Kigyulladt a szarvaskői lovastábor
A kormány visszaadja a rendkívüli felhatalmazását, csattanós választ adva mindazoknak, akik diktatúrát emlegettek a felhatalmazás időbeli korlátjának hiánya miatt. Ideje is, hogy bocsánatot kérjenek ezek a rosszindulatú vészmadarak. A veszély csökkent – persze, azért éberség, elvtársak, éberség továbbra is –, nincs szükség különleges jogosítványokra. Végre megint teljes virágában pompázik Magyarországon a demokrácia. Nincs itt semmi látnivaló.
Jól hangzik.
Azon pedig, hogy úgy adja vissza korlátlan hatalmát a kormány, hogy igazából nem is adja vissza, csak a nyafogós sorosisták hisztiznek. Elvégre: azt senki sem vitathatja, hogy az éberségre szükség van, és ha az igen éber országos tisztifőorvos azt mondja majd, az októberre várható (vagy nagyon várt, opcionálisan tervezett) második hullám alkalmával, hogy baj van, akkor bizony a felelős magyar kormány meghajtja az ő okos fejét az országos tisztifőorvos előtt, és jólnevelt nyunyókaként beleáll az újabb harcba. A vész ellen. És senkit sem hagy magára, és mindentől is megvéd. Ahogy szokta. Mondani.
És aki attól tart, hogy az országos tisztifőorvosnak esetleg leszólnak majd, hogy most kellene akkor az a veszélyhelyzet, nos, az egyfelől sorosista, másfelől nem része a nemzetnek. Mert ilyen nem történhet, hogy megrendeljenek holmi egészségügyi veszélyhelyzetet, ez elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen, hogy valódi veszély nélkül hirdetne itt bárki veszélyhelyzetet, mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy valódi válsághelyzet híján tartana fenn a hatalom 2015 óta válsághelyzetet, a részben mesterségesen kreált migránshelyzetre hivatkozva.
Hogy mire volt jó a rendkívüli felhatalmazás, arra a primer válasz, hogy sokkal gyorsabban és kevesebb akadállyal megküzdve keresztül lehetett vinni – a védekezés örve alatt – olyan döntéseket, amelyek egyéb helyzetben azért mégiscsak kiváltottak volna kicsivel több ellenállást. És itt elsősorban nem a járvánnyal összefüggő, vagy legalább összefüggésbe hozható döntésekre kell gondolni. Jegyezzük meg azért: ezek szinte kivétel nélkül parádésan jól sikerültek, az embernek az az érzése, hogy nem a védekezés miatt, hanem a védekezés ellenére úsztuk meg valahogy ezt az egészet. Kivéve azok, akik sajnos nem úszták meg...
Sokkal inkább az önkormányzatok – legyünk finomak – megszorongatására érdemes itt gondolni, meg a kulturális szféra dolgozóinak nem is annyira finom megalázására, egy kis titkosításra itt, egy kis extra pénzosztásra ott, plusz, mintegy mellékesen a pisztolytáskás emberek egészségügybe rendelésére.
Ez a kórházparancsnok-ügy egyébként különösen izgalmas. Az egyébként is erősen hierarchikus – kevésbé finoman fogalmazva feudalisztikus – rendszerben működő egészségügyben hipp-hopp egy új szint jött létre a kórházparancsnokokkal. És ne legyen kétségünk, helyben ez a legfelső szint. Ügyes.
Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Mindez még mindig nem magyarázat az utóbbi bő két hónap történéseire. Akinek alapfilozófiája, hogy meghosszabbítja Bicskéig, és meg is teszi, mert meg is teheti, az miért bajlódna azzal, hogy még különlegesebb jogosítványokat szerezzen magának?
Magyarázat lehet persze a rövid távú politikai haszonszerzés: tökéletes csapdát lehetett állítani az ellenzéknek, az meg bele is sétált. Magyarázat lehet a terelés is: amíg a korlátlanság volt a téma, addig sem szólt a diskurzus a munkanélküliségről, a gazdaságról, a szociális kérdésekről.
Magyarázat lehet az is, hogy egyfajta teszt zajlott le. Nevezetesen: meddig lehet elmenni. Mert akinek lételeme, hogy mindig elmegy a falig, annak egy idő után szükségszerűen a legtávolabbi fal is közelivé válik.
Gyanús, hogy valójában ez történt. Megmérték, hogy hol van a tűréshatár. És alighanem megállapították, hogy beérett az utóbbi tíz év kitartó munkájának gyümölcse, mert nincs érzékelhető és értékelhető határ. Ha most bevezetnék a netadót, simán menne, tán még egy békemenet is összejönne a maroknyi ellenző ellen. Másképp fogalmazva: bármit meg lehet tenni. Lehet elvinni Facebook-posztokért embereket, lehet odapörkölni az önkormányzatoknak, lehet rommá bírságolni néhány dudáló tüntetőt és ezzel párhuzamosan teret engedni szélsőjobbos tüntetésnek, ezzel egyébként végképp erodálva a rendőrség amúgy is erősen olvadozó tekintélyét, na, de kis veszteség nélkül nincs nagy haszon.
Márpedig, az egyetlen, ami számít, az a haszon.
Nem véletlen, hogy máris jön a nemzeti inszinuáció, amivel megint lehet tematizálni a közbeszédet. Pontosabban azt, ami közbeszéd néven – közbeszéd híján – létezik, vagy inkább csak van. Lehet egy jóízűt sorosozni, lehet azzal vádolni másokat, amit mi csinálunk, lehet félelmet és indulatot gerjeszteni. És ha ez bejön – és mindig bejön –, akkor a reményét már korábban, s most munkáját is vesztett egyszerű ember mégiscsak érzi, hogy őrá a gondoskodó kormány és annak feje személyesen ügyel, és nem hagyja őt magára.
Az önkormányzatoknak meg jövőre se lesz gépjárműadó-bevétele, meg talán iparűzésiadó-bevétele se egyik-másiknak. Na és, legfeljebb lekapcsolják a közvilágítást, vagy épp a helyijáratú tömegközlekedést, de erről a gondoskodó kormány és annak feje természetesen nem tehet, és ezt a nemzetileg jól megkonzultált egyszerű ember is tudni fogja, mert jó sokszor elmondják neki.
Szóval a kisvasút már rég túl van Bicskén, csak mintha nem akaródzana róla tudomást venni. Ez az igazi veszélyhelyzet.
Tényleg elhisszük, hogy Magyarországon véget ér a rendeleti kormányzás?
