Húsz év után ismét napirendre került az egri Dobó István laktanya sorsa. A városvezetés szerint egy állammal kötendő ingatlancsere-megállapodás végre megnyithatja az utat a terület rendezése és hasznosítása előtt. Az ellenzéki kritikák viszont arra figyelmeztetnek: a romos komplexum felújítása óriási összegeket emésztene fel, amelyek jelenleg nem látszanak a költségvetésben, így a történet vége könnyen lehet értékesítés és közvagyon-vesztés.

A kérdés nem csak az, hogy létrejön-e az ingatlancsere, hanem az is: mi következik utána.

A városvezetés terve: jogi rendezés és újrakezdés

A polgármester bejelentése szerint Eger egy olyan megállapodást készít elő a Magyar Állammal, amelynek eredményeként a város tulajdonába kerülhet a volt Dobó István laktanya, a Tündérpart utcai egykori 2-es kórház rendezett területe (sportpálya), valamint két déli iparterületi ingatlan. A város cserébe két, jelenleg is egyetemi használatban lévő ingatlant adna át, amelyek tulajdonjogi rendezése a jogszabályok szerint egyébként is esedékes.

A városvezetés érvelése szerint Eger ezzel nem veszít, hanem egy évtizedek óta rendezetlen helyzetet tisztáz, és végre esély nyílik arra, hogy a laktanya helyén új, élhető városi funkciók jelenjenek meg. A cél – a nyilatkozatok alapján – nem az azonnali értékesítés, hanem a jogi rendezés után egy átgondolt fejlesztési folyamat elindítása.

Valós kételyek: romos épületek, milliárdos költségek

A kritikus hangok viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a laktanya műszaki állapota rendkívül rossz. A korábbi felmérések és fotók alapján az épületek jelentős része bontásra szorulhat, a menthető részek felújítása pedig szintén komoly forrásokat igényelne. Egy ekkora terület rendbetétele szakértői becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű beruházás lehet.

Ekkora összeg jelenleg sem az önkormányzat költségvetésében, sem egy dedikált állami fejlesztési programban nem látszik, ezért reális veszély, hogy a város egy olyan ingatlant vesz át, amelynek a fenntartását és fejlesztését nem tudja majd finanszírozni.

Felmerül az értékkülönbözet kérdése is: nem mindegy, hogy az állam, az önkormányzat és az egyházi fenntartó között pontosan milyen értéken cserélnek gazdát az ingatlanok, és hogy ezek a számok mennyire átlátható módon kerülnek meghatározásra.

fotó: az egyik kritikus, Domán Dániel facebook

Két lehetséges forgatókönyv

A legjobb esetben az ingatlancsere csak az első lépés lenne. Ezt követhetné egy állami és/vagy uniós forrásokra épülő, ütemezett fejlesztési program:
– a menthetetlen épületek bontása,
– a terület kármentesítése és közművesítése,
– majd fokozatosan új funkciók (közösségi, oktatási, kulturális vagy gazdasági) megjelenése.

Ebben a verzióban a laktanya nem teher, hanem lehetőség lenne: egy új városrész vagy városi tengely jöhetne létre, valódi közösségi haszonnal.

A politikailag legvalószínűbb forgatókönyv viszont az, hogy a csere után évekig nem történik érdemi fejlesztés forráshiány miatt. Ekkor előkerülhet az ismerős érv: a város nem tudja finanszírozni a terület rendbetételét, ezért „piaci hasznosításra” van szükség. Ez előbb részleges, majd teljes értékesítéshez vezethet, aminek a végén a közvagyon egy jelentős része magánkézbe kerül, miközben a város csak korlátozottan tudja érvényesíteni a saját érdekeit.

A valódi kérdés: mi lesz a csere után?

A vita lényege nem az, hogy létrejön-e az ingatlancsere. A kulcskérdés az, hogy lesz-e mögötte:
– konkrét, nyilvános fejlesztési terv,
– biztos finanszírozási háttér,
– ütemezett megvalósítás,
– és garancia arra, hogy a terület nem egyben vagy ellenőrizetlenül kerül értékesítésre.

Ezek nélkül a laktanya ügye könnyen újabb, évekig húzódó vitává, majd csendes vagyonvesztéssé válhat. Ezekkel viszont valóban esély nyílhat arra, hogy Eger egy húsz éve húzódó problémát végre városfejlesztési sikertörténetté alakítson.