2022. augusztus 17., Jácint

Mindenki ügye

#magyarország #vélemény #háború #orosz-ukrán konfliktus

Miért szimpatizálhatnak a magyarok a tömeggyilkos orosz háborúval?


Mi az oka annak, hogy Köztes-Európában Szerbia mellett Magyarországon a legkisebb a lelkesedés az ukrán ügy mellett?

 

Ez egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

 

Oroszország két hónapja tartó, Ukrajna elleni háborúja a nyugati nemzetközi közvéleményben meglepően egységes értékelést és választ kapott. A különféle politikai és katonai szövetségekbe (NATO, EU) tömörülő országok, illetve a Nyugathoz (vagy másképp: a globális északhoz) tartozó országok nem csak elítélték, illetve szankcionálták Oroszországot, de többségük anyagilag, illetve kifejezetten hadianyaggal, fegyverekkel támogatja az ukrán védekezést.

Ukrajna támogatásának legfőbb szószólói a legutóbbi orosz birodalom, a Szovjetunió uralma alól harminc éve felszabadult kis- és közepes méretű államok: főleg a balti államok és Lengyelország,

de nem sokkal lemaradva mögöttük fejezte ki szolidaritását mindenféle gesztusokkal a Finnországtól Görögországig számolt Köztes-Európa több állama. Finnország és Svédország már a NATO-csatlakozást fontolgatja, a szlovák, cseh és szlovén miniszterelnökök lengyel kollégájukkal együtt látogattak Kijevbe; de Románia is küldött hadianyagot. A német területek és az orosz földek között elterülő régióban, amelynek legtöbb államát tartotta már hatalma alatt, vagy rohanta le az elmúlt évszázadokban az orosz birodalom valamelyik iterációja, nagyjából egységes a szimpátia a megtámadott ukránok felé.

 

Magyarország – és jelen esetben nem csak kormánya, de szerintem általában véve az ország – kivétel. Mind az ukránok, mind a nyugati Twitter-értelmiség, mind például az egészen eddig Orbán szoros szövetségesének számító lengyel kormány értetlenül áll a dolog előtt, s ugyanígy az Ukrajna ügyével szimpatizáló, Oroszországot és Putyint Orbán nagytestvérének tartó magyar ellenzéki értelmiség.

 

Mi lehet az oka – kérdezik sokan –, hogy a hagyományosan oroszbarát Szerbia, illetve a nyugati, szintén ruszo-, illetve putyinfil, többnyire szélsőjobboldali, szélsőbaloldali politikusok mellett Magyarországon a legkisebb a szimpátia az ukránok ügye iránt, miközben az orosz hadsereg a legbrutálisabb – és a történelemben a magyarok által is megtapasztalt! – pusztítást és erőszakot zúdítja Ukrajnára?

 

#nemnemsoha

 

Persze adja magát az ismert válasz, hogy Orbán Viktor Putyin embere (sőt: pincsije!), eddig is kiszolgálták a Kremlt, most is ezt teszik, a közmédia és a Fidesz-média agymosása pedig mára elérte azt a szintet, hogy az emberek simán elhiszik a ruszki propagandát, amit nem csak ezeken a csatornákon, de a súlyosan orosz dezinformációs oldalaknak tűnő egyéb magyar nyelvű csatornákon is megkapják.

 

Ez is egy magyarázat, illetve részben persze ez is magyarázza a dolgot, de inkább következmény, mint ok. Szerintem a valódi, vagy fontosabb okokat egy kicsit mélyebben kell keresnünk.

 

Érdemes vetni egy pillantást mindehhez két fideszes propagandista, Trombitás Kristóf és Kovács András Facebook-posztjaira. Előbbi a választás után egy narancssárga Nagy-Magyarország-térképet osztott meg azzal a szöveggel, hogy „a 2026-os cél”. Az utóbbi pedig valamilyen okból éppen most tartotta időszerűnek, hogy kitegyen egy térképet arról, hogy a náci Németország segítségével milyen területeket csatoltak vissza Magyarországhoz 1938 és 1941 között – köztük ugye Kárpátaljával.

 

Egyrészt fontos megjegyezni, hogy ezeket az embereket – és nagyjából a teljes fideszes média-, beszélőfej- és „értelmiségi” holdudvart – azért tartja Orbán Viktor, hogy folyamatosan triggereljék a libsiket, és ebben meglepően sikeresek egyébként. Hogy mellette lesznek rajongó követőik is, az már csak hab a tortán; az pedig biztos, hogy pártjuk és kormányuk egyébként semmiféle inputra nem számít tőlük, ellenőrző szerepet pedig nyilván nem szán nekik.

 

Másrészt viszont ez a két poszt nagyon szép példája annak, hogy bizony-bizony

száz év eltelt, jelen pillanatban nulla realitása van a határrevíziónak, és ez várhatóan már így is marad – de a Trianon által ejtett seb a mai napig mélyen velünk van és bennünk munkál.

10-12 éves koromban, amikorra nagyjából felfogtam, hogy miért más alakú most az ország, mint a történelmi térképeken, én is primer módon éreztem ezt a frusztrációt. Vettem nagymagyarországos kulcstartót, olvastam Raffay Ernő Trianon titkai című könyvét. (Amiből nem sokra emlékszem, viszont a benne található térképek, amelyek azt mutatták meg, hogy más országokat felosztva hogy festenének a trianoni arányok, egyenes úton vezettek oda, hogy alternatív történelmi regényt írjak.)

