2024. április 20., Tivadar

Eger ügye

#építészet

Építészet – a láthatatlan művészet


 

Legyünk őszinték, ez már önmagában egy furcsa cím, pedig a legkevésbé sem túlzó leírása azon látszólagos ellentmondások sokaságának, amiket az építészet magában foglal. Egriként igazán térdre borulhatunk a Dobó tér közepén, és összetehetjük a két kezünket, hogy egy építészetileg izgalmas városban lakunk és gazdag történelemmel átitatott épületei közt sétálgathatunk naponta. Alig telik el nap olyan hír nélkül, amiben ne olvashatnák arról, hogy valamit felújítanak, lebontanak, átalakítanak vagy továbbfejlesztenek. Legyünk őszinték magunkkal is: imádjuk ezeket. Szeretünk beleszólni, véleményt mondani, becsmérelni vagy dicsérni, és ezt is kell tennünk. Akkor jó, ha beszélünk róla.

 

Végvári vitézek tere a belvárosi rekonstrukció után

 

Az építészet (egyik) paradoxona, hogy miközben láthatóan körülveszi és meghatározza életünket, a közbeszéd számára láthatatlan marad. Az építészet láthatóságának vagy láthatatlanságának paradoxonát hivatott feloldani a minden év októberében azzal a céllal megrendezésre kerülő Építészet Világnapja és Építészet Hónapja, hogy rányissák szemünket az építészetre, hogy gondolkodjunk és beszéljünk; egyáltalán: tudomást vegyünk róla.

Az Építészet Világnapja és az Építészet Hónapja az építész szakma ünnepe ugyan, ám elsődlegesen éppen nem a szakmának szól, hanem a nagyközönségnek, és éppen nem ünneplés, hanem szokatlan feladat az építészek számára: hogy nyissanak a nyilvánosság felé, hogy kivételesen ők maguk beszéljenek munkájukról, és ne a munkájuk beszéljen helyettük.

 

Miért nem beszélünk az építészetről? Miért láthatatlan, miért nem része sem a mindennapi, sem a kulturális közbeszédnek az építészet? Egyáltalán, mi az építészet, mi az, amiről nem beszélünk?

 

Az építészet egyfelől a mindennapok, a tágabb értelemben vett kultúra része, az életformáé, azaz a komplex emberalkotta rendszeré, amely a hétköznapokban körülvesz minket, társadalmi, szellemi és tárgyi értelemben egyaránt. Ugyanakkor a művészet, a magaskultúra része is – a magaskultúráé, amelyet hagyományosan a szellemi elit fogyaszt. Az építészet szó szerint testközelben van, nem kell érte megdolgozni, külön erőfeszítést tenni. Vagy mégis? Csak a célirányos „fogyasztás” révén vehetjük birtokba?

Az építészet láthatóságának paradoxona, hogy míg a magaskultúra egyéb (szobrászat, festészet, fotó, film, színház, zene) termékei csak célirányos és tudatos fogyasztással, dedikált helyen és időben, fókuszált figyelemmel vehetjük birtokba, az építészettel való találkozáshoz nem kell tudatosan cselekedni, szó szerint körülvesz minket, lépten-nyomon belebotlunk – rosszabb esetben szintén szó szerint. Jó esetben teszi a dolgát, optimális környezetet biztosít az élet számára, amely megtörténik benne és körülötte. Miközben el- és kikerülhetetlen, mindig látható, mégsem veszünk tudomást róla, megszoktuk, ismerős, magától értetődő – ezáltal láthatatlanná válik.

