Mágusok az őrület és az unalom multiverzumában – Doctor Strange 2 kritika

Ha valamivel nem lehet megvádolni a Marvel/Disney korábbi produkcióit, az az, hogy egy-két kósza, ám annál üdítőbb kivételt leszámítva (Amerika Kapitány 2: A tél katonája, A galaxis őrzői) nem szeretnek elszakadni a megszokott, jól bejáratott sémáktól. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy ne lennének izgalmasak a Marvel-filmek, de teljesen érthető, ha valaki az elmúlt 14 év fokozatosan erősődő mozgókép-cunamija után már alaposan megválogatja, melyik előadásra vesz jegyet a mozipénztáraknál. Amikor felröppent a hír, hogy a Doctor Strange második részét Sam Raimi fogja rendezni, aki ugyan durván 20 éve már tönkrevágta kedvenc hálószövőnk trilógiáját, de horrorfilmek terén már sokkal testhezállóbb és ütőképesebb alkotásokkal örvendeztette meg a világot, a rajongók körmüket rághatták az izgalomtól, hogy mennyire sikerül közelebb hozni egymáshoz a horror és a szuperhős-toposz műfaját. A végeredményt látva azonban sajnálattal kell bevallanom, hogy a Doctor Strange az őrület multiverzumában túlságosan is felemásra sikeredett.

Doctor Strange az őrület multiverzumában (12E) - hivatalos szinkronizált előzetes #2

Nem irányíthatsz mindent, Strange!A Marvel filmje május 5-től a mozikban!Web: http://www.forumhungary.hu/doctor-strange-az-orulet-multiverzumaban/Facebook: h...

A történet szerint a tinédzser korú America Chavezt (Xochitl Gomez) démonok hada üldözi a multiverzumokon keresztül, hogy kiszipolyozzák a lány erejét, aki képes ide-oda ugrálni a dimenziók között. Egy balul elsült mentőakció során America a mi Földünkre pottyan, ahol belefut jól fésült, okospalántos Doktorunkba, aki álmában már „véletlenül" találkozott a hívatlan vendéggel. Strange és Wong védelmébe fogadja a lányt, majd közösen megpróbálják kideríteni, ki állhat a párhuzamos világokon átívelő hajsza hátterében.

Kezdjük a pozitívumokkal, mert azért belőlük sem szenvedünk hiányt: a látvány és a multiverzumok felvezetése parádés, olyan elképesztő vizuálorgiát kap az arcába a néző, amihez foghatót utoljára talán a Bosszúállók: Végjátékban láthattunk (de meg merem kockáztatni, hogy bizonyos értelemben azt a szintet is megugorja), az akció- és csatajelenetek roppant kreatívak (külön kiemelném a hangjegyekkel-dallamokkal küzdő mágusokat), a két főszereplő (Benedict Cumberbatch és Elizabeth Olsen) alakítása tökéletes, nem is beszélve Danny Elfman hátborzongató zenéjéről, ami pazarul illik a film hangulatához, és ami a legmeglepőbb, a Doctor Strange 2 hellyel-közzel, de valóban képes horrorként funckionálni! Persze ne ragadtassuk el magunkat annyira, érezhető a PG-13 besorolás, ám be kell látni, többször erősen súrolja (vagy kislábujjal át is lépi) a konformizmus határait, olyankor pedig tényleg eldobja az agyát az átlag rajongó: véres kaszabolások, jumpscare-ek, zombik, démonok és boszorkánymágia, szóval mi tagadás, Raimi ezen a téren rendesen kitett magáért, a film pedig tagadhatatlanul magán viseli a rendező kézjegyét. Ez a kijelentés pedig különösen fontos, mivel az Örökkévalók után ismét kaptunk egy egyedibb, félig-meddig „szerzői" Marvel-filmet (ami azért még mindig inkább Marvel-film, mintsem tényleges műfajokon átívelő újítás), de talán bizakodhatunk abban, hogy egyre több rendező kap szabad kezet a jövőben és egyre gyakrabban távolodhatunk el a lassan unalomig ismert és ismételt sémáktól – más kérdés, hogy mindkét megvalósítás már bőven hagy kívánnivalót maga után.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az említett figyelemreméltó tényezők mellett mégis mitől lehetne unalmas jelen írásunk alanya? Vegyük szépen sorjába!

