"Egy igazán jó kép mindig túlmutat önmagán"

Visszaemlékszik még, mikor és hogyan indult az a hobbi, amely aztán végigkísérte az egész életét, egészen a mai napig?

Olyannyira – mondja Molnár István Géza –, hogy még mindig megvan a legelső fényképezőgépem, egy Agfa Box 6×9-es készülék, amit tízéves koromban kaptam, és amelyet azóta is különleges becsben tartok. A diákéveim alatt elsősorban a családról, a barátokról, netán a szűkebb lakóhelyemről csináltam képeket, ahogy az általában szokás, s csak jóval később, amikor Füzesabonyban dolgoztam, úgy 1960 táján született az első olyan fotóm, amely tényleg említésre érdemes. Ezt egy hagyományos nádfedeles parasztházról készítettem, amely kiváltképpen azért mozgatta meg a fantáziámat, mert az ablaka az utcaszinttel esett egybe. Innentől kezdve különösen érdekelni kezdett a paraszti életforma, ami már csak azért sem esett igazán nehezemre, mivel a szüleim földműveléssel foglalkoztak, régebbi szóhasználattal élve, a középparaszti réteghez tartoztak. És miután jómagam is ebben a környezetben nőttem fel, utóbb mind tudatosabban próbáltam bemutatni a paraszti világot, amelybe a jellegzetes figurák – férfiak, asszonyok és gyermekek – megörökítése éppen úgy beletartozott, mint a tanyavilág ábrázolása.

Jó is, hogy szóba hozta az embereket, hiszen a portréfotózás köztudomásúan nagyon-nagyon közel áll Önhöz. Ez a vonzalom úgyszintén a régmúltra vezethető vissza?

Pontosan. Mivel az idők során jó néhány arcot fotografáltam, ez adta az ötletet ahhoz, hogy Eger közismert személyiségeiről is szülessenek képek. Ennek eredménye az a portrésorozat, ami vagy száz darabból áll, és amelyben városunk olyan kiválóságai láthatók, akiknek jelentős része – sajnos – ma már nincs közöttünk.

A másik kedvelt témája a városépítés, ami megint csak nem véletlen, mert ilyen területen dolgozott hosszú-hosszú időn keresztül…

Így igaz. Füzesabonyban először vasút- és hídépítéseknél ténykedtem, majd ugyanott a járási tanács építési hatóságának csoportvezetői teendőit végeztem. 1965-től Eger következett, ahol előbb szintén építési hatósági, aztán terv-beruházói feladatokat láttam el, végül a terv-munkaügyi osztály vezetését bízták rám. Az évek során sok-sok érdekes és izgalmas tennivaló tartozott hozzánk, így többek között a mai felsővárosi (lánynevén: Csebokszári) lakótelep különböző építési munkáinak előkészítése, aztán a Hadnagy és Csákány utcai beépítések dolgai, s akkor még nem beszéltem az óvodákról, bölcsődékről, a színházról vagy épp a csatornahálózatról, esetleg a Felsővárost kiszolgáló szennyvíztisztító-telepről. Feltételezem, ilyen előzmények után teljesen érthető, miért fotózok akkora örömmel akár műemlék-, akár modern épületeket.

Egyébként teljesen autodidakta módon sajátította el a fényképezés ilyen-olyan fortélyait, szakmai fogásait, avagy volt kitől tanulni?

Is-is. Ehhez tudni kell, hogy 1968-ban újjáalakult a Heves Megyei Fotóklub, amelynek jómagam is az egyik alapítója voltam. Miután akkor már fényképeztem, hozzájuk szegődtem. Aztán ugyanebben az időben részt vehettem egy, az akkori Népművelési Intézet által szervezett egyéves tanfolyamon, amit Réti Pál, a hazai fotóművészek egyik doyenje vezetett, s amelynek köszönhetően fotószakkör-vezetői képesítést szereztem. Persze, nem pusztán az itt látottak-hallottak révén bővült a tudásom, hanem az általam olvasott szakirodalomnak betudhatóan is, és természetesen a társaktól is ezer és egy hasznos tudnivalót lehetett ellesni. Arról nem szólva, hogy mivel harminchat éven át vezettem a fotószakkört, ahol rendkívül gyakran tartottam előadásokat, folyamatosan képeznem kellett magam. Megjegyzem, a szakkörünk, ami tagja volt a MAFOSZ-nak, azaz a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének, igen eredményesnek bizonyult, hiszen nem csak részt vettünk a MAFOSZ-szalonokon, de díjakat is nyertünk. És hát, sokat mond az a tény is, hogy az évek folyamán mintegy háromszáz tag fordult meg nálunk, akik egy része később a megyei fotóklubot erősítette.

Gondolom, a technikát illetően is állandó fejlődésre volt szükség, mivel a valamikori Agfa Box óta – nagyon-nagyon finoman szólva – hatalmasat változott a világ…

Hogyne, és mint mindenki másnak, nekem is haladnom kellett és kell a korral. Ma már jómagam is digitális gépet használok, és természetesen ugyanúgy élek a photoshop kínálta lehetőségekkel, mint oly sokan. Igen, élek, de nem visszaélek, mint némelyek, hiszen meggyőződésem, hogy a képeknek a photoshop után is azt és úgy kell megmutatniuk, amit és ahogy a készítőjük látott, azaz nem vihetnek el egy nem létező világba. Talán ezért is van, hogy bár itt van a számítógépem, itt vannak a dvd-im, a winchestereim, a szerelmem mindmáig a filmes fényképezés, mert ott valóban tudni kell. Épp ezért tenném idézőjelbe a „fejlődés” kifejezést, amennyiben a fotózásról van szó, merthogy műszaki téren kétségkívül igen komoly előrelépés történt, ami azonban nem feltétlenül érvényes a fényképezéshez, a jó képek elkészítéséhez szükséges ismeretek, tudnivalók megszerzésére. Sőt…

Azt az előbb már megfejtettük, hogy mely okból fényképez szívesen épületeket. De miért izgatja a portrékészítés?

Mint említettem, kezdetben a paraszti élet, annak szereplői foglalkoztattak, később pedig általában az ember, amelynél izgalmasabb fotótéma véleményem szerint egyszerűen nem létezik. Persze, hadd tegyem hozzá, hogy felfogásom szerint a portré nem egyenlő egy sima arcképpel. Utóbbiban ugyanis nincs semmi plusz, míg az előbbi – persze, ha valóban jó – kifejezi az alany lelkivilágát, tulajdonságait, arra törekedtem, hogy ilyen, önmagukon túlmutató portrék kerüljenek ki a kezeim közül.

Ez teljesen világos, azt viszont elképzelni sem tudom, milyen követelményeket támaszt, amikor egy-egy építményt kell megörökíteni?

Hasonló a helyzet, mint a portréknál, mert bár furcsának tűnhet, amit mondok, nézetem szerint az épületeknek is van „arcuk” és „lelkük”. Így elsősorban arra törekszem – megadva a kellő tiszteletet az adott épület megálmodójának is –, hogy azokat a képeken megmutassam. Tehát akár egy személyről, akár egy épületről, akár bármi másról van szó, egy igazán jó kép mindig túlmutat önmagán.

Ennyi évtized után megfogalmazható, mi is az, ami miatt ugyanúgy lelkesedik a fotózás világa iránt, mint sok-sok évvel ezelőtt?

Miután rettentően vizuális ember vagyok, szerintem a szemeimmel akkor is folyton fényképezek, ha éppen nincs nálam gép. Így hát, ha meglátok valami érdekes dolgot, a fejemben máris megszületik egy kompozíció, hogy tudniillik miként mutatnám meg azt. Mindehhez roppant szorosan kapcsolódik a művészetek szeretete, amely már gyermekkoromban felébredt bennem, s ami egészen a mai napig tart. Nem véletlen, hogy korábban megpróbálkoztam a festéssel, amiként az sem, hogy híres magyar és külhoni festőművészek képeiből olyasmiket is tanultam, amelyeknek rendkívül jó hasznát vettem a fotózás során. Annyit azért elárulok, hogy a festmények tekintetében igen konzervatív vagyok, vagyis nem feltétlenül a nonfiguratív alkotások állnak hozzám közel, hanem például az olyan remekek, mint amiket Munkácsy Mihálynak köszönhetünk.

Meg lehet mondani – vagy akár csupán saccolni –, hogy az indulástól, tehát a ’60-as évek legelejétől, hány képet csinált?

Még soha nem jutott eszembe, hogy összeszámoljam, pedig pontos nyilvántartást vezetek arról, hogy egy-egy tekercsen milyen témák találhatók, stb. Három vaskos füzet van tele ezen adatokkal. Mindenesetre számot még csak megközelítően sem tudok mondani, annyi azonban bizonyos, hogy két szekrény dugig van tömve a negatívjaimmal. Szépen elfekszenek itt, mint az elmúlt 60 esztendő egyfajta „tanúi”…

Olyan egriekről vannak portréi, akik már odafentről figyelik, mi zajlik egykori lakóhelyükön, olyan helyi épületekről készített képeket, amelyek már réges-régen nem léteznek. Soha nem gondolt még arra, hogy ezek a különleges kordokumentumok akár egy állandó kiállítást is kaphatnának?

Természetesen többször eszembe jutott már mindez, de úgy hiszem, nem elsősorban nekem kell gondolnom erre, hanem azoknak, akik esetleg tehetnek valamit az ügy érdekében. Mindenesetre a megyei könyvtárral korábban felvettem a kapcsolatot, aminek eredményeként néhány épületfotóm helyet kapott a helytörténeti gyűjteményükben. Nagyon-nagyon örülök neki, az pedig, hogy mi lesz a többi képem sorsa, a jövő zenéje.

(Fotók: Vozáry Róbert / Egri Magazin)