Eger egyik legismertebb ám korábbi lakói, Fekete Valér - Sior - és családja már régóta Skóciában élnek, mintegy 2500 kilométerre városunktól. Kitelepülésük, az ottani életük kezdeteitől a mai napig összegyűlt történeteit most megosztja olvasóinkkal egy igencsak hosszú net-novella folyamban. Kávé, süti és egy jó írás minden hétvégére az Egri Ügyeken. És akkor kezdjünk is bele, nyilván a legelején!

Szia, de jó neked, komolyan? Kinn vagytok, Mióta is, Nem mondod, már nyolc éve? Milyen? Hallod, de jó neked! Gyerekek? Nem mondod, már ilyen nagyok, nem hiszem el, kajakra, hol is éltek pontosan? Biztos sokkal jobb kint, hallod, itt mi van, biztos olvasod...igen...igen...!És milyen a pénz? Jobban éltek? Hogy nehéz? De azért sokkal jobb ugye?

A Pásztorvölgyi Gimnázium folyosóján siettem, valamelyik történelem órámra, amikor hirtelen befordultam az igazgatóm ajtajában, kopogtam, beléptem. Leültem, kora reggel volt , mikor bejelentettem Zsoltnak, hogy én akkor elmegyek. Meghökkenve nézett rám, pár panelkérdést feltett azért, de láttam rajta, teljesen meglepődött, sajnos az az igazság, Nála csak én voltam jobban meghökkenve, nem egyeztettem senkivel a tervem. Biztosított jóakaratáról, bármiben segítségéről, kezet fogtunk és teret kapott az iskola aulája. A csivitelés elhalt, nem láttam semmit, csak azon járt az agyam, basszus, én felmondtam, három gyerekkel, nekem most már bele kell ugranom a mély vízbe. El kellett mennem a mellékhelyiségbe, rosszul lettem kicsit.

Három éve tanultam három tanárnál angolul, és már a felénél jártam a teherautó jogosítványnak, szóval azért voltak jelek, mégis elgyengül az ember. Hirtelen pánikrohamok törtek rám, megvettük a repülőjegyet , csak oda, csak nekem, és rájöttem, én semmilyen jogsis vizsgán nem bukhatok, mert minden ki van centizve, ami egy ekkora projektnél, minimum őrültség, de el kellett fogadnom. 

Hirtelen hármas fokozatba kapcsoltam. Tudtam, nagyon sok pénzt kell szereznem. Mivel nem voltam feltaláló miniszteri székben, sem gázszerelő, feleségem Rita, nem Ándiká, bankot nem rabolhatok ugye, mert egy reflex íjon kívül semmilyen fegyver nem volt hajlékunkba, gazdag rokonaim nem hivogathattam, nem az én stílusom, szóval pár nap után, megtaláltam a spanyol viasz gyárat, eladom a képeim.

Lehet még van aki emlékszik, a városunkban felbukkanó random képekra, karikatúrákra, amelyeket lomokra, deszkákra, előre lebeszélt falakra, ajtókra, romok falára festettem, ezres nagyságrendben. Ha valakit érdekelne, megnézheti a Grabanc zenekar számát a Youtubon, ez megmutatja miben is voltam, ezidőtájt! Ezeket a képeket, éveken keresztül lehetett ingyen összeszedni, nagyon sokan gyűjtötték is őket, voltak olyan gyűjtők, akiknek 10, húsz vagy extrém esetben több száz képe volt tőlem. Most, hogy élesre fordult a sztori, posztokat írtam, hogy kérem, aki tud segítsen, kezdőtőke szükséges a nagy kalandra. Az akció aukció alapja az volt, kérhet bárki egy képet, én megfestem, és mindenki ad, amennyit ad, tud, nincs ár, csak adomány. Megindult az ár. Teljesen ismeretlen emberek dobtak be összegeket a postaládába, anélkül hogy kértek volna bármit is érte, utalgattak, volt diákjaim, szüleik, haverok, barátok, ismerősök és ismeretlenek, Budapestről és falvakból. Rendeltek nyomozók, autószerelő, tanárok, programozók és múzeum igazgató, Béke utcai kis egzisztenciák, milliomosok,  könyvtáros, klub tulajdonos és sorolhatnám hosszan. Egész nap festettem, mint egy robot, az összeg hihetetlen módon nőtt, szerencsére már évek óta megfogadtam egy barátom tanácsát (aki a bank szektorban dolgozik), hogy minden fizetésem húsz százalékát tegyem el baj esetére, szóval ez a jelentős mennyiségű pénz is a rendelkezésemre állt. Bármilyen összeget kaptam, azonnal váltottam be fontra, nehogy elkopjon az összeg, buta, hétköznapi kiadásokra. A hátsó udvarban kapirgáló baromfi hadat, egy szomszéd családnak adtam, a kertet lezártam, felszántattam, a jogosítványt , bukás nélkül megcsináltam, ami esetemben, nulla műszaki érzékkel, minimum sci fi volt, emeltem az angol órák számát, elkezdtem futni, hogy bírjam mentálisan, adtam pár riportot helyi lapoknak, igyekeztem elköszönni mindenkitől, de ez olyan volt, mint tenisz ütővel halászni, folytak ki a napok a kezemből és magamban riadtan számoltam, már csak 4 hét, már csak 3...2...1...!

