Ameddig nem válik el a politikai hűségért és a valós teljesítményért adható elismerés egymástól, addig a kiállás és a kritika hitelessége is megkérdőjelezhető marad.

Szabadkozással kezdve: minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik méltán, szakmai munkájukért, kimagasló művészeti vagy sportteljesítményért kapták meg a magyar/köztársasági érdemrend valamely fokozatát és egy magatartás – Bayer Zsolté – ellen tiltakozva lemondtak arról. A kitüntetés és az azt követő reakció vetette politikai hullámok, a visszaküldési mozgalom meglovagolási kísérlete azonban azt mutatja: az ellenzék ötlettelen és gyáva, rest a gondolkodásra. 

Hogy Bayer Zsolt miket ír, az nem tegnap derült ki. Az sem, hogy a kormány kegyeltje, hogy mást ne mondjak, olyan laptól kap egyre inkább összekent írásaiért kimagasló fizetést, amely piaci alapon aligha élne meg. Persze, nemcsak az állam minősíti a kitüntetett, hanem a kitüntetett is az államot, így elmondható, hogy a kormány, amely erről döntött, pont úgy gondolkodik, mint Bayer Zsolt, így történetbe sűríthető módon mesélhető el volt és jelenlegi kormány közötti különbség. Csakhogy a népet ez egyáltalán nem érdekli, és nem azért mert a nép is pont úgy gondolkodik, mint a kormány vagy Bayer Zsolt, hanem mert magasról leszarja, hogy az urak kit tüntetnek ki maguk közül. Érdemrendről vitatkozni – pláne arról, hogy ki, kitől, miért és hogyan kaphatja vagy éppen nem kaphatja meg – jellemzően a politikai connossieur réteg vesszőparipája, az újságolvasó elit belharca. Alulról nézve egyetlen dolog érthető belőle: hogy „ezek ugyanazok”.

Ami fájóan hiányzik az egalitárius ellenzékből, az a rendszerkritika. Ahhoz bátorság kéne, meg foglalkozni azzal, hogy miért elégszik meg a választó a Fidesszel, miért választja meg újra. Nem a nép nem érti a baloldalt és a baloldali értelmiséget, hanem azok nem értik a választót. A kitüntetést a mindenkori elit közhatalmat gyakorló része adja, és azt jelenti, hogy kit emel fel saját magához, kit fogad be az elitbe. Most éppen ilyen Bayer Zsoltok kapnak plecsnit arról, hogy "közénk tartozol", ami önmagában elég ijesztő, de a lehetséges uralkodói udvarok közötti erkölcsi/ízlésbeli különbség bizonygatása annyit tesz: „csak az a baj, hogy most nem mi vagyunk hatalmon, nem mi tüntetjük ki saját magunkat”. Lehet abban hinni, hogy „mi jobb uraitok lennénk”, de megsértődni azon, hogy erre nem gyűlnek a szavazatok olyan, mint belehányni a zongorába, majd várni a tapsvihart.

Érthető, hogy a köztársasági érdemrend 1991-es újralapításakor úgy gondolták, hogy szimbólumainkkal is visszatérünk a kommunista hatalomátvétel előtti hagyományokhoz, és a demokratikusan választott kormányok által adományozott kitüntetések minőségükben mások, mint a diktatúra alatt osztogatottak. Az azonban bebizonyosodott azóta, hogy eddig is minden körben adományoztak a kormányok – hiszen a névsorról döntő bizottság kormánytagokból áll – politikai szolgálatért éppúgy, mint olyan kimagasló teljesítményért, amelynek elismerésre méltó volta oldalfüggetlenül is megkérdőjelezhetetlen. Nem kéne megbolygatni inkább magát a rendszert, amely az érdemeseket is megalázza azzal, hogy politikai kitüntetettekkel helyezi egy polcra, még ha magas polc is az? 

Jelen pillanatban a csak a visszaküldők között találhatunk öt újságírót, szép példázataként annak, hogy mit gondolnak a kormányok és az értelmiség a sajtó függetlenségéről. Ugyanez elmondható az értelmiségről is: ameddig nem válik el a politikai hűségért és a valós teljesítményért adható elismerés egymástól, addig a kiállás és a kritika hitelessége is megkérdőjelezhető marad. Ez a rendszer díjazza a hűséget és bünteti a meggyőződést, zárójelbe teszi a szakmaiságot és a lelkiismeretes munkát.

Két út van. Az egyik, ha a fegyveres testületek tagjain kívül senki nem kap állami kitüntetést. A másik, hogy olyan törvényt hozunk, amely szerint a bizottságot a parlament választja, és nem lehet tagja kormánytag. Addig, amíg ez nem történik meg, ott a bojkott lehetősége, hogy semmiféle állami kitüntetést nem fogadunk el. Nem a kormány és kegyencei, hanem a kegyencrendszer elleni tiltakozásképpen.

Tálos Lőrinc - az írást a reflektor.hu-ról vettük át