Megérkezett az idei első hó
Bevallom, motorral fokozottan stresszmentesebben közlekedem a városban. A mentális egészségem érdekében kockáztatom azt, hogy egy jégkrémmé válok a hűvös hónapokban, de inkább ez, minthogy 10-15 perccel hosszabb útjaim legyenek teljesen feleslegesen. Próbálok így mindent megoldani, amúgy is a sírógörcs kap el a benzinkutakon az árakat látva.
A Mindenszentek napjának kultúrája azért megérne egy vitát, home office-ban mégsem emlékezhetünk meg halottainkról és nyilvánvalóan egy család nem fér el egy robogón vagy egy biciklin akkor, amikor gyertyák és virágok arzenálját szállítanák a temetőkbe. Jól ismerem a Hatvani temető környékét és problémáit, a riport kedvéért mégis kocsiba ültem. Kíváncsi voltam, hogy hol tudok a legközelebb megállni a temető kapujához és hol tudok a képzeletbeli családommal együtt kipakolni a csomagtartóból azért, hogy november elsején már ne kelljen díszíteni a sírokat.
Sokan ismerik a Hatvani temetőt. A több száz éves sírkertet a négysávos, a Király és a Mindszenty utcák határolják, ráadásul vele szemben ott van a Grőber temető is. A Grőber előtt található egy parkolónak nevezett betonos rész, amelyen kényelmesen 30-35 autó tud parkolni – feltéve, ha mindenkinek sikerül a folyamat. Itt a parkolósávok kijelölése hasznos lehetne, bár ez sem lenne garancia arra, hogy jól kihasználnánk a területet, hiszen nem azért megyünk oda, hogy mások is kényelmesen intézzék a dolgaikat. Nem meglepő, hogy érkezésemkor nemhogy szabad hely nem volt, de a Király utcában a fodrászattól (volt Zöld Pecsét) felfelé a virágárusig tömött kocsisor állt, a volán mögött türelmetlen emberekkel, akik legtöbbje a négysávost akarta kikerülni a Mindszentyn és a Csokonain. A járda mellett parkoló autósok fittyet hányva a közösségi együttélés íratlan normáira csak növelték a káosz szintjét, mindenki a saját tehetségének megfelelően parkírozott, néha hosszú percekig. Kétszer fordultam körbe a temetőn, ehhez egészen a Petőfi utcáig el kellett mennem, legközelebb ott kanyarodhatok vissza a négysávosra és próbálhatom meg újra a parkolást.
Ez sikerült is a Szépasszonyvölgy utca elején, ahol egy 10 méteren belüli várakozást tiltó tábla mellé álltam. Gondoltam magamban, mennyivel rosszabb ez, mint a Király utca forgalmát ellehetetlenítő parkoló autósok megoldása? Igazából senkit sem akadályozok, csak aztán a néhány embert, akik itt tartózkodásom alatt a völgy felé kanyarodnának a Mindszentyről. Miután kiszálltam, egy fiatal hölgy lépett oda a semmiből hozzám és azt mondta, nyugodtan álljak az ő helyére, ő most megy el. Aggódott, hogy megbüntetnek. Pontosan tudtam, hogy nem lesz büntetés, itt nem szokás. Mégis zavarba jöttem, hogy a figyelmessége mennyire ellensúlyozta a mellettem néhány méterre lévő szabályszegések és dühítő forgalmi helyzetek sokaságát. A lány elhajtott, a helyére parkoltam. A visszapillantójából még elkaptam a mosolyát. El kellett volna kérnem a számát…
A Mindszenty, a Király, a Rajner Károly és a Szépasszonyvölgy utcák kereszteződése olykor egy purgatórium. Ha a Mindszentyről akarok kikanyarodni valamerre, leginkább azt kell elkerülnöm, hogy valamelyik oldalról ne csapódjanak belém. A Szépasszonyvölgy utca felől nem lehet látni a jobbról érkezőket a házak előtt parkoló autók miatt. Az ott ágaskodó közlekedési tükör maximum annyit segít, hogy látom közeledni a fényt, ami vagy hetvennel jön vagy hússzal. A Király utcából érkezők közül, akik a Mindszentyre kanyarodnának jobbra, legtöbben későn teszik ki az irányjelzőt. Így, ha ki is tudnék kanyarodni balra, számos lehetőséget halasztok el emiatt, tötymörögnöm kell tovább. Hétköznapokon reggelente itt komoly sorok állnak, amelyeknek vége az öregek otthonáig elér. Semennyire se éri meg erre kikerülni a négysávost, hiszen zebra hiányában a gyalogosok is az úton sétálgatnak, és azok, akik nem a Hajdúhegyről érkeznek és rutinból közlekednek, nem ismerik fel jól a hegyről becsatlakozó utak veszélyeit sem.