1. A történet és a forgatókönyv

A film már a nyitásnál berúgja a motort és a játékidő nagy részében fékeveszetten száguldozunk a különféle látványosabbnál látványosabb akciójelenetek között, amivel alapvetően nem lenne probléma, ha a történetvezetés is követné ezt a tempót. Sajnos azonban ennek pont az ellenkezője történik, az első fél órában konkrétan fogalmunk nincs, ki mit és miért csinál, egyszerűen sodródunk az árral, amíg nagyjából a mozi felénél rájövünk, hogy a CGI csihi-puhi sehova nem vezet, mert csigalassúsággal halad a cselekmény, ami néha egy-egy pillanatra gyorsan felpumpálja magát, mint egy mattrészeg kamionsofőr a Két Medve előtti NASCAR versenyen, hogy aztán ismét visszaüljön a helyére, mert úgysincs esélye behozni a lemaradást. Erre mintha a készítők is rájöttek volna, mert a Doctor Strange 2 a maga 126 percével már szinte „kisfilmnek" számít a Marvelnél, emiatt pedig különösen hálásak lehetünk – egy plusz 20-30 perc végleg tönkretette volna a moziélményt, de lazán elbírt volna kábé ugyanennyi vágást, vagy kevesebb akciót és több mélységet, mivel a forgatókönyv messze nem képes használni a karakterív- és fejlődés fogalmát.

2. A humor

Mivel Marvel-filmről van szó, elengedhetetlen a humorizálás, ami sokszor oldja a feszültséget és az eredeti Bosszúállók között a legtöbbször működött is, viszont a Pókember: Nincs hazaútban már rendesen elszabadult a cringe-vonat, a poénok legalább fele erőltetett és rosszul időzített, itt pedig ugyan kevésbé fájdalmasan, de visszaköszön ez a jelenség. Tekintve, hogy alapvetően a stúdió egyik, ha nem a legkomorabb, legsötétebb hangulatú filmjéről beszélünk, nem kimondottan ideális, ha kábé tízpercenként elsütnek egy beszólást vagy egysorost – persze nem ennyire súlyos a helyzet, de így is a poénok 40-50 százaléka totál gagyi és felesleges, sőt rendesen kizökkenti a nézőt, aki csak bámul maga elé, hogy ez most mi a tököm akart lenni és miért kellett ide egyáltalán? Mivel azonban nem újszerű az egyre bénább és indokolatlanabb „vicces" megszólalások gyakorisága, ezért valószínűleg nem a rendezőt, hanem a stúdió döntését lehet hibáztatni – mintha így próbálnák leplezni a negyedik fázis ritka gyenge lábakon álló történeteit (vagy annak hiányát).

3. A szerelmi szál

Ha valamit Raimi bebizonyított már az első Pókember-trilógiánál, az az, hogy csapnivalóan viszonyul a romantikához. Azóta viszont eltelt 20 év, jogosan remélhettük, hogy egy ilyen izgalmasnak szánt, mégiscsak a saját szájízéhez közelebb álló alkotásnál remélhetőleg nem esik át a ló túloldalára és ad a szükségesnél sooooookkal nagyobb teret doktor Doktorunk fura csajának... de nem, a remény nemhogy lángoló, de apró gyufaszálként izzó parazsa is kialudt a film második felében. Most árulja el valaki őszintén, 6 évvel az első rész után (és azóta jött két Bosszúállók, meg egy Pókember-cameo – utóbbi ugyan elképesztően méltánytalanul bánt főhősünkkel, de mégis meg kell említenünk a miheztartás végett) mégis ki emlékezett Strange exbarátnőjének a nevére? Na ugye, senki – pont ennyire volt fontos és releváns karakter a 2016-os filmben, így teljességgel érthetetlen, minek kellett újra előrángatni és szinte ugyanakkora hangsúlyt fektetni rá, mint América Chavezre, aki nem mellesleg kulcsfontosságú figura a sztoriban. Christine Palmer (ja igen, így hívják a nőt) ugyanis totál felesleges és súlytalan a vásznon, ha kapott volna egy épkézláb hátteret és lett volna bármilyen hatása az eseményekre, még el lehetne nézni a két szerelmes szolid násztáncát, de mivel egyikre sem került sor, maradt egy háttérben meghúzódó (Gyurcsány-szál) „kötelező" statiszta, akire a mi Dokink néhanapján szomorúan rebegtetheti a szempilláit. 

4. Wanda

Most értünk el a legkritikusabb ponthoz, amiről viszont nem lehet spoilerek nélkül beszélni, úgyhogy ki is nagyítom ide, hogy SPOILER ALERT!!! 

