam. Volt kollégáim ugyanott cigiznek a fa alatt, a játszón ugyanazon gyerekek fociznak, csak más a nevük. A Várállomásnál ugyanazon kisbolt előtt egy létrát tesz ki egy volt diákom apja, pont mint 13 éve, mikor logót festettem Nekik. A szembejövő kocsikban néha felismerek arcokat. Én is így megöregedtem? Ezen morfondírozom,  sejtem a választ. Eger annyira sem változott, hogy még új graffitit sem látni, de az a régieket sem mosta le senki, Egerben megállt az idő. Este a kihalt utcákon keresek valamit, de olyan mint egy vadnyugati film díszletei, ahonnan hazamentek a színészek. Nagyon kiábrándító, a Kis Zsinagóga mellett, ahonnan Rudit kibaszcsizta az önkormányzat, nem ez, de pont ugyanolyan volt, szépen megnőtt a fa, amit egy performance fesztiválon ültetett valaki. A patak mentén, akkorábban csak foltokban látható invazív japán keserűfű, teljesen birtokba vette az egész települést, lehet ezt is csak én látom, mert ritkán vagyok otthon. Nektek már fel sem tűnik, meg amúgy is tökmindegy…nem?

A Szenátor ház mellet elmosolyodom, hallottam , hogy megbukott a nagy terv és be Kellett zárni, mert az emberek bojkottálták az intézményt, miután kiakolbódították örökös lelkeit és motorjait. Nocsak, van néha igazság, nem sokszor, de néha van. Meg is ijedek, mert ha arra gondolok, hogy én is díszletté szürkültem volna 10 év alatt, arra nem tudnék mentséget hozni. Másokkal megengedő vagyok, de a magam életét nem engedem elsekélyesedni.

Semmi nem változott, ott ül a patika mellett a vak koldus, gárdonyis diákok sietnek órára, még mindig nem hiszek Istenben ,úgy értem abban, akit az egyház próbál rám sózni, s  nekik minden héten menniük kell misère, hallottam egy havertól. Azt olvastam, hogy az egyházi sulik diákjaiból, valami 3 százalék hívő. Mire akkor ez a csintadratta feleim? Nekünk az első haverunk, aki meghalt, egy orthodox zsidó család fia volt. Nagyon szigorúan fogták és aztán Ő lett az első, aki erőszakos halált halt. Ellopott egy táskát, amit nem Kellett volna Pesten, a folyóból fogták ki később. Édes jó istenem, ez is vagy 30 éve volt. Örülök, hogy a szüleim engem hagytak, nem kellett ilyen koloncot cipelnem.

A választások éjszakáján Edinburghban egy étteremben ültünk. Egy nagy csapat magyar ,velünk skót, angol, ír, lengyel barátaink gyűltek össze. Nem mertem alkoholt inni, mert így is annyira feszült voltam, nem kellett már erre semmi aljzószer. Hirtelen elkezd mindenki óbégatni és ölelgetni, nem értem mi zajlik körülöttem, de már valakik emelgetnek, verik a hátam. Kétségbeesve próbálom megérteni, mit akar velem közölni a tömeg. Tamás barátom mutogatja a képernyőt, rajta a számokkal. A képernyőt az étterem olasz menedzsere állította be nekünk, a magyar választási közvetítést mutatja. Mikor felfogom, hogy nem csak egy körzetben nyert a Tisza, hanem mindenhol, én is a lovak közé dobom a gyeplőt. Később a gyerekekem azt mondták, hogy nem volt kínos amit láttak belőlem, belőlünk, de nagyon kemény! Mindenki ölelkezik, bömböl, sír és asztalon ugrál. A designer, programozó, festőművész, gyerekterapeuta, sofőr, diplomata, munkás együtt tombol én két sört iszom egyszerre. Bevillanásaim vannak. A tengerparton sírok a sötétben, ölelgetem a népeket, történelem órát tartok egy csapat skót fiatalnak a hidegháborúról és annak kivetüléséről az Orbán rendszerre. Egy volt tanár kollégámat hívom, Apám üvöltözik a telefonban, hogy miért csak most hívom. Egy régész barátom hisztérikusan röhög a vonal végén. Volt diákjaim hivogatnak, az egyik pezsgőt bont a tiszteletemre, a másik mondja beszakadt alattuk a metro megálló teteje, azon ropják. Megint sírok, nem tudom abbahagyni. A Himnuszt énekeljük a sötét tengerparton, az arra sétálók filmeznek minket.

