Egyre világosabban látszik, hogy a hazai vízgazdálkodásban paradigmaváltás történik. Nem is ok nélkül, hiszen a klímaváltozás valósággal ránk rúgta az ajtót, amire a 2022-es aszály különösképpen rámutatott. Azonban a vízhiányt nem kizárólag a klímaváltozás okozta, hanem az évszázados területhasználat, gazdálkodás és a vízkivezetés is. Záporoznak az ötletek, javaslatok, vannak lokális kezdeményezések, mintaértékű táji beavatkozások, és persze koncepciók, stratégiák.

De mi is történik, hogyan jutottunk ide, hogyan tovább, és vajon az ártér-helyreállítás hogyan lesz klímaadaptív? Koncz Péter ökológus, projektmenedzser, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatója, aki a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban több természetvédelmi beavatkozás kivitelezését koordinálta áttekintést ad az elmúlt évszázadok vízügyi és tájhasználati örökségéről, a jelenleg zajló folyamatokról és a megoldás lehetőségeiről. 

A vízgazdálkodásban szemléletváltás zajlik. A klímaváltozás már nem egy távoli lehetőség – itt van, és hatásait mindennap érezzük. A 2022-es aszály különösen rávilágított a vízhiány problémájára. De nemcsak a klíma a hibás: évszázados területhasználat, a vízvezetési gyakorlatok és a rossz gazdálkodási módszerek is hozzájárultak a kialakult helyzethez. Egyre több az ötlet, helyi kezdeményezés és példaértékű beavatkozás, miközben stratégiák és koncepciók is születnek. De hogyan jutottunk ide? Hogyan tovább? És mitől lesz egy ártér-helyreállítás valóban klímaadaptív?

Átalakuló tájhasználat a 19. században

Az ártereket kedvező adottságaik miatt Európa-szerte mezőgazdasági művelés alá vonták. Közép- és Dél-Európában mára az eredeti ártereknek csupán 10–20%-a maradt fenn természetes vízjárású területként. Magyarországon a 19. századi Vásárhelyi-terv során hatalmas területeket vontak ki az árvíz hatása alól. A Tisza szabályozása, kanyarulatainak átvágása és az ártér lecsapolása révén mintegy 38 500 km²-t alakítottak át, ami több mint az ország területének egyharmada. A valaha természetes vízdinamikájú ártéri tájakat döntően szántóföldekké alakították, háttérbe szorítva a víz jelenlétére épülő hagyományos gazdálkodási formákat.

A 20–21. század kihívásai: társadalmi változások és klímaváltozás

A vízrendezés a 20. században tovább folytatódott, miközben egyre nagyobb figyelmet kapott a vízminőség-védelem is. A talajvízszint azonban folyamatosan süllyedt – az Alföldön például 1961–2010 között évente 1,2 cm-rel. A társadalmi, gazdasági változások – urbanizáció, mezőgazdasági visszaesés, infrastrukturális fejlesztések – jelentősen átalakították a tájszerkezetet. A klímaváltozás pedig új szintre emelte a kihívásokat: 1901–2016 között az ország átlaghőmérséklete közel 2 °C-kal emelkedett, miközben egyre gyakoribbá váltak a szélsőséges időjárási jelenségek. Bár az éves csapadék mennyisége alig csökkent, a növekvő párolgás miatt jelentős vízhiány alakult ki.

Nem csak a klíma a hibás

A szántóföldek vízmegtartó képessége is gyengült: a talaj szervesanyag-tartalma csökkent, a szántás okozta talajtömörödés gátolja a víz beszivárgását. A takarónövény nélküli tarlók gyorsan kiszáradnak, nyári öntözéskor pedig a víz hamar elpárolog. Az akácosok is szárítják a talajt – nem véletlenül használták Észak-Amerikában mocsarak lecsapolására. A tarvágásos erdőgazdálkodás pedig rontja a mikroklíma-szabályozást, gyorsítva a talaj kiszáradását.