 

Az építészet egyszerre látható és láthatatlan egy másik, legkevésbé sem paradox módon is. Bár a látás az elsődleges, érzékelésének teljességéhez a többi, láthatatlan dimenzió is hozzátartozik: a hallás, a tapintás, a hőérzet, a térben való mozgás izommunkája: a bőr érzékeli a hőt, a nedvességet és a nyomást, a dinamikus mozgás a visszaverődő hullámokban az anyag keménységét vagy rugalmasságát, tömörségét vagy üregességét, a kéz és a láb a felület textúráját. A vizuális dimenziótól való elszakadás és többi érzék szóhoz juttatása gazdagabb, szélesebb spektrumú érzékelést tesz lehetővé, hogy a felszín mögé lássunk a vizuálisélmény-alapú világban, ahol csak a látás képes lépést tartani a változások egyre fokozódó sebességével. Anyagszerűségével, nehézkedésével az építészet ellenáll a vizualitás és a sebesség egyeduralmának, annak az eltárgyiasító tendenciának, hogy a fogyasztói társadalom eldobható árujává sivárodjon. Ebben az ellenállásban jut szóhoz, válik kitapinthatóvá még egy, a leginkább megfoghatatlan, a leginkább láthatatlan dimenzió: az idő. Az élet és az idő dönt az építészet értékéről, hogy a használattal gazdagodik, nemesül, épül-e, vagy „egyszer csak kioldódik kötelékeiből, és szétesik”. (Friedrich Achleitner, építész, író)

 

 

Egerben a középkori városszövet és a barokk épületállomány olyan fajsúlyos épített örökség, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, amellyel nem szabad versenyezni

 

Az etikus építészeti magatartás a háttérbe húzódás, akár a „nemépítés” árán is, hogy a meglévő értékeinket megőrizzük és előtérbe helyezzük. Az építész sokszor akkor teszi jól a dolgát, ha észre sem vesszük – megfordítva: ha észrevesszük, akkor nem jól tette a dolgát. Ez a harmadik tényező, amely sok esetben láthatatlanná teszi az építészetet: az alázat. Az alázat a hely és az anyag, a természeti és az épített környezet, a feladat és a funkció, de mindenekelőtt: a felhasználó, az ember és a társadalom iránt. „Az építészet […] a forgandó élet kerete és háttere, mely érző burkot von a padlón koppanó léptek ritmusa, a munka nyugalma, az alvás csöndje köré.” (Peter Zumthor, építész)

 

Valide Sultana fürdőrom régen és most

 

Ez adja az építészet különleges státusztát, mind a művészethez, mind a mindennapokhoz képest: hogy az élet foglalata. Kerekké zárja és teret nyit, lehetőséget és ösztönzést nyújt az életnek. Nem előír vagy kényszerít – az élet úgyis felülírja, spontán módon utat tör magának. Viszonyuk kölcsönös: az élet gazdagítja, nemesíti, jelentéssel és érzelmekkel telíti az építészetet, az építészet gazdagítja, nemesíti az életet, tágasságot ad a létezéshez.

 

Az építészet egyszerre művészi és mindennapi, egyszerre forma és funkció, és e szétválaszthatatlan egységéből fakadóan, sőt, mindezt megelőzően és megalapozóan elsősorban egzisztenciális tett, alapító cselekedet: otthont ad az embernek. Nemcsak hajlékot épít, lakhatást biztosít számára, hanem helyet teremt az élethelyzeteknek, az alapvető emberi cselekvésformáknak: a kérdezésnek és a kifejezésnek, a tanulásnak és a megértésnek, a munkának és a találkozásnak. Alázattal és szeretettel fordul az élet és az ember felé: az igények körültekintő felmérésével, odaadó elkötelezettséggel, figyelmes elmélyültséggel, lelkiismeretes kiérleltséggel. Ez a felelősség-, tisztelet- és szeretetteljes odafordulás az építészet emberarcúsága, amellyel otthonossá teszi a világot.

 

Dobó tér régen és most

 

Fennállásának 25 éves évfordulóját ünnepli idén a Magyar Építész Kamara

 

Ebből az alkalomból készült a területi képviseletét ellátó Heves Megyei Építész Kamara bemutatkozó filmje, melyben építészetről és emberarcúságról beszélnek egri építészek. A kamara 25 éves működését 25 éves előkészítő munka előzte meg, az építészek és mérnökök önszerveződésének története pedig több mint 125 évvel alapítása előtt kezdődött.

