Remete volt-e az „egri remete”? És tényleg gyűlölte a nőket?

Mielőtt nekilátnánk a Gárdonyi Gézával kapcsolatos, a köztudatban tényekként élő mendemondák tisztázásának, nagyon-nagyon kíváncsi lennék arra, hogy vajon kik a felelősök ezeknek a mítoszoknak a megszületéséért?

Nem akarom elkeseríteni – kezdi Szalainé Király Júlia –, de egyértelműen azt kell mondanom, az Ön egykor volt kollégáinak, magyarán az újságíróknak „köszönhető” a legendák döntő többsége. Tudunk például egy olyan esetről, amikor egy fővárosi zsurnaliszta kereste fel Egerben az éppen influenzával küszködő Gárdonyit. Meg is született a cikk, amely az írót végtelenül felháborította, mert – ahogy azt később egy másik, egri tollforgatónak nyilatkozta – nem egyszerű betegnek ábrázolták benne, hanem afféle neuraszténiás illetőnek, már-már bolondnak. És nem ez volt az egyetlen olyan írás, amelynek a szerzője teljesen hamis képet festett Gárdonyiról. De sokat ártott az ügynek egy, az 1950-es évekbeli akadémiai értekezés is, amit egy László János nevű irodalomtudós „követett el”, aki – miután tévesen fejtette meg az író titkosírással készített feljegyzéseit – arra a következtetésre jutott, hogy Gárdonyi az éjszakáit démonok társaságában tölti, s azok diktálják neki ezeket a szörnyűséges írásjeleket. Noha mai szemmel ez nyilvánvaló ostobaság, Gárdonyi megítélésének mégis sokat ártott, függetlenül attól, hogy 1969-ben két kutatónak, jelesül Gilicze Gábornak és Gyürki Ottónak jószerivel egyszerre sikerült megfejteniük a jeleket. Később „lefordítva” kiadták a titkosírással készült szövegeket is, ami azonban messze nem kapott akkora figyelmet, mint a korábbi butaságok.

És annak mi az oka, hogy a sok legenda, valótlan állítás makacsul tartotta, sőt, tartja magát. Esetleg, hogy az emberek többsége sokkal inkább vevő a színes történetekre – hadd ne mondjam: a bulvárra –, mint a szürke valóságra?

Ez is szerepet játszhat a dologban – bár a mítoszok kialakulásának idején azért a mainál csekélyebb mértékben és gyorsasággal terjedtek a hamis információk –, de még inkább az, hogy rendkívül kevés olyan személy volt, aki Gárdonyi életével és alkotásaival kellő mélységgel és hitelességgel foglalkozott volna. A kivételek egyike Z. Szalai Sándor irodalomtörténész volt, míg a másik a mai Eszterházy Károly Katolikus Egyetem egykori tanszékvezetője, dr. Nagy Sándor, aki igen komoly kutatásokat végzett, és akinek a tollából nagyszerű tanulmányok, könyvek jelentek meg. Mások nem fordítottak különösebb időt és energiát a Gárdonyi-életmű beható vizsgálatára: szinte kizárólag az Egri csillagokat elemezték, ám azt sima ifjúsági regényként kezelték.

Akkor nézzük meg először is azt a jelzős szerkezetet, amely a leggyakrabban helyettesíti Gárdonyi nevét: az „egri remete”. Ami számomra egy visszahúzódó, az otthonából csak nagy ritkán kimozduló személyre utal. A kérdés már csak az, tényleg ilyen volt-e…

Véleményem szerint az „egri remete” valahol egy kedves, barátságos megnevezés, ezért hát nem is tiltakoznék ellene, ha nem tapadna hozzá az a vélekedés, hogy Gárdonyi az egész világtól elvonultan élt, hogy mindentől és mindenkitől távol tartotta magát. Mert ez egyszerűen nem igaz. Hogy mást ne mondjak, rengeteget utazott szerte a világban, olykor kutatási céllal, máskor egyéb okokból. Ahogyan az ismeretes, az Egri csillagok írása kapcsán 1899-ben Konstantinápolyba utazott. De bejárta a párizsi világkiállítást is, sőt, ezt az alkalmat használta fel, hogy felkeresse a catalaunumi csata színhelyét, ami aztán szerepelt A láthatatlan ember című regényében. De rendkívül sokszor megfordult Kolozsvárott, illetőleg Budapesten is. Egyszer például egy olyan hetet töltött el a fővárosban, amikor csakis könyvek vásárlásával múlatta az időt, bejárva valamennyi könyvesboltot. 1909-ben Augsburgba utazott, ahogy Münchenben is szétnézett. Fiumében az Amerikába induló hajókat nézegette, sőt, eldöntötte, hogy ő is ellátogat az Újvilágba, amely tervét az I. világháború kitörése akadályozta meg. A válását követően Olaszországban barangolt, megtekintve – többek között – Rómát, Milánót és Velencét. Aztán eljutott Angliába, Marseille-be és Monte-Carlóba is, hogy azt a karlsbadi fürdőkúráját már ne is említsük, ahol – a pihenésnek és a gyógyvíznek hála – 59-ről 61 kilóra hízott. Úgy hiszem, ez a sok-sok út nem igazán egy „remete” jellemzője.

