Eger egyik legismertebb korábbi lakója, Fekete Valér - Sior - és családja már régóta Skóciában élnek, mintegy 2500 kilométerre városunktól. Kitelepülésük, az ottani életük kezdeteitől a mai napig összegyűlt történeteit most megosztja olvasóinkkal egy igencsak hosszú net-novella folyamban.

Januárban Anyám felhívott, hogy elindulnak azonnal kifelé. Gondolom remek híreket kaphattak nonverbálisan rólunk, rólam, hogy erre az elhatározásra jutottak, de mi nagyon megörültünk. Édesanyámnak vannak elég érdekes megmagyarázhatatlan képességei, ezek egyike a jó boszorkány erő, hogy elég sok elszabott helyzetet sikerült pozitív hozzáállással orvosolnia. 

Érkezésüket egy héten belül ígérték, addig mi a bankszámla nézegetéssel és cigarettázással töltöttük isten szép napjait. Mondtam is Szüleimnek, dohányt hozzanak, fejenként 10 zacskóval, mert el is lehet adni jó áron, illetve barátoknak ajándék is lehet. Azzal már csak kinn szembesültek, hogy jómagam is elég derekasan belekezdtem a fogyasztásba, érdekes, az ősidőktől cigarettázó ismerőseim nagy része ezidőtájt hagyta abba a nikotint, nyilván nekem  szokásomhoz méltóan, csak azért is máshogy mint a sodorvonal, érted...sodorvonal, kellett cselekednem.

Napjaink ugyanabban a mederben haladtak. Reggel a gyerekeket elvittük a suliba, Andor otthon maradt velünk, jómagam , néhanapján takarítottam a lépcsőházakat. Érdekes lenne az embereket arra sarkallni, hogy próbáljanak ki megannyi teljesen különböző munkát, mert így növekedhetne a tolerancia, embertársaink felé. Nem is gondoltam korábban, hogy a házmesterek, takarítók, milyen komoly és nagyon fontos munkát végeznek, nem is túl nagy javadalmazásért cserébe. A tele köpködött, macskaszaros, tűlevéllel borított, félsötét lépcsőházak, kriptai csöndjükkel nem mondhatnám, hogy álom élettérnek bizonyultak. A nagy vödröt felcipelni a negyedikre, a magas lépcsőházakban, jó kis móka volt, de naponta, 12 nagy házat bejárni, négyszer, le és fel, némileg hervasztó hónapok után. Egy házban 92, de lehetett akár 160 , lépcső, először felmenni a seprűvel, kétszer 92, majd a felmosó vödörrel, megint a misztikus szám, aztán már csak a szórólapokat kellett bedobni, hogy elvégeztük a melót, ekkor szokott volt kiderülni, hogy fennmaradt valami a negyediken, újra 184, esetleg több. 

Nem panaszkodtam, érzékszerveim kifinomodtak, olyan volt mint Pestre, Szegedre, Párizsba avagy Brüsszelbe költözni korábban, az első hetekben, sokkal jobban ott van az ember a sztoriban, mint később, mikor már kopik az újdonság varázsa! Felmérten viszonylag azonnal, hogy angolom, skótom, sokkal gyengébb mint azt véltem, de emiatt nem volt lelkiismeret furdalásom, mert én komolyan mindent megtettem, két magántanárral, meg egy nyelv sulival. Egyszóval, mint nyelvtanár, tudtam, hogy várni kell, majd alakul a dolog, a nyelv , csak rutin kérdése, pár év, és ez is olyan lesz mint a francia.

Rita felvetette, hogy lesz egy Down szindrómás gyerekek szüleinek tartandó gyűlés egy templomba , el kellene menni. Úgy néztem rá, mint egy őrültre, mondtam neki, hogy eleve templomba nem járok, másrészt, elfogadom a fiam másságát, de én nem egy Down szindrómás gyermek apja vagyok, hanem egy apa, akinek történiesen a 3 gyerekéből az egyik speciális, de nem erre fogom felfűzni az életem hátralévő napjait! Rita epésen kérdezte, hogy akkor mit tervezek a hétvégére, mert rohadtul nem ismerünk senkit!? Végülis abban maradtunk, elmegyünk, de ha nagyon gáz, akkor fenntartjuk a jogot arra, hogy magas térdemeléses futással távozzunk onnan. A templom valami Black hall nevű volt, már elég magabiztosan vezettem, sikeresen átkeltünk a városon. Bátortalanul vonultunk be a nagy közösségi térbe, ami valóban egy templomhoz tartozott. Valami 25 család lehetett a helyen, de volt ott japán, afrikai, lengyelek és persze helyiek, skótok. Én körbejártam a helyet, mindenhova bekukkantottam, nézegettem az építészeti érdekességeket, ettem ingyen sütit, ittam a kávét, mire visszaértem, egy szőke nő ült a Rita mellett, egy kb azonos életkorú gyerekkel, Daninak hívták a kiscsávót. Köszöntem neki, érdekes, de semmit nem értettem semmit abból amit válaszolt. Megint megfájdult a hasam, hogy ez hihetetlen, ezt lehetetlen megérteni. Valami egy órát töltöttünk ott, lehet kicsit többet, igazából távolságtartóan nézelődtem a tömegben, meg kell szoknom, hogy csendben legyek, mint Párizsban, ott sem értettem hónapokig semmit, de kajak semmit...

Mikor elbúcsúztunk, Rita kezet fogott a nővel, meg a kiscsávó buksiját megsimította, mondta nekem, megbeszélték, majd még találkozunk.

Nézzük, kiket ismerünk eddig? Ez a nő, a magyar nő a suliból, aki köszönget, a szimpatikus házaspár az oviból, Fax a fekete mosogatóból, aki nepáliakkal lakik és Ő hozza az ingyen kaját 

cigiért cserébe, a már itt élő 2 barátunk, a 3. spanunk, aki taxit vezet, a volt egyetemi lakótársa egy barátomnak, Keke a számtek boltból, a szado mazo bár mellől, és még sok mellékszereplő. Végülis bátortalanul lépkedtünk az ingoványban, egy vákumba kerültünk, olyan volt mint egy elektrosokk után, mikor valaki a saját nevét is megkérdezi, hogy akkor mire hallgasson?

Szüleim érkezése nagy öröm volt! Meglehetősen jó volt otthon is a kapcsolatunk, a pár hónapos külön töltött pauza hosszabbnak tűnt, mint egy kevesebb mint fél év. Szinte azonnal visszazökkentünk a menetrendbe, a nagyszülők játszottak a gyerekekkel, én apámmal, komor beszélgetéseket folytattam földbe állásunk történetéről. Átvettük a bevételeket, mit lehetne otthon eladni? Végülis arra jutottunk, hogy még egy kis ideig húzzuk, de nincs B terv, ezt meg kell oldanom, oldanunk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy belső viszály nem mérgezte a kapcsolatokat, Rita soha nem bántott, hogy ilyen ügyefogyott vagyok, hogy nem megy a partra szállás. Magamban az erdőben is ellaktam volna, de nyilván gyerekekkel ez szóba sem került volna. Az öt üléses kocsi, remekül funkcionált héttel is, itt nagyon kockafejűek a népek, nem hiszem hogy sokan csinálják ezt ,de velünk nem babráltak ki. Egy gyerek ment a csomagtartóba, Andor, aki még csak másfél éves volt, valaki ölében feküdt, egy takaró volt rajta, ha zsaru jön, letakarjuk mint egy szobrot, ez volt a terv. Sok érdekes helyet megnéztünk, egy várat tőlünk 5 kilométerre, ahol Stuart Mária is élt, megnéztük a sulit, közösségi házat, parkokat, éttermeket, Apám bőkezűen vendégelt, meg többször feltöltötte a hűtőt, éget a fejem, mint a tudjuk mi, de ezt nem is mondom ki így, hogy megint jön a szélsőjobb Németországban. Ne fessük az ördögöt a falra!

 Édesanyám, közölte velem, hogy semmit rosszat nem érez a levegőben, ne aggódjak, minden meg fog oldódni. Nocsak, másnap egy barátom hívott, hogy egy magyar csatorna pucoló cég, embert keres, aki nem fél a magasban! Én azonnal válaszolam, hogy én már semmitől nem félek, csak legyen valami, mert már csak pár száz fontunk maradt. Üzent a főnök, aki kiderült , valami Gyöngyösi illető, hogy egy hét múlva megnézne, ha van kedvem. Bólogattam, mint a plüss kutya hátsó ablakban. Ladában, Szüleim meg összepakoltak, s mint akik jól végezték a dolgukat , távoztak.

Egy hétfői napon kellett megjelennem. Már reggel hánytam, annyira ideges voltam, Rita bátorítóan veregetett háton, csinálta a reggelimet, meg valamennyi tízórait, tea a termoszba. Kocsival, valami 20 perc alatt értem át a komor üzemi területre, ahol a cég székelt. Bemutazkozás, kaptam egy Nescafét, olvasgattam a munkavédelmi dolgokat a falakon, angolul, igyekeztem fordítani angolról, az okos telefonommal. Aztán a főnökkel, akivel mint kiderítettük, egyszer már lehet találkoztunk, valami egri buliban, kimentünk szórólapozni egy festői faluba, a Skót határvidékre, Scottish border. Hihetetlen boldog voltam, a táj mesés volt, sütött a nap, és végre, egy nap alatt, annyi pénzt kerestem, ami elég volt egy heti szerény étkezésre a konyhánkban. Láthatóan elégedett volt a főnök velem, mondta másnap menjek be. 

Következő reggel, kaptam egy kék furgont és mondták, ez lesz a munkaeszközöm. Mondtam, egy kört mennék vele, mert nagyobb mint a kocsink, mondták, ok, van 2 percem, aztán indulunk egy magyar áccsal, mert meló van. Kollégám, elég zűrösnek kinéző tag volt, kis mokány ember, vágással a kopasz fején, lapos orr, nyilván a bunyóktól. Mondta is , hogy évekig tanult verekedni, meg hogy innan való, meg hol élt eddig. Beültünk a kocsiba, index, elővett egy cigit, rágyújtott, néz oldalra.

- Honnan vagy ?

- Eger.

- Az szép...az szép. Figyelj már , nem zavar ha beteszek egy kis OI zenét?

- Tessék?

- Skinhead zenét, van jó német, én nemzetiszocialista vagyok tudod, mondtam is a szocialista nagyapámnak, nagypapa, mi mind a ketten ugyanabban hiszünk, csak kicsit máshogy...hehehehe, jó mi? Figyelj már, nem vagy te zsidó? AZOKAT ANNYIRA AZÉ NEM KEDVELEM!!!

Ilyenkor elnéz az ember valahová, messze, ahol nem jár senki. Megmondom őszintén, ott én már nem gondoltam semmit, csak azt, hogy de hosszú lesz ez a kaland, de hosszú, kedves drága barátaim.

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.