Ha valami rohadtul zavart a korábbi filmekben, az Wanda karakterének elnagyolása és kiaknázatlansága. A képregényekben ugyanis a Skarlát boszorkány a harmadik (!!!) legerősebb mutáns, konkrétan egymaga többet ér, mint a teljes Bosszúállók felhozatala, mégis inkább csak lágyan csiribú-csiribázgatott a háttérben. Persze érthető lenne az a megfontolás, hogy direkt vártak a WandaVízió megjelenéséig, ahol immár elkezdték boncolgatni, mire is képes ez a babaarcú vörös démon, és hála az égnek, végre kaptunk egy kis ízelítőt a boszi mérhetetlenül pusztító erejéből. A probléma azonban ott kezdődik, hogy eközben a karakterével elfelejtettek mit kezdeni a készítők: ugyebár az egész hacacáré legfőbb motivációja, hogy Wanda foggal-körömmel ragaszkodik a nem létező gyerekeihez, ami egy teljesen valid és képregényhű elgondolás, csupán az nincs kellő logikával felépítve (a nyilvánvaló anyaösztön mellett), hogy MIÉRT. Mondok egy, a filmben csaknem szó szerint elhangzott példát:

- A gyerekeimet akarom, meg fogom szerezni őket, azért kell az erőd, hogy ellophassam őket egy másik világ Wandájától!
- De Wanda, gondolj bele, mit fogsz tenni, ha szembekerülsz önmagaddal egy másik világban? Mit szólnál hozzá, ha tőled lopná el a fiúkat egy másik éned, mert neki nincsenek gyerekei?
- ..... A gyerekeimet akarom...

Tudjuk, hogy Wanda egy de facto őrült boszorkány, ennélfogva képtelen logikusan végigmérni tettének következményeit, mégis sikerült úgy prezentálni a karaktert, mintha a benne szunnyadó anyatigrisnek köszönhetné féktelen erejét és tébolyát, holott ennek pont az ellenkezője igaz: azért őrül meg, mert nem tudja kontrollálni a képességeit, az már csak puszta „ráadás", hogy előhúzza a kalapból a képzelt porontyokat – így viszont értelmezhetjük úgy is a film üzenetét, hogy az egyik legerősebb női szuperhős kizárólag a magyar kormány által támogatott családmodellben funckionál épelméjű egyénként, egyedülálló „anyaként" viszont bestiális állattá változik, aki saját szövetségeseit is gondolkodás nélkül kinyírja, hogy elérje végső célját.

Nem arról van szó, hogy Oscar-díjas drámát kell egy popcornmozi alá rittyenteni, de ez a fajta önismétlő mentalitás 2 óra alatt enyhén szólva is unalmassá válik, és mindez azért fájó pont, mert Wanda hatványozottan érdekesebb és összetettebb személyiség, mint Strange – míg előbbi a gyengébb kidolgozottság ellenére megkapja a neki járó katarzist és képes elengedni a párhuzamos dimenziókat romboló vágyálmát, hogy valaha is gyereket neveljen ebben a világban, addig utóbbi tanulsága mindössze annyi, hogy egye fene, képes vagyok túllépni a 6 évvel és 4 filmmel korábbi exemen... 

SPOILER VÉGE

Ahogy az elején írtam, mindent összevetve felemás élményt nyújt a Doctor Strange az őrület multiverzumában: a látvány pazar, a zene fenomenális, a színészek jók, valamint tényleg látszik a szándék, hogy próbáltak elszakadni a megszokott, kényelmes, langyos lábvíztől, amiben pár éve poshad ez a moziverzum, viszont a cselekmény lassú és vontatott, a karakterívek döcögnek (vagy megállnak félúton), a szövegkönyv olykor botrányosan olcsó és klisés alapokból építkezik („higgy magadban, attól megjön az erőd", és ehhez hasonló szabópéteri magasságokba emelkedett gondolatok), a csilli-villi csihi-puhi pedig tartalom nélkül unalmassá válik, nem is beszélve a külön kiemelt negatívumokról. Személy szerint baromira vártam ezt a filmet, mégis inkább keserű fintorral, mintsem őszinte vigyorral hagytam el a termet. Sajnos a negyedik fázis nagy várományosa egy magyar népmeseként manifesztálódott: fel is volt öltözve, meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is...

A filmet Egerben isműsorra tűzte a mozi, a vetítési időpontok IDE KATTINTVA olvashatók.