 

Erős fantázia a Nagy-Magyarország, de fantázia, főleg ha azt nézzük, hogy Mohács után a gyakorlatban nem is létezett ebben a formájában önálló államalakulatként. Mágikus ereje van: hiszen nagyobbak voltunk, tényezők voltunk, számítottunk valakinek Európában – és ezt úgy vették el tőlünk, mi vagyunk az áldozatok, nem a jogos helyünkön vagyunk a világban.

 

Aztán valamennyire csak kinő az ember ebből, vagy hát: ahogy egyre többet olvas és tanul a korszakról, a dualista állam magyar oldalának nemzetiségi politikájáról és a világháborúkról, változik az álláspontja sok tekintetben. Vagy nem.

De az biztos, hogy az érzés: az érzés, hogy 1920-ban a győztes, nyugati hatalmak csúnyán elbántak velünk, majd 1945-ben ismét – megmarad. És ez az érzés egyébként jogos is, mivel valóban csúnyán és aránytalanul elbántak velünk, még ha nem is voltunk az előzményekben teljesen ártatlanok.

Legkésőbb 2004-es népszavazás óta a Fidesz által bekebelezett hazai jobboldal, ahogy elődeik száz évvel ezelőtt, éppen ezt az alapvető igazságtalanságból fakadó jogos frusztrációt, generációkra velünk maradó haragot használják alaphangnak, finoman és kevésbé finoman táplálják, őrizgetik. Egyúttal ugyanúgy, mint elődeik, ráfogják mindenkire, aki nem fideszes, hogy nekik nem fáj Trianon, nem foglalkoznak a határon túliakkal.

 

Van-e kiút a Trianon-sérültségből?

 

És ez az a frusztráció, ami mentén szerintem a magyarok egy jelentős része egy bizonyos mély, pszichológiai szinten együtt tud érezni a Szovjetunió utáni szétesése miatt frusztrált oroszokkal, akik szintén hatalmas területeket, és velük együtt orosz honfitársaikat veszítették el, majd veszítették el szép sorban annak a lehetőségét is, hogy ezeket a területeket valahogy visszaszerezzék.

Ez az alapvető különbség a térség országai és Magyarország között, és egyébként ugyanez a logika működik a Jugoszláviából szintén nyugati intervenció után kisállammá váló Szerbiában is.

Nyilván hozzájárul pluszban nálunk az is, hogy éppen Ukrajnában is található jelentős magyar kisebbség és történelmi, elcsatolt magyar terület, amit ugyanúgy ráragasztanak a magyarok az autó hátuljára matricaként, mint a Felvidéket, vagy Horvát- és Szlavónországot. És ebből következik, hogy a közelmúltból is megvannak az emlékeink az ukrán állam nem kifejezetten nyugatos kisebbségpolitikájáról, a bizony létező ukrán széljobbosok általi vegzálásról.

 

A kérdés az, hogy lehet-e ezzel kezdeni valamit. Mivel a három ország közül Magyarországé a legrégebbi sérelem, ezért nézzünk Magyarországra: úgy tűnik, hogy ilyen mértékű megcsonkítást, ilyen jellegű igazságtalanságot – ami persze a gyakorlatban sokkal jobban fáj az anyaországtól elszakadt, a megkülönböztetést adott esetben mindennaposan megélő határon túli magyaroknak – nem lehet elengedni, utólag, száz év távlatából sem könnyű rámondani az okét. És a kérdés független attól, hogy az igazságtalanság valós – mint Trianon esetben –, vagy felfújt, mint tűnik az azért Oroszország esetében; hiszen az igazságtalanság percepciója az oroszok lelkében valós.

 

Eszünkkel tudjuk, vagyis a többség talán tudja, vagy legalábbis érzi, hogy legfeljebb autonómiákért, a kisebbségekkel való tisztességes elbánásért dolgozhatunk, de a magyar határ már soha nem fog a Kárpátokig, vagy legalább a többnyire magyarlakta területekig érni. Magyarország része az Európai Uniónak, amelynek éppen az az egyik lényege, hogy az ilyen kérdéseket ne határmódosításokkal, ne fegyverrel akarjuk elérni.

A nyugati világ szemében, ahol az ilyen jellegű revizionizmus és irredentizmus a modern korban leginkább a nácikkal rokonítható, az oroszok háborúja nem csak formailag, de tartalmilag is visszataszító.

Szerintem viszont sok magyar szemében – még ha nem is biztos hogy tudatosan – az, hogy megpróbálják visszaszerezni azt, amit saját percepciójuk szerint „elvett tőlük” a Nyugat: hőstett, olyasmi, amire Trianon kapcsán ők maguk is vágynak; és amit már egyszer mi is megpróbáltunk, sikertelenül, úgy, hogy súlyos tragédiába és negyvenéves megszállásba torkollt.

 

Hát ez a különbség: ezt nem érti Jarosław Kaczyński, amikor azon töri a fejét, hogy mitől kattant most meg jóbarátja, Orbán Viktor.

 

Csatlakozzon Eger legnagyobb online közösségéhez, legyen tagja tematikus Facebook-csoportjainknak is! Találkozzunk az Egri ügyek csoportban is, már csak egy kattintás!
Van egy jó sztorija, témajavaslata, de félti a névtelenségét?
Küldje el biztonságos csatornánkon, így garantáltan inkognitóban marad!
Köszönjük, ha hozzászól a cikkhez, de kérjük, ezt kulturált formában tegye!

Friss cikkeink a rovatból

Címoldalról ajánljuk

Még egy kis olvasnivaló