Két nap múlva érek haza, a feleségem nem mond semmit, amikor arccal belezuhanok az ágyba. Boldog vagyok.

A következő két hetet nehéz lenne elmesélni. Az iskolában megtapsolnak a fiam tanárai és szülők. Ügyfeleim ahol kertész vagyok tortát sütöttek nekem a magyar szabadságra, az utcából sokan rámköszönnek, parolázunk. Megváltozott a személyiségem, magyarságtudatom, alapértelmezéseim.

Ülök Egerben. Sokan kérdezik, hogy megyünk e haza ? Mit mondhatnék én erre. Eltelt egy fél év és én megértettem, nem tudok már hazamenni. Megváltoztam és Szalag barátunk filmjének a címe jut eszembe : NINCS VISSZAÚT.

Nem tudok már beülni egy tanáriba és nem tudok már várni. Többen bíztattak, hogy változik majd az oktatási rendszer, de az én Down szindrómás fiam most 11 éves, nekem nincs időm arra, hogy várjak. Nincs időm és türelmem erre, holott azt üvöltöttem a tengerparton, hogy hazamegyünk. A feleségem riadtan nézte a kis közjátékot, mert Ő már akkor tudta, nem lehet visszatérni az egykor már elhagyott útra. Nekem fél évembe került, amíg megértettem ezeket a viszonyszámokat és nekem ezt el kellett gyászolnom. Gyakorlatilag  otthon értettem meg, hogy olyan sérüléseket szenvedett a társadalmunk, amit nehezen fog, fognak Önök kiheverni és én nem tudom ezt nézni.

Egy dolog biztos. Gyűlöletem az előző rendszer bárminemű potentátjai ellen nem csökkent. Megvetem őket és köpök a sírjukra (mint a híres könyv címe). Vádolom őket ennek a rettenetes mentális állapotnak a  létrehozásáért és remélem megveri őket az istenük, akit mindenhol reklámoztak. Vádolom őket, mert olyan mélyre ültették a szomorúságot, hogy honfitársaim még ennek a választási győzelemnek sem tudnak igazán örülni. Az otthon töltött két hét alatt annyi szomorú tekintetű emberrel találkoztam, hogy nem is beszélnék erről többet. Krasznahorkay azt mondta a híres Partizán riportban, hogy nem érdemeljük meg mi magyarok ezt a győzelmet és én értem mire célzott.

Minden reggel pezsgőt kellene bontanunk, hogy Csák Máté és mocskos csizmájú hűbéresei kitakarodtak a királyságból.

Visszaindulásunk előtt két nappal, találkoztam egy emberrel, aki csúnyákat írt nekem 7 éve a facebookon. Azt írta nekem, hogy koszos munkás lettem az elit suli tanárjából, elrontottam magam és a gyerekeim életét. Az ember, aki  ezeket a degradáló szavakat leírta nekem anno, nagyon megbántott akkor. Láttam magam, a koszos munkavédelmi ruhámban, sisakban, minimálbéren és azt hittem igaza volt akkor. Most mikor szembe tekert velem az úton, fáradtnak tűnt és törődöttnek. Mikor észrevett, majdnem elesett és hangosan köszönt nekem. Én visszaköszöntem neki halkan, pedig nem akartam, de valahogy a reflex erre vitt.

Visszaindulásunk előtt egy nappal, a párom szüleinek háza melletti építkezésen, 3 koszos ruhájú kőművessel, Tarr Béla életművéről és a híres Partizános Krasznahorkay interjúról beszélgettünk. Boldog voltam, hogy velük lehettem egy órát, mert sokkal otthonosabb volt nekem ez a közeg, mint az eltartott ujjú koktélpartik világa, hiszen magam is munkás lettem. Boldogan tértem vissza, mert az az ország, ahol 3 random munkás Tarr Bélát ismeri, ott bizony van remény.

Minden jót Önöknek, mosolyogjanak többet és élvezzék az életet!

Ma van élet, a holnapot senki nem ígérte !

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.