Eger egyik legismertebb korábbi lakója, Fekete Valér - Sior - és családja már régóta Skóciában élnek, mintegy 2500 kilométerre városunktól. Kitelepülésük, az ottani életük kezdeteitől a mai napig összegyűlt történeteit most megosztja olvasóinkkal egy igencsak hosszú net-novella folyamban.

De jó neked hallod, hallod, neked, nektek! Biztos mennyit keresel, tele lehetsz rendesen, azért mégiscsak ott jobban fizetnek! Nemigaz???

Munkám, amelybe azért, elég rendesen belecsöppentem, abból állt, hogy a burjánzó vegetációt szedtük le tetőkről, tetőhajlatokból, csatornákból. A munkát lehetett végezni kézzel, kihúzható, teleszkópos piszkafával, amely akár hat méter hosszú is lehetett, kis horoggal a végén, így akkor is elértük a kívánt fűcsomót, vagy kődarabot, ha egy épület akadályozta, hogy odaférjünk a ház falához közvetlenül. A létrák nagyon, nehezek és félelmetesek voltak. Érdekes volt meglátni, hogy a sok évtizedes tanulás, egyetemeken, különböző iskolákban, itt semmire nem lesznek jók, hanem a gyerekkori készségek lesznek a menők, a sziklamászás, barlangászás, fára mászás, cseresznye lopás, tetőkön és építkezéseken bújkálás. Első munkanapomon, rögtön megismerkedtem a feladataink milyenségével. A csöpögő, a csatlakozásoknál meggyengült csatornákat kentük ki különböző ragasztókkal, szilikonnal,  ha vas csatornában, illesztésnél a gitt elöregedett, a csavart levágtuk, és újat tettünk bele.

A tetőre felmászva, magasnyomású vízsugárral pucoltuk le évtizedek avittságát, sarat, koszt, kormot a tetőkről, kéményről, ablakkeretről, oszlopokról. Megrepedt vagy hiányzó cserepeket pótoltunk, kúp cserepet raktunk vissza, sirály fészket szedtünk le a kémény mellől, mert gazdája az őrületbe kergette a háziakat a rikácsolásával és víjjogásával. Ami nagyon furcsa volt, hogy otthon, egy csavarhúzó nem volt a házban, mert semmilyen javítgatást nem csináltam, nem értettem a szereléshez, tetőkre nem másztam, hipersebességgel kellett megtanulnom ezen készségeket. Igazából, azért volt rám szükség, mert a magyar ácsnak, nem volt jogsija, s ezért én vezettem, meg tartottam a létrát. 

Kinyílt a világ. Akaratlanul is , elkezdtük bejárni Skócia mesés tájait, hihetetlen szép kikötőket láttam( Crail, Dunbar) lepattant glasgowi telepeket, kis városokat, ékszerdobozokat, kastélyokat, mindent amit el tudunk képzelni. A csatorna problémák nem válogattak, teljesen random lakóhelyeket kerestünk fel, és én elkezdtem ezt élvezni. Nyilván az évek, megszépítik a kalandot, de kimásztam az egzisztenciális anomáliából, emlékszem, első heti keresetem 440 font volt, a nappaliban táncoltam, hogy nem kell hazamennem, nem fogunk éhkoppra jutni. Aztán, pár hét múlva, mikor kiszámoltam, ha hat napot dolgozom, akkor a világ legszerényebb itteni fizujával a lakbérre jut, az étkezésre és kb ennyi, le kellett ülnöm a földre, annyira megszédültem attól, hogy innentől kezdve, ez lesz az életem, munka, munka, munka.