Az utcán egy egyetemi tanár megállított, s felhívta a figyelmem, látta a Dobó téren a beszédeimet, szépek voltak, meg bátor, de megnyugtatott, ebből nekem bajom lesz, jobb ha tudom, elkezdett csikarni a hasam, tudtam nem fenyeget, csak figyelmeztet, rájöttem, tényleg nem nagyon van visszaút, azonban úgy néztem erre is, mint a matek érettségire, hogy azt vizionáltam a Gárdonyiban, hogy soha nem jön el a napja, majd átalszom, vagy ilyesmi. Természetesen nem így történt, a cunami robogva tartott felém, a saját személyes cunamim, az emberek nem értették, miért húzom össze magam fázósan, csak én láttam a víz falat.

Egy kollégám, megállított a suliban, félrevont.

-Ismerem én ezt a típust, amilyen te vagy, haver, na mondok én nekem valamit, a nyakam teszem rá, szeptemberben itt fogsz ülni a tanévnyitón, nem mégy te sehova, száj huszár, te!

Dermedten léptem hátra, kellemetlen aurájából akartam kilépni, zavartan köhécseltem, sem frappáns válaszom, sem legényes karate mozdulatom nem volt ezen esetre.

Szeptember végén, születésnapomat ünnepeltem a kertembe. Szinte az egész iskola eljött, valami 40 kolléga énekelte a szokásos Halász Judit számot, Gábor a pizzériájából hozott valami 10 pizzát, Dezső vigyorgott, kolléganők ölelgettek én meg néztem a Bükk vonulatait és először realizáltam élesen, nagyon sok mindent ki fogok önteni a fürdővízzel, nem csak gyereket, de a múltam, barátok, értelmiségi munkát, egy perc választott el , hogy ne sírjam el magam.

Pár nappal az indulás előtt, elmentem Sátoraljaújhelybe a temetőbe. Nagybátyám reggel otthon várt a Losárdiban lévő társasházban, éreztem a szén szagát a raktárból, holott már régen villannyal fűtöttek. Kisétáltunk. megettünk közben egy sztrapacskát a Spátenben, az egyetlen étterem ami maradt, ebben a végtelenül elszegényedett egykori megyeszékhelyen, Laci elővett egy doboz tejfölt a táskájából, rákapartuk az ételre, röhögtünk, Ő sört én almalevet rendeltem. A zenélő szökőkút a főtéren, senkinek nem muzsikált, pár részeg üvöltözött a padokról, a boltok csak zálogházak, száz forintosok és turkálók voltak. Néztem álom gyerekkorom helyszínét, a Kossuth szobrot, a templomot, ahol a Betlehemes kis szobrot mindig néztem a világító ablakú makett házzal. Nem volt már meg a díszhalas, a fagyizónk, az ajándékbolt, ahol a Robin katonákat vettem. Nem volt semmi, csak az omló vakolat, koszlott plakátok a falakon és a börtön fenyegető falai a belváros szívében. A temetőben, a szokott kört tettük meg, meglátogattam nagyszüleim, Puci bátyót, déd és ük szülőket. Lenyírtuk a bokrokat, gyomláltunk. Laci elkezdett sírni a vállamon, én is csatlakoztam, siratta mindenki magát, múltját és jelenét.