 

 

A XVIII-XIX. századi nagyvolumenű mérnöki munkálatok vetették fel a jogos érdekvédelmi kérdést: ki jogosult a mérnök cím használatára? Ez indította el a mérnöktársadalom önszerveződését, melynek eredményeképpen 1867-ben megalakult a Magyar Mérnök Egyesület (1872-től Magyar Mérnök- és Építész Egylet néven), a műszaki szakemberek érdekvédelmi, tudományos és kulturális szervezeteként. Már 1881-ben felmerült a „mérnöki gyakorlatjog” rendezésének igénye, azonban csak 1923-ban született meg a törvénycikk „A mérnöki rendtartásról”, így a rákövetkező évben végre megalakulhatott a Mérnöki Kamara „a mérnökök erkölcsi és anyagi érdekének a közérdekkel összhangban való oltalma és előmozdítása céljából”. A kamarát 1944-ben a Szálasi-kormány oszlatta fel (az Önálló Értelmiségiek Hivatásrendjébe való beolvasztásával), 1945-ben pedig az Ideiglenes Nemzeti Kormány végleg megszüntette működését. Hosszú szünet következett a kamarai életben, a kommunista kormányzat – a magánkezdeményezést a társadalmi munkamegosztásból kiiktatva – minden társadalmi csoportot megfosztott az önigazgatás, a (politikai) érdekvédelem és -érvényesítés lehetőségétől.

 

Folyamatosan működni tudott azonban az idén szintén jubiláló, 120 éves Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ), amely elsősorban az építészet szakmai, társadalmi, kulturális, művészeti kérdéseivel foglalkozik. Így a MÉSZ lehetett az a szakmai közeg, ahol 1982-ben vetődött fel először a gondolat, hogy szükség van a kamara újjáélesztésére, amely mint köztestület elsődlegesen a szakmagyakorlás körülményeinek gondozását, az építészeti tevékenység jogszerűségének és szakmai színvonalának biztosítását, a szakma önigazgatását és érdekképviseletét látja el. Külföldi példák gondos tanulmányozása mellett a MÉSZ hozott létre munkabizottságot a kamarai törvény előkészítésére, majd Alkotmányozó Bizottságot a kamara létrehozásának előkészítésére, és delegált tagokat a szerzői jogi törvény kidolgozásának munkájába. A tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvény csak 1996-ban született meg, a Magyar Építész Kamara (MÉK) jelenlegi formájában 1997-ben kezdhette meg működését. A megfelelő törvényi háttér és jogállás hiányában a köztes időben „kvázi-kamara”, ill. a MÉSZ átalakulásával egy hibrid intézmény, a Magyar Építészek Kamarája és Szövetsége (MÉK-ÉSZ) működött.

 

Az előkészítő munkákat elsősorban budapesti építészek végezték, csak néhány vidéki szakember vett benne részt. Köztük Thoma Emőke (akkor már és azóta is) egri építész, aki a MÉK és Heves megyei szervezete létrehozásában, a kamarai törvény előkészítésében való aktív részvétele, valamint az egri, Heves megyei építészeti közéletben kifejtett meghatározó tevékenysége, kiemelkedő és színvonalas munkássága elismeréseként Ybl-díjat kapott, a MÉK létrehozásában kifejtett munkásságáért pedig a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjét. (Külön érdekesség, hogy Thoma Emőke rokona Thoma Frigyes, aki a fentebb említett, a két háború közt működő Mérnöki Kamara egyetlen titkáraként a mérnöki érdekvédelmi munka meghatározó alakja volt.)

 

Az építészetnek természetesen világszintű szervezetei is vannak

 

Az ENSZ emberi településekért felelős szakosított szerve, a HABITAT 1976-ban jött létre, a településfejlődés világméretű problémáinak megoldása, enyhítése céljából. 1986 óta október első hétfőjén ünneplik a Lakhatás Világnapját (World Habitat Day), 2014 óta pedig október utolsó napján a Városok Világnapját (World Cities Day) – a kettő között pedig az egész hónapot a fenntartható urbanizációnak szentelik (Urban October). Idén a Lakhatás Világnapjának tematikája, „Esélykiegyenlítés – leszakadó társadalmi csoportok és térségek” (Mind the Gap. Leave No One and No Place Behind.) nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy ijesztően nő az egyenlőtlenség a különböző társadalmi rétegek életminőségében, hanem hogy a világméretű krízisek (az együttesen csak „3K”-ként emlegetett:), a koronavírus-járvány, a (fegyveres) konfliktusok és a klímaválság éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket érintik legsúlyosabban. A Városok Világnapjának idei mottója pedig arra figyelmeztet, hogy helyi szintű cselekvés szükséges a világszintű változáshoz (Act Local to Go Global), a fenntartható és méltányos lakhatás biztosításához minden ember számára.

 

Az ENSZ-család tagjai által elismert egyetlen építész-világszövetség, az Építészek Nemzetközi Szövetsége (Union Internationale des Architectes – UIA) 1948-ban alakult. A Lakhatás Világnapjához csatlakozva, október első hétfőjét egyben az Építészet Világnapjának (World Architecture Day) is nyilvánították 1985-ben, hogy a városok és a lakhatás problémáján túlmenően is közelebb vigyék az emberekhez építészetet.

Miután a szövetségben a 2022-es év a „Tervezés az egészségért” (Year of Design for Health) jegyében zajlik, az Építészet Világnapjának idei témája is ehhez kapcsolódik: „A jól-lét építészete” (Architecture for well-being). „Legelőször a modernista építészet tűzte zászlajára programszerűen az egészséges, jó közérzetet biztosító épületek létrehozását. Ma, 2022-ben rendelkezünk mindazzal a tudással és technikával, ami a legoptimálisabb környezet kialakítását teszi lehetővé.” (Csillag Katalin építész)

 

Az Építészek Nemzetközi Szövetségének magyarországi partnere, a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) idén is konferenciát szervez a világnap alkalmából, a zöldebb, egészséges életet, környezetet és a fenntartható építészetet hazai példákon keresztül bemutatva, neves építész előadók segítségével. Az építészet hónapjában pedig országszerte, de elsősorban Budapesten mintegy 20 éve kiállítások és konferenciák, előadások és beszélgetések, filmvetítések és könyvbemutatók, vezetett épületbejárások és város(történet)i séták, nyitott műhelyek (építészirodák és designstúdiók), kreatív workshopok és egyéb interaktív programok várják az érdeklődőket, akik így az alkotás folyamatába is bepillanthatnak.

 

Eger városában, építészetének történeti múltja vagy éppen aktuális viszontagságai miatt, talán egyértelműnek kellene lennie, hogy beszélünk róla. Nemcsak az éppen regnáló vezetőknek, de a szakma szereplőinek és a város lakóinak is felelőssége van abban, hogy a megfelelő alapismeretekkel rendelkezzünk. Sokszor hallhatjuk: nincs párbeszéd. Nehéz is túlkiabálni azokat, akik a populizmus minden eszközét felhasználják, csak éppen céltalanul: közben nem veszik észre, hogy megannyi közös értékünket sértik meg azzal, hogy bohózattá silányítják a tudást, a tanulás és a fejlődés lehetőségét. Sohasem késő, csak ahogy telik az idő, úgy egyre nehezebb.

Az Egri Kulturális és Művészeti Központ új rendezvénye egy lehetőség a párbeszédre. A Közös Fórum program teret nyújt mindazoknak, akik érdeklődnek Eger építészetének, fejlődésének nem csak jelene, de jövője iránt is. Az eseményt Az építészet pólusai címmel rendezik meg a Bartakovics Béla Közösségi Házban, 2022. október 26-án, 18 órától.

Csatlakozzon Eger legnagyobb online közösségéhez, legyen tagja tematikus Facebook-csoportjainknak is! Találkozzunk az Egri ügyek csoportban is, már csak egy kattintás!
Van egy jó sztorija, témajavaslata, de félti a névtelenségét?
Küldje el biztonságos csatornánkon, így garantáltan inkognitóban marad!
Köszönjük, ha hozzászól a cikkhez, de kérjük, ezt kulturált formában tegye!

További hírek

Friss cikkeink a rovatból

Címoldalról ajánljuk

Még egy kis olvasnivaló