A megoldás: alkalmazkodás a természethez

A jövő vízgazdálkodása nem építhet kizárólag technikai megoldásokra – szükség van ökológiai alapú, vízmegtartó rendszerekre is. Ezt több stratégia is támogatja (pl. EU Víz Keretirányelv, Nemzeti Vízstratégia), de a megvalósítás sokszor elmarad. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése során például ugyan épültek vésztározók, de az ártéri tájgazdálkodás nem valósult meg. Pedig lépésről lépésre, ökológiai szemlélettel igenis újra lehet értelmezni a tájhasználatot – egyre több gazdálkodó sürgeti is ezt, hiszen joguk van a vízhez.

Miért kell visszaadni a vizet a tájnak?

Az ártéri tájgazdálkodás lehetőséget kínál arra, hogy a víz újra hasznot hajtson: legeltetésre, kaszálásra, gyümölcstermesztésre vagy éppen erdőgazdálkodásra is alkalmas területeket hozhatunk létre. Ma sok lecsapolt terület már gazdaságtalanul művelt, csak a támogatások miatt tartják fent. A víz pedig magas gátak között, egyre mélyebb és egyenesebb medrekben gyorsan elhagyja az országot. Sok helyen ugyanazon a területen jelenik meg hol belvíz, hol aszály – akár ugyanabban a hónapban is.

A szlogen története

2010-ben egy kutatási projekt során vetődött fel először a gondolat: „vissza kell adni a vizet a tájnak”. A gyakorlatban ez először 2020-ban történt meg, amikor a Duna-Ipoly Nemzeti Park egy KEHOP projekt keretében a Hajta-pataknál zsilip és töltés átvágásával vízzel töltött meg egy kiszáradó nádas területet. A vízügy 2025-ben indította el a „Vizet a tájba” programot, amely fontos mérföldkő: célja nem a víz elvezetése, hanem megtartása. Ehhez azonban gazdálkodói hozzájárulás szükséges – ami sokszor elmarad, mert a támogatási rendszer még nem ösztönzi kellőképpen az átállást. Pedig a víz elzárása okozza a valódi kárt.

Nem úgy, mint régen – hanem jobban

Az ártéri tájgazdálkodás alapját korábban a „fokgazdálkodás” adta: ezek olyan mesterséges átvágások voltak, ahol szabályozottan engedték ki a vizet az árterekre. Ma ezek sok helyen már nem alkalmazhatók, de korszerűsített, módosított változataik újra létrehozhatók. A fokok és csatornák üzemrendje szabályozható, ezáltal nemcsak vízhiányt csökkenthetünk, hanem javulhat az árvízvédelem és a mikroklíma is.

Helyreállítás, lépésről lépésre

Bár országos szinten az ártéri tájgazdálkodás nem valósult meg, számos helyi kezdeményezés indult el:

• Nemzeti parkok: céljuk a vízmegtartás és a biodiverzitás növelése (pl. Dunai szigetek, Körtvélyesi Holt-Tisza, Nyirkai-Hany).
• Önkormányzatok: záportározók és tavak létesítésével növelik a vízmegtartást (pl. LIFE-MICACC projekt).
• Civil kezdeményezések: a Vízőrzők, Zöld Gerillák és más csoportok helyi szinten lépnek fel.
• WWF Magyarország: több Tisza-menti helyszínen (pl. Nagykörű) dolgoznak ártér-helyreállításon.

A klíma szempontjából is megéri

A vizes élőhelyek – mivel kevés biomasszát viszünk el róluk – kevés szenet juttatnak vissza a légkörbe. Bár metán is keletkezik, egy kiegyensúlyozott vízjárású rendszer nettó szénmegkötő lehet. Nagykörű példája mutatja: ha a szántóföldek egy részét ártéri gyepekké, gyümölcsösökké vagy fás legelőkké alakítjuk, a táj összességében több üvegházgázt köt meg, mint amennyit kibocsát – így a helyreállítás klímabarát megoldás is.

forás és fotók: masfelfok.hu