Teljesen átalakultam, ruhám az itteni tipikus foszforeszkáló munkáskabát, vízhatlan, retkes mint a rossznyavaja, sisak, munkásnadrág lett. Mondták, hogy vegyek bakancsot, de annyira nem volt pénzem, hogy tornacsukába nyomtam a napokat, egyszerűen negligáltam a munkavédelmi előírásokat. Reggel korán keltem, sajgó tagokkal és sokszor éjjel értem haza. Olyan fáradt lettem, pár hónap után, hogy egyszer Rita és a gyerekek, akik valahonnan hazajöttek este, a nappaliban találtak meg, a padlószőnyegen aludtam, sisakban, vizesen, nem is tudtak felébreszteni, elájultam.

Az izomzat átalakult. A nyurga, 80 kilós töritanár, két éven belül, kilencven valahány kilós munkás lett. Karikás szemekkel sokszor, a csibuk mindig a szám sarkában lógott, cigiztünk munka előtt, közben , után. Hegyeseket köptem, retkes kézzel ettem az ebédem, a furgonban vödörbe intéztük a dolgunkat, sokat kávéztam. Néha ijedten néztem a tükröt, ki lettem, hova tart a hajóm, hajónk, de az első időkben, nem volt idő, platóni eszmefuttatásokra, mentem mint a mérgezett egér.

Ha valaki elégedetlen a sorsával, erősen gondolja meg, hogy merre fordul. Ha valaki elégedetlen az életével, szeretteivel, családjával, társaságával, én képével, szomszédokkal, lakhatással, munkával olvasottságával, szintjével, nézzen bele a tükörbe és kérdezze meg, biztos hogy én itt, ezekkel akarok élni, ezt csinálni?

Rettenetesen nehéz a villamosnak lezökkennie a sínről, a kötött pályáról a csillének lepattannia. Hogyan lehet elkezdeni egy új életet, mert nem tudjuk, mit tegyünk a régivel.

Ha nem a Nők lapja önismereti oldalain találkozunk az "engedd el", meg "légy önmagad" mondatokkal, néha olyan a kaland, mintha péklapáttal vágna minket valaki tarkón.

Nem kell átevezni az óceánt ahhoz (mint most Rakonczay Gábor teszi, kis kenuján..., rendszeresen követem ennek az embernek a kalandjait, könyvét százszor elolvastam, komoly erőt adott , hogy tudom, van aki ennyire szét feszíti a határait!), hogy megnézzük határainkat, megismerjük önmagunkat, kicsiségünk, gyengeségeink, valós személyiségünk. Félelmetes érzés, meglátni esendő egónk, a gőgöt porladó képünkban a tükörben. 

Érdekes, de az első időkben, mikor a tetőn, akár egyedül is, hóviharban dolgoztam és a sár patakokban folyt le az arcomon, a tetőgerincről, hangosan üvöltöttem az égre, BASSZAMEEEEEEG ÉN TÖRTÉNELEM TANÁR VAGYOOOOOOOOOOOOOK!

Senkit nem érdekelt, és ezen kitöréseim, idővel elhaltak, először még naponta emlékeztettem magam, ki is voltam, majd hetente, aztán megláttam, hogy ebből jót is ki lehet hozni. Többet nem kellett a tanári pálya idétlen kliséi mellett hajbókolnom. Betartani az illedelmes kommunikáció alapjait, papírmunkát végezni a tanáriban, felvételiztetni, érettségin fontoskodni (amivel innen, már tényleg nem tudok semmilyen közösséget vállalni, hiszen élőben látom, az a műveltségi, elvárt szint, nevetséges, életszerűtlen, csak egy nép kis részének, elfogadott nívója, de egy másik országból, csak egy adathalmaz.) , gyerekekkel dolgozatot íratni, olyan tömeggyilkosokról, akiket valamiért kineveztünk hősöknek. Ám ehhez a tapasztalathoz, onnan el kellett jönni, és meglátni magam, magunk 3000 kilométerről.