Átugrottunk unokatesómhoz, egy kis faluba, néztem az egy utcás nyomort. Mindenki jókat kívánt, olyan voltam, mint a halálba induló, sokan vettek körül, mégis oly egyedül voltam.

Hazafele, még letettem Laci nagybátyám Patakon, az állomáson, néztem bivalybőr kabátját, hátulról, ott ment el a régi életem, kicsit meghajolt háttal, intett vissza, nem néztünk egymásra, mindketten sírtunk.

Valahogy az ember , teret kap, róttam az unalmas utcákat Egerben, szinte senki nem volt már ott, ami egykor oly pezsgő volt és üde, mégis, a félelem a jövőtől, teljesen paralizált. Kicsit azt éreztem, talán nem is olyan rossz ez nekem, jó lesz ez...aztán megláttam a tükörképem egy kirakatban, megróttam magam, ne legyél muja, ismételgettem.

Miért indulok el,? A gyerekeknek nem akartam a poroszos iskolát, engem tönkretett a rendszer, évekig , évtizedekig tartott, amíg meggyógyítottam magam, s elhittem sem hülye sem buta nem vagyok, nem küldhettem be a cirkuszba Őket, lehet diszkalkuliások, lehet diszgráfiások, a kisfiam Down szindrómás, Neki milyen sorsot tudna , ez a leharcolt rendszer adni. ebben az országban? Tizenkét évig voltam tanár, láttam hova tartunk, és akkor még hol volt az a megalázó , alulfizetett szituáció , amiben ma küzdenek a kollégák?! Miért indulok el? Mert történelem tanárként , láttam a globális felmelegedés hatásait, északra akartam menni, ahol lesz víz, negyven év múlva is. Mennyien röhögtek rajtam, mondták, építsek bunkert, adnak konzervet! Érdekes, az elmúlt nyarat már nem kuncogták végig kritikusaim, mikor ezer fok volt a kocsiban. Miért indulok el? Mert kiégtem, akartam egy új helyet, ahol történnek a dolgok, ahol nem ugyanazon sarkokra tehetem ki a képeim, ahol nem leszek majd, helyi bohócként a város szórakozott tanára, akin mosolyognak a népek, ahol nem a Dolly Roll a fő szenzáció a téren a fesztiválon, ahol pezseg az élet, a város nem lehetetleníti el, kedvenc klubjaim, galériáim, barátaim vállalkozásait, ahol lehet levegőt venni.

Miért megyek el? Mert a történelem tanár, a történelem hullámát látta, lát, hogy jön vissza a fekete felhő, ahol a régi reflexek keltek fel újra, az országban, ahol esély sem volt türelmet tanulni, demokráciát, elfogadást, ahol sajnos, és ezzel nem is lehet senkit vádolni, a középkori hűbéres rendszer a döntő, kis szigetekkel. 

Éltem korábban is külföldön és sokat is utaztam. Nagyon nehéz elfogadni a középszer hatalmát olyannak, aki látta a paradicsomot, ahol a tudás a döntő, nem az uram meg a bátyám. 

Este, indulásom előtt kopogtak az ablakon. Egy ismerősöm állt az ablakban, nem láttam évek óta, nézett fel. Senki nem volt a Felvégi utcában.

-Szia, bejöhetek?

-Figyelj, most...nem alkalmas, tudod, holnap, hogy is mondjam, be vagyok szarva, holnap elindulok, előre, Skóciába, meg nem is tudom miért oda, de még be sem vagyok csomagolva, és, nem is tudom mit vigyek, tíz kilót vihetek a régi életemből, megyek előre, családom majd jön, később. Szóval most ne, ha nem baj, kivándorlok, látod reszket a szám, félek...

-Szeretnék bemenni Valér, fontos dolgokat szeretnék mondani neked! Tudom szereted az érdekes sztorikat, hát most lesz egy.

-De nem érted miről beszélek? Elmegyek! Nem tudok beszélgetni, most zárom be a régi  életem kapuját!

-Most jöttem Kobaniból, Szíria, olasz anarhistákkal, átmentünk a török zöldhatáron, lőttek ránk, érted? Az ISIS , előttünk 3 nappal hagyta el a területet, mindenhol romok, háború.

-Elmondom, ha beengedsz...

Kinyitottam a kaput, Rita felnézett az égre, én kinyitottam egy üveg bort.

Folyt. köv.

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.