És mennyire volt részese az egri közéletnek? Fogadott-e például vendégeket akár a városból, akár távolabbról?

Hogyne. Sokan felkeresték őt, Egerben is nagyon-nagyon jó barátai voltak. Ezek között említhetünk jó néhány ciszter tanárt, nem különben pedig a nagytemplom kántorát. Velük rendszeres kapcsolatot tartott, sőt, többször vendégül is látta őket az otthonában. Akárcsak a Budapesten élő Bródy Sándort vagy Feszty Árpádékat. Évekkel ezelőtt egy idős egri nénitől hallottam egy sztorit, ami vele esett meg, s ami szintúgy azt bizonyítja, hogy az író nem egy zord, mogorva valaki volt. Mint a hölgy elmondta, a gyerekkori játszótársaival nagyon szívesen várakoztak Gárdonyira, ha tudták, hogy lement a városba valamiért, mert amikor jött hazafelé, ők pedig elébe szaladtak, mindig mondott nekik egy-egy mesét vagy valamilyen érdekes történetet, miközben bandukolt az otthonába.

S mi a helyzet azzal az állítással, amely szerint Gárdonyi nőgyűlölő volt? Mert vele kapcsolatban ezt a mai napig megjegyzik…

Az tény, hogy az a házasság, amit Csányi Molnár Máriával kötött Karádon 1885 őszén, nem sikerült jól. Túl azon, hogy nem igazán passzoltak egymáshoz, mindketten nagyon fiatalok voltak, különösen az ifjú feleség, aki a frigy idején még nem töltötte be a 17. életévét. Noha lényegében már 1892-ben elváltak, azt hivatalosan csak nagyon sokára, 1907-ben mondták ki. De tudni kell, hogy Gárdonyinak voltak szerelmei. Ezek egyike Feszty Margit volt, akit szeretett volna a törökországi útjára is magával vinni, ám aki nem állt kötélnek, ugyanis akkor Gárdonyi még nem vált el, ezért nem vetett volna rá jó fényt, ha egy nős férfival utazgat. Aztán nagyon fontos szerepet játszott az életében egy Mátékovits nevű egri szőlőbirtokos felesége, Mila, akivel élete végéig plátói szerelmi kapcsolatban volt, s aki nem csupán szinte naponta felkereste Gárdonyit, gondoskodott róla, rendezgette a kéziratait, de aki az író halálos ágyánál is ott volt, majd pedig rendszeresen feljárt annak sírjához, amit hosszú-hosszú éveken át gondozott. Mila amúgy – akivel még akkor ismerkedett meg a vasútállomáson, amikor az lány volt – Gárdonyi-hősnők megformálásához is mintául szolgált. Ő jelenik meg például Ó Ida alakjában az Ida regénye című alkotásban is. Az író számára a tökéletes asszony nem pusztán jó anya és bátor feleség, mint Vicuska az Egri csillagokban, nem csupán szép és jó, mint jó pár művében láthatjuk, de múzsa is, ahogyan Ó Ida a múzsájává vált festőművész férjének, Csabának.

Vagyis az író nem gyűlölte a nőket. De akkor honnan e sommás vélekedés? Remélem, ezt nem az újságírók kezdték el terjeszteni…

Ebben főként a Hosszúhajú veszedelem című novelláskötete a „bűnös”. Tizenhárom történetről van szó, amiket egy karácsonyeste összeülő és beszélgető férfitársaság egy-egy tagja mesél el, és amelyek mindegyike azt mondja el, hogy az illető miért nem nősült meg, miért maradt agglegény. Mi tagadás, ezek az elbeszélések nem festenek túl jó képet a nőkről, ugyanakkor azt sem szabad elfeledni, hogy a 13. novella fiatal agglegénye végül megtalálja élete szerelmét. Ráadásul Gárdonyi feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy tervezte megírni e kötet ellentétpárját is Bajuszos veszedelem címmel. Na, úgyhogy az író egyáltalán nem volt nőgyűlölő, még ha ezzel a minősítéssel elég nehéz is egyszer és mindenkorra leszámolni.

És abból mi igaz, hogy az Egri csillagok című regény kifejezetten Gárdonyi otthonának köszönhető, tehát annak, hogy a háza a vár tőszomszédságában állt?

Ez valóban egy széles körben elterjedt verzió, csak épp nem igaz. Gárdonyit a történelmi regények megírásakor nem elsősorban maguk az események izgatták, hanem egy-egy főszereplő élete és sorsa, jelleme, tettének mozgatórúgói. Az Egri csillagok esetében ez a személy Bornemissza Gergely volt, az Isten rabjaiban Árpád-házi Szent Margit, míg A láthatatlan emberben Isten ostora, azaz Attila király, a hunok rettegett vezetője. Egyszóval az Egri csillagok megírását nem az a tény inspirálta, hogy rálátott a várra, bármennyire is vonzónak és kézenfekvőnek tűnik ez a feltételezés. És ha már a legismertebb művénél tartunk, hadd mondjam el, mivel nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy olykor meglehetősen nehezen haladt az Egri csillagokkal, sőt, voltak olyan időszakok, amikor az is kétséges volt, befejezi-e egyáltalán.

Elég sok félreértés, félremagyarázás született Gárdonyi és Bródy Sándor barátságát illetően is…

Anélkül, hogy belemennék kettejük kapcsolatának valamennyi részletébe, annyit meg kell jegyezni, hogy a két író barátsága – kisebb-nagyobb vitáktól, főként félreértésekből fakadó mosolyszünetektől eltekintve – attól függetlenül megmaradt, hogy mind az I. világháborút követő Tanácsköztársasághoz, mind az azt követő időszakhoz másként-másként viszonyultak. Nem mellesleg Gárdonyi ekkortájt már nemcsak fizikailag, de lelkileg sem volt igazán jól, „köszönhetően” a nemrégiben véget ért háborúnak, amelynek során például a fia hadifogságba került. És bár Bródy olykor nem jól ítélte meg Gárdonyi magatartását, semmi olyasmi nem történt kettejük között, ami végérvényesen veszélyeztette volna a barátságukat. Nem véletlenül küldött Gárdonyi temetésére koszorút egy szép üzenettel.

A beszélgetés elején említettük, hogy a tollforgatók szívesen cikkeztek Gárdonyiról. Miért?

Bár furcsa ezt a mai kifejezést használnunk, de Gárdonyi kora egyik celebje volt. Épp ezért sokszor ólálkodtak a háza körül újságírók és fotósok, próbálva őt megszólaltatni vagy lencsevégre kapni, amit Gárdonyi nagyon rosszul viselt. Némileg ez is hozzájárult ahhoz, hogy afféle morózus ember hírében állt, holott nem volt az. Más kérdés, hogy mivel a gyomra gyakorta rendetlenkedett, olykor valóban nem tűnhetett vidám személyiségnek. De amúgy sem utóbbiak közé tartozott, inkább visszahúzódó, szemlélődő, csendes alkat volt. Akár kávéházba, akár színházba, akár máshová tért be, soha nem volt tele vele a helyiség. Inkább figyelt, mindent megjegyzett, amely élmények azután – persze, átszűrve a saját lelkén – rendre megjelentek a műveiben.

Így, a végén, érdekelne még valami: Gárdonyi tényleg annyira erősen hitt a lélekvándorlásban, mint azt egyesek állítják?

Kétségtelen, hogy a lélekvándorlással foglalkozott, miként oly sokan a századforduló környékén és a XX. század első két-három évtizedében. Akkortájt rengeteg embert – közöttük írókat és művészeket – érdekeltek az okkult dolgok, legyen szó szellemidézésről, asztaltáncoltatásról, bármiről. Gárdonyi is rengeteg mindent kipróbált, de úgy gondolom, nem sokkal jobban hitt az ilyesmiben, mint amennyire abban az időben divat volt. Persze, sok-sok feljegyzésében, regényében megjelenik a lélekvándorlás – amely kérdéskör természetesen az ő fantáziáját is rendesen megmozgatta –, ugyanakkor élete végső időszakában már nem különösebben izgatták őt az ilyen témák. Az egyik utolsó műve, nevezetesen a Bibi című regény, valamint életének utolsó hónapjai pedig mindenki számára egyértelműen mutatják, hogy Gárdonyi igazi, hívő keresztény volt.

(Fotók: Vozáry Róbert)