Eltelt négy év, aztán öt, hat, hét...megdöbbenve nézem magunkat néha, mikor van időm rá fókuszálni önnön magunkra, mikor perspektívát kap a tér. Régebben nagyon sokat olvastam idegenbe szakadt honfitársainkról és kivándorlókról, olyan kasztot alkottak, amelyet soha nem tudtam elképzelni úgy, hogy én is benne vagyok, hogy egyszer tagja leszek. Faludy könyvei megváltoztatták az életem, de százakat sorolhatnék, ámulva néztem, hogyan lehet elmenni? Hogyan lehet gyökeret ereszteni? Kapa, a fotózseni, akinek könyve után, kinéztem a felnémeti ablakon és tudtam én már nem lehetek Egerben boldog. Tegnap néztem a Telex Afterban, egy 52 éves TKYD nevű rap előadóval beszélgetést és azt mondja, hogy megijedt attól, hogy Ő csak 165 cm, és átlagos helyen él, asztalos, semmi érdekes nincs vele és nem akarta ezt és ez az ijedelem lökte arra, hogy 15 évig úgy rappeljen, hogy a kutya nem foglalkozott vele, ma pedig befutott előadó, mert akart valamit.

Én értettem ezt az embert.

Néha az iskolában, mikor valahol egy banális probléma sejlett fel, hogy egy gyereket elkaptak valami csintalanságon és nekem állást kellett foglalnom...néha egy hang azt kiabálta benn, mit keresek én itt? Egyszer egy 18 éves hölgy, pont amikor a Népszabadság újság megszüntetése kapcsán felvázoltam egy épülő parancsuralmi rendszer kiépülését...és azt kiabálta nekem, hogy hagyjam abba, mert a mosolygós Valért akarják, a laza tanárt, nem ezt a borúsat...és égő fejjel álltam ott, megláttam magam és megint kiabált a hang, hogy mit keresek én itt? És annak fényében, hogy mi lett a rendszerrel, hova fejlődött ez az eszelős baromság, ezekkel a proletár királyokkal, hihetetlen belegondolni, hogy én láttam ezt, s hány évig nem mertem, tudtam lépni.

Álltam az osztály előtt és megértettem, hogy nekem ez kevés. Hogy én Kapával akarok borozni, veszélyeket akarok és tombolást, eszelős kalandokat és nekem ezt Felnémet nem adhatja meg. 

Belebetegedtem.  Évekig néztem magam, egyre többet ittam és cigiztem este és nagyon elfogytak a barátaim a városból, egyre többen vagy apátiába költöztek vagy idegenbe, Pestre vagy külföldre. Bezártak a klubok a galériák, azt a Szilágyi Rudit kibaszták a Kis Zsini galériából, aki a városba színt vitt...úgy hogy még a lépcsőt is saját pénzből építette meg az épülethez, tanári fizuból. És Ő is elment...és jól járt, csak a város lett kevesebb megint. És a Zöld pecsét ami nem krimó volt, hanem tér, ahol még voltak emberek. Egyszerűen ez a város tényleg zárt, genetikusan és erre ítéltetett, hogy egy alvó város legyen a magamfajták elköltözzenek. Érdekes, ma már hálás vagyok ezért, kidobtak a galamb dúcból.

Lerágott csontok, innen nézve nevetséges, de mikor ott éltem, ez volt az életem és én is sablonokban beszéltem.

Mikor a Dobó téren beszéltem, valami 500 embernek, mintha az isten, vagy angyalok akartak volna megvédeni. Minden tüntetésről beszámolt az országos sajtó, de az egri kimaradt. Egyetlen helyen említettek meg, hogy az egész országban a legjobban felépített beszéd az enyém volt (egy országosan ismert blog volt), de elenyésztem nyom nélkül, s senki nem keresett meg utána, hogy ide vagy oda soroljak be és ezért ma már hálás vagyok. Egyetlen egyetemi tanár figyelmeztetett a töri szakról, hogy ennek lesznek következményei, de ennyi történt.

Barátaim és kollégáim, utcabeliek gratuláltak, diákjaim mondták, ez rohadt laza volt, de ennyi.

Ha belegondolok, hogy valahol felfigyelnek rám és én gennyes utódvédharcokba bonyolódom olyan emberekkel, akiktől most is viszolygok..., egyszer kijött egy kis ember és felmérte a komposzt ládámat és megfenyegetett, hogy nem szabályos. Ekkor értettem meg, milyen a hivatal és én elhatároztam, hogy semmit nem akarok ezektől, mert kicsik mégis hatalmasok és szürkék és az unalom aurája öleli őket körbe és én félek tőlük. mert ők voltak Faludy őrei a táborban és akik Kapára lőttek Normandiában a kis egerek, a szürke kis emberek.

Mikor otthon bicajozom, néha összefutok ismerősökkel, egyre ritkábban és egyre kevesebb időre. Van egy fal közöttünk. Beszélgetünk, s én azt érzem, valami teret kapott, úgy beszélnek velem, mint aki máshol van, hogy látom a szemükben, hogy elment, hogy ő teret kapott. Sóvárgást látok a szemekben , vagy én így érzem, hogy de jó nekem...pedig nekem nem jó, hanem más, máshogy nehéz és máshogy érdekes. Volt kollégával, akivel pl nem voltam olyan jóban, legörbülő szájjal kérdi, hogy jó ott neked he? És én pironkodva mondom, hogy aha...és visszakérdez, hogy mikor jöttök haza? És nem azt kérdi milyen ott a felhő? Milyen ott az élet? Milyen ott a világ? Mit tanultam? Lett e tapasztalatom? Hanem hogy mikor gyöttök haza? Mert csak ennyit kérdezhet, mert Ő ennyit látott, értett meg a világból és ez nem az Ő hibája. Egészen félelmetes felismerések ezek.

Az utunk folytatódott. Elkezdtük bejárni Skóciát, egyre messzebb, egyre vadabb helyekre és olyan történetek estek meg velem, ami felkorbácsolta a véremet újra. Meglátta bennem a férfit a párom, aki összeszorított foggal is de megcsinálja és azt hiszem a szerelem alapja, hogy felnézzünk a másikra. Hogy a helyi TKYD , aki én vagyok, magam láttam a riportban, évtizedekig festettem , magamnak végül is, és itt meg befutott festő lettem és mivel megtanultam felállni, azonnal elküldök a p...ba bárkit, aki kellemetlenkedik, amit otthon évekig halogattam. Hogy elkezdtem bevállalni magán munkákat és ma már a bátorság miatt naponta keresek néha annyit, mint korábban egy hét alatt. És ez nem dicsekvés, hanem mindenkit bíztatok, hogy álljon fel és bízzon, mert meg lehet csinálni! Hagyják abba a piálást a cigit, bármit, kezdjenek el köszönni idegeneknek az utcán egy mosollyal. Basszák ki a tévét az ablakon, sétáljanak, beszélgessenek és ha kell lépjenek ki a kutyvaszból, tanuljanak, menni fog! Csak lehet évekig fog tartani, de menni fog!

Az az önbizalomhiányos valaki, aki voltam és céltáblája a szürke kis gonoszkodó hivatalnok típusnak, aki nem értette, miért csinálok 6 dolgot egy időben és hogy én nem hülye vagyok, hanem nagyon okos. És ezt ma már bele merem mondani a tükörbe és 52 évesen napi 10 órát letolok fizikai munkát, aztán lefutom a 6 kilométerem, írok a Népszavának és az Egri ügyeknek és festek megrendelőknek és ...és...minden kurva jó!

És a párom készül a hegyi maratonra, és én ülök a kocsiba, várom az itató pontnál a hegyekben és Ő jön. A semmi közepén fut , tök egyedül , elveszi a kulacsot, ad egy puszit és megy tovább.

Összenézünk. Ennyi.

De ezekért a pillanatokért éveket kellett dolgozni, tetőkön és magunkon és sulikban és mindenhol. Ezt csak magunknak tudjuk megcsinálni! Menni fog!

Olvastam erről az egri volt tanárnőről, aki valami antiszemita posztot osztott meg. Kicsit felszisszentem, néztem a tabló fotóját és én megsajnáltam. Ha valaki látja, kérem mutassa meg neki ezt a cikket és az üzenetem. 

Ültem egy barátomnál, egy éve. Pont tegnap hívott, Kínában dolgozik színészként, egy 70 milliós városban, 2 hete érkezett ki, de itt éltek korábban. Nagyon okos és nagyon jó barátom. Volt egy fotó a falon, kis fekete fehér, már többször nézegettem, régi idők fotója. Semmi érdekes nincs rajta, csak 3 ember, néznek valamit egy utcán. Kérdem ez honnan? Mondja ez egy Kapa...Hogyan? Mondja egy Kapa! Robert Capa...

-Hogy?

-Ez egy eredeti, ennyi maradt a családi vagyonból. Capa ugyanis egy magyar zsidó srác, Cápa Robi volt a beceneve , mert akkora orra volt, mint egy cápa uszonya, hehhehe...szóval ezt Ő lőtte egyszer, s most itt van a falon...

-Neked a Capa a rokonod?

-Igen, nagyon kedves ember volt a családi legendárium szerint, egy igazi szent őrült aki habzsolta az életet és imádott élni! A normandiai hős, akinek pár fotója dokumentálta a partraszállást, mert minden már elveszett...Capa...

És én ott ültem a fal előtt, borral és megemeltem és megérkeztem, Capával boroztam. 

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.