Megérkezett az idei első hó
Kétgyermekes apukaként eddig csupán csendben követtem az eseményeket, figyeltem, hogyan alakulgat városunk.
Az utóbbi időben egyre többször futok bele abba a szituációba, miszerint a gyermekek szeretnének elmenni játszótérre, viszont a Hajdúhegyen erre túl sok lehetőségünk nincsen. Legközelebb a Rajner Károly utcában található játszótér maradványai vannak, vagy a Hatvani temető mellett, már lebontásra ítélt múzeumi darabok. Mindeközben a város más részein folyamatosan újabb és újabb játszóterek emelkednek ki a földből, majd lesznek magukra hagyva a zord időjárásnak, vandalizmusnak és a nemtörődömségnek. Itt-ott milliós nagyságrendű beruházások keretein belül újabb padok, emléktáblák, szobrok meg még sorolhatnám a véletlenszerű elemeket, de úgy tűnik, leginkább ezeket mind a belvárosra és a turizmusra hangolták.
Már követni se tudom, hogy akkor most Eger iskolaváros, a kultúra városa, vagy a turizmusé, mondtak már itt mindent. Nekem azonban meg kell oldani a problémát, hogy a gyerekeimet elvigyem egy játszótérre, ami így két gyerekkel rengeteg homokozó felszereléssel, egy-egy biciklivel, rollerrel, görkorival nem éppen a legkönnyebben kivitelezhető logisztikai feladat. Összepakolás, a játékok betetriszezése a csomagtartóba, kocsiba ültetés, meg valami enni-innivaló is, mert, ha egyszer elindulunk a fél órás pakolás után, akkor azért már csak maradunk legalább két órát a játszótéren. A hazatérést követően egy kisebb logisztikai küldetés következik ismét, és így szállnak el hosszú órák a fejünk felett. Mindez talán elkerülhető lenne, ha egy-két játszótér ad absurdum gyalogosan megközelíthető lenne.
Lehet mondani, hogy ez most a legkisebb probléma – főleg nekünk, tanároknak -, de a Hajdúhegy azért tízen évek óta elszenvedi ezt a hiányt. Néha tényleg úgy tűnik, hogy városunk képviselői nem ismerik, vagy nem akarják tudomásul venni a változásokat, a különböző igényeket, egyszerűen: minket, egri lakosokat, akik nem csak egy hétvégére szállnak meg borozni és pancsolni. Én még nagyon jól emlékszem arra, amikor gyerekkoromban nyugodt szívvel eresztettek ki minket az utcára játszani, biciklizni, labdázni és rohangálni. Tekintve, hogy már a fák tetején is parkolnak és mindenki az autójával száguldozik mindenhova, gyomorgörccsel lépünk ki a járdára is. Nem mellesleg a körzetünkben konkrétan a házunk mellet lévő, táblával ellátott kereszteződésben az elmúlt négy évben legalább tucatnyi kisebb baleset történt.
Látom azt is, hogy a közelgő helyi választások okán többen elkezdtek tenni a körzetükért. Újabb és újabb padsorokat, műanyag játszótereket, teqball pályát húznának fel a semmiből, bár sajnálatos módon ezek egyike sem helyi vállalkozók által létrehozott, igazán a köz javát szolgáló beruházások. Hiszen mindez jelentős költségen, nem elhanyagolható távolságokból érkeznek városunkba. A legrosszabb az egészben, hogy semmilyen párbeