Kigyulladt a szarvaskői lovastábor
Azt valószínűleg a Fidesz (vagyis Orbán Viktor, és esetleg valamelyik nemhivatalos tanácsosa) is tudta, mekkorát fog szólni 75 év után a főispán szó visszahozata a köznyelvbe, ahogy a megyék vármegyékké alakításának hírére is megdobban az emberben rejtőző Zagyva György Gyula szíve. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen érthető, ha késsel és villával enni tudó magyar ember kicsit felháborodik rajta, ha lassan Mészáros Lőrincet is tekintetes úrnak kell hívni, de van itt még valami:
a döntésből is látható, hogy a magyar kormány szintet lépett, és az egyre szörnyűségesebb bolti árakat, röhejesen gyenge forintot és hasonlókat látva már nem egyszerűen mozdulatlanságot ajánl, hanem a múltat.
A mozdulatlanság ajánlata nagyjából a 2015-ös migránskampánnyal együtt érkezett meg a Fideszhez, és megnyert két választást is vele: ekkorra Orbán Viktor már beszédeiben sem nagyon hangoztatott felzárkózást bárkihez, egyszerűen megígérte, hogy nem enged be barna bőrű gyerekgyilkosokat az országba, plusz odakoppint a brüsszeli karvalyok orrára, ettől pedig garantáltan nem lesz rosszabb senki élete.
Túl nagy javulást nem mert ígérni, de a Fidesz áthidalta ezt a problémát azzal, hogy a teljes apparátus egy olyan kitalált világról mesélt akkor migránsokkal és leölt nemzettudattal, amihez képest a nagy büdös semmi is előrelépésnek tűnik, az ilyen világ eljövetelétől való védelem pedig valóságos szabadságharcnak.
Tizenkét év kormányzás után Rohanó Világunkban viszont arra is lehetett számítani, hogy jön egy olyan időszak, amikor a semmittevés mellett is elromlik a világ. Mondjuk egy világjárvány miatt, esetleg azért, mert a miniszterelnök egyik leggyakoribb szállóvendége gondol egyet, és lerohanja Ukrajnát. Ilyenkor, ahogy láthatjuk, érezhetően romlik minden: milliók menekülnek el többek közt Magyarországon keresztül, drága a boltban a kenőmájas, ilyesmi.
A helyzet részben hasonló, mint Vlagyimir Putyiné a 2010-es évek elején, amikor már csak egyre látványosabb csalásokkal tudott választást nyerni Oroszországban: az okosok által csak társadalmi szerződésnek nevezett dolog ott is abból állt, hogy a kiszámíthatóság és a stabil minőségjavulásért cserébe az állampolgárok elnéznek pár stiklit a vezérnek, de ehhez nagyon fontos, hogy teljesüljön a szerződés első fele.
Ez elkezdett nem teljesülni, úgyhogy az orosz diktátor spirituális útra terelte a politikáját, és egy váratlanul elfoglalta a Krímet 2014-ben, ez pedig az orosz nép jelentős része számára olyan nemzeti büszkeséget jelentett, hogy rögtön kevésbé tűnt fontosnak az ilyen kisszerű dolgokon pattogni, hogy semmi jövőképük nincs.
Dehát minek jövőkép, amikor visszakaphatja az ember a nemzet Dicső Múltját is?
Magyarország szerencsére nem Oroszország, Orbán Viktor pedig szerencsére nem Vlagyimir Putyin, ezért itt finomabban történik ez: a társadalmi szerződés látványosan fel lett azzal rúgva, hogy luxusétel lett a lecsó, a fizetésünket jelentő forintnak pedig csak valamivel van több értéke, mint a Dumb és Dumber című csúcsfilm tartozomneked-cetlijeinek.
Ezt, ami most van, nem érdemes megvédeni semmitől, hiszen még árstoppolt benzinnel is szar.
Lehetne persze víziót is adni, de hát ahhoz már nincs ember: az állampárt mostanra az összes erre alkalmas emberét lecserélte az olyan hivatásos valóságtorzítókra, mint Rogán Antal vagy Kocsis Máté.
Akkor mi is marad? Igen, az elképzelt múlt, a Történelmi Hagyományok. Annak kihasználása, hogy a magyar ember fejében a hiányos történelemoktatás és sok-sok nemzeti komplexus miatt az van benne, hogy Magyarországon 1920. június 3-ig Kánaán volt, a dolgok a helyükön voltak, a férfiak még férfiak voltak, a nemzet virágzott, utána pedig varázsütésre vakvágányra került az ország, amit az istennek sem sikerült visszaterelni a helyes útra még a legnagyobbaknak sem (a legnagyobb neve itt a jobboldalon elfoglalt pozíciónktól függően lehet Horthy Miklós vagy Szálasi Ferenc is), lehetetlenné pedig a kommunisták tették a Kánaánhoz való visszatérést.
Ha már nem tudjuk visszacsatolni Erdélyt, de még Kárpátalját sem, marad az elképzelt történelemhez való visszatérés:
például legyenek vármegyék, legyenek ispánok, emlékezzünk nyelvünkben is arra az időszakra, amikor még minden rendben volt, és a magyar nemzetet csodálta a világ, miközben irigyelték különleges nyelvünket, elképesztő újításainkat (na, ki találta fel a töltőtollat libsik???), pödört bajszunkat, és persze világszép asszonyainkat.
Ez a hazafias büszkeség érzése az országot jóságos, bölcs, de mégis szigorú apaként vezető miniszterelnök úrral sokmindent eltakar: a nagy hazafiasságban szinte fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag semmit nem ér az a fizetésünk, amiből nemrég még félre is akartunk tenni valamennyit, ahogy az ispános törvényjavaslatban is jóval kisebbet szólt az az ötlet, hogy mostantól ne lehessen látni a politikusi vagyonnyilatkozatokban azt sem, milyen ingatlanokkal rendelkezik egy-egy választott képviselő.
Így volt ez azokban az időkben is, amikor ispánok voltak az országban: pár millió koldusnak és jobbágynak épp úgy semmi köze nem volt ahhoz, pontosan milyen cuccokkal rendelkezik az ő munkájából élő húbéruraknak, mint most a hatósági áras csirkefarhátot habzsoló választópolgárnak ahhoz, hol van éppen nyaralója Varga Juditnak.
Miért is törődnénk ezekkel persze, mikor épp a kapujában vagyunk annak, hogy bár határrevízió még nincs, de legalább olyan nagy legyen a magyar nemzet, mint az 1930-as években?
(Ezt a cikket az Azonnali szállította.)