Akárhányszor figyelmeztettem sokakat, süket fülekre talált és egyre több a baleset. Egy komolyabb még februárban történt, három héttel ezelőtt pedig a szemem láttára ütöttek el egy biciklis hölgyet a Bem tábornok tetején. A figyelmetlenségből eredő balesetben a hölgy könnyebb sérülésekkel megúszta, az autós is megállt. A hölgy nem akart se kórházba menni, se rendőrt hívni annak ellenére, hogy a vétkes sofőr minden felelősséget vállalt. Tehát ilyenek is előfordulnak és még ki tudja, mennyi hasonlótól választ el egy végzetes pillanat.
A temető melletti kereszteződést időszerű lenne körforgalommá alakítani, az itt található közlekedési anomália adja magát, könnyedén el is férne, még fákat sem kell kivágni hozzá. Igaz, ez a parkolási lehetőségeinket nem gazdagítja és ez itt a legnagyobb gond. A temető oldalán, a Mindszenty utcában a kaviccsal szórt részen az ott lakók parkolnak – azaz parkolnának, ha egy bizonyos cég nem a telephelyének használná azt. Ezt nemrég Berecz Mátyás képviselő is szóvá tette egy közgyűlésen, és nem csak itt jellemző, ezzel a problémával városi szinten kellene foglalkozni. Érdemben talán 10 autó megállhatna itt, ha úgy vesszük, ez a 10 folyamatosan cserélődhet a nap folyamán, de így is sokaktól elveszik a parkolási lehetőséget.
Ugyanez a jelenség megfigyelhető a Grőber előtti parkolóban. Régen arra szolgált, hogy azok álljanak meg itt, akiknek dolga van valamelyik temetőben, azóta ez a hely inkább hasonlít egy P+R parkoló formájára a maga stílusában. Így történik meg az, hogy az út szélén kezdenek el parkolni az autósok, alig lehet átverekedni magunkat a Király utcán.
A probléma összetett. A Szederkényi utca ugyanúgy hozzátartozik a négysávost elkerülők hadseregének útvonalaihoz, néhány éve ugyanis dél felől egyirányúsították. Őszinten, aligha spórolnánk meg néhány percet azért, hogy kikerüljük a négysávos dugóit, de legalább lehet veszélyeztetni az itt gyalog és biciklivel közlekedők életét. A Hajdúhegy alján élőknek túl unalmas lenne az élete, ha nem láthatnák és hallanák egész nap a véget nem érő forgalmat az ablakukból. Nyáron sem jobb a helyzet, a Szépasszonyvölgy megtelik, turistacsoportok tömik meg az útszakaszt, a hétköznapi autósok mellett a taxisok és a motorosok is sűrűbben mutatják meg magukat a völgyben. Ezek az útszakaszok és területek sürgős reformért kiáltanak.
Ami a legjobban feltűnő lehet számunkra, hogy a Hatvani temető melletti játszótér – amely ékes példája a szocialista időkben épült játszótereknek – megszűnik létezni. Egyre kevesebb gyermekes család használja, a hintákon kívül nincs is mit, és korántsem megnyugtató, hogy néhány méterre az utakon száguldoznak, a gyereket semmi sem védi a forgalomtól. Valahol az is érthető, hogy a területen már többen sétáltatják a kutyájukat, a környéken erre a célra nincs is megfelelő helyszín. Várjunk csak, van itt egy laktanya…
A Király utcában tehát semmi sem tiltja a várakozást vagy a parkolást, és ugyanezt a könnyelműséget érzik azok is, akik a játszótéren parkolnak vagy a Grőber parkoló melletti zöldterületen. Egy ponton túl életbe lép a szabályok nélküli, kivételesen a józanságra hagyatkozó megoldások játéka, amely nem sikerül mindenkinek. A parkolót egy járdányi szélességű behajtó köti össze a Király utcával. Két autó nem fér el egymás mellett, könnyen ott találhatjuk magunkat, hogy szemtől szemben állunk a másik sofőrrel, kirobban az állóháború, ezzel feltartva a mindkét irányból érkező autósokat. Aki előbb engedi be vagy ki a másikat, végül az lesz az okos és minden mehet tovább.
Abban a pillanatban, ahogy odaléptem a parkolóhoz, megtörtént az, hogy két idős hölgy percekig mutogatott egymásra, igyekezve inspirálni a másikat a felhúzott ablakok mögött néma, de szájról jól olvasható káromkodásokkal, hogy húzzon már arrébb. A választékos káromkodás épp oly csodás, mint ragályos, így a többi autós is csatlakozott a koncerthez. Eközben a járdán a testi épségemet féltettem, messzebbről vizsgáltam tovább az eseményeket.
Akadtak olyanok, akik a virágárus előtt parkoltak addig, míg a társuk kiszállt, csak sajnos ott is ragadtak. Megjegyzem, ez egy csütörtök délelőtt, ennek a többszöröse várható a hétvégén és november elsején. A dodgem parti sajnos nem csak a Mindenszentekkor könyörtelen, temetéseknél és szertartásoknál ugyanez a helyzet. Ugyanúgy, ahogy a pláza vagy a nagy Tesco parkolójában, sokan először megnézik, van-e szabad a hely a bejárathoz legközelebb, a szemlélődés közben lelassulnak, ezzel feltorlaszolva a sort. Érthető, az időseknek nehezére esik a hosszabb távolságot gyalog megtenni – nem mintha ezt valamilyen zebra vagy minőségi járda szolgálná a környéken –, még cipelni is kell a takarítóeszközöket, a virágokat és a gyertyákat.
Talán lehetne plusz parkolókat kialakítani, de semmit se változtatna a helyzeten, ugyanaz a probléma, mint mindig. Egyszerre indulunk el dolgozni, egyszerre visszük a gyereket iskolába és egyszerre érkezünk a temetőbe is gyertyát gyújtani. A kereszteződésben a körforgalom csodás megoldás lehetne a mindennapokra is, Császár Zoltán igazán küzdhetne a körzetéért, hiszen a polgármester is leírta az ígéreteiben, hogy lámpás kereszteződések helyett több helyszínen körforgalmat alakítani ki. Helyes és kézenfekvő megoldás lenne. Érdekes keretet alkot az, hogy egy fokkal nagyobb léptékben, de hasonló a helyzet a Kisaszony temetőnél is. Ezt már azok is tudják, akik vasárnaponként a piacot szállják meg.
Miután sikerült kiszakadni a temető előtti derbiből, megpihentem a játszótér egyik padján, már amelyik még rendelkezik háttámlával. Azt éreztem, hogy ez az egész több feszültséggel jár, mint amivel kellene. És egyáltalán nem kellene. Egyes országokban ez egy vidám ünnep. Emlékszem, falun szokás volt a családi tor, bőséges volt a vacsora és inkább egymásnak örültünk, mintsem azon búslakodtunk, hogy mit vesztettünk. A gyertyák fénye valahol a lélek megtisztulására utal, reményt fejez ki, az elhunytakat már nem érheti rossz, fájdalom vagy betegség. Egyedül az élőket.
Múlnak a gyermekévek, így egyetlen megoldást találtam arra, hogy én is megemlékezzek úgy, hogy elkerüljem ezeket a hajszálfehérítő pillanatoka. (Semmi esetre sem követendő, vagy példaértékű, csupán egy a sok közül.) Miután lecsengett november elseje, a legtöbb láng kialudt, meglátogatom a temetőt egy nagy gyertyával egyedül, tíz percnél tovább nem is maradok. Mások sírja, hogy ki mennyit költött rá, nem érdekel, a megemlékezést otthon folytatom. Sokszor a gyertyát is hazaviszem. A halottaim is erre buzdítanának, óva intenének attól, hogy azt a szép gyertyát valaki ellopja, vigyem csak haza nyugodtan. Amúgy is minek költöttem rá, inkább ettem volna belőle valamit. Azt is tudják, hogy minden nap gondolok rájuk, nem csak november elsején.