Ugyanakkor nagyon hiányzott a tanári munka másik fele. A pallérozott kollégák, értelmes beszélgetések, a versenyek, ahol olyan értelmes diákokkal hoztunk el díjjakat, akik már 17 évesen olyan okosak voltak, amilyen én soha nem leszek. A tehetséggondozás. A beszélgetések a srácokkal, az utak Párizsba és az, hogy igyekeztem, feszültségmentes órákat tartani, hogy megmentsek legalább valakit a beteg magyar oktatási rendszerből, szanatóriumot működtettem, legalábbis, én , akkor , ezt gondoltam, ott!

Ugyanakkor megláttam azt, amiről olvastam, hogy felesleges feláldozni magunk másokért. A diákok elballagtak, a tanárok maradnak, a srácok elrúgták maguk a galambdúc ajtajából, fényes karrierek várták őket, én meg minden évben kezdhettem az őskorral, meg Sztálinnal. Tizenkét év után, innen láttam meg, már ez nem volt elég, kellett a 8000 méteres víz veszélye, ki kellett magam zárni a langyos vízből, kellett a cunami. Belefáradtam Felnémetbe, a hatalmas bio kertembe, az almafáimba, csirkékbe, az egri művész karrierembe, hogy ugyanazon utcákon hagyom a képeim, unos untalan.

Családi életünk merőben átalakult. Korábban mikor még otthon laktunk, csak elég volt egy telefon, vihettük a gyerekeket a Nagyikhoz , ha valaki beteg volt, vagy mentünk volna bulizni. Innentől kezdve, ez az opció ki volt lőve. Nem volt többet szociális háló, ami a családtagok, szomszédok, barátok, haverok, kollégák, ismerősök feszes hálója volt, százakkal, ahol sokat adtunk, de kérni is lehetett. Nem volt több finom hazai lekvár, méz, illatos gyümölcs, pálinka, egri bor, házi kenyér, potya süti az ismerősöktől. Nem volt több random találkozás, mert többet senki nem köszönt ránk az utcán, mert senkit nem ismertünk. Nem volt több intellektuális beszélgetés, mert örültem, ha Unga bunga nyelven el tudtam magyarázni alapszükségleteimet valahol, egy akcentusos senki lettem, egy koszos munkás, akinek nagyon sok idő kellett, hogy megmutassa önmagát, a belsőt, mert senkinek nem volt ideje arra, hogy kivárja a makogásom. Kemény tapasztalat.

Rita , szegény, be volt zárva az életébe, a kislányok iskolában, de Neki egy évet kellett rostokolnia Andorral otthon, Ő, aki négy nyelven beszél felsőfokon, a lábas mellé volt bezárva. Ha lehet neki még rettenetesebb lehetett az első nagy pofon. Valahogy, nem hasadtunk meg. 

Ez az egész út, arra biztos nagyon jó volt, hogy megtanultunk kitartani egymás mellett, mert megláttuk a másikban a harcost. Megláthatta bennem a férfit, aki lettem, aki az életét kockáztatja, de kenyér van az asztalon, és nem játszom az értelmiségi hisztipankát, hogy nekem van egy nívóm és ahhoz ragaszkodom és én megláthattam a nőt, aki a barátom, és nem hagy szarban, hanem fogcsikorgatva, elkezdi felépíteni magát, és leteszi az első járólapokat azon az úton, ahol immár nyolcadik éve megyünk, megy.

Nehéz volt a február, ötödik hónapja szerencsétlenkedünk. Hideg volt, szél, hó, egyedüllét. Azonban jó hírek is érkeztek. A furcsa magyar nő, aki köszönget a suliban, meghívott magukhoz! A kedves pár, az ovodából, kiderült, jönnek hozzánk hétvégén egy kávéra, mert a gyerekek  jóba lettek. Egy angol házaspár teszteket hozott nekem, a férfi angol tanár, mondta, szóljak ha kell segíteni! Ritát egy skót nő megállította az utcán, mert már látta párszor, meghívta egy kávéra. Volt étel a hűtőben. Volt hol lakni. 

Szép, lassan, nagyon lassan, valami elindult.

Jó hír!

Jó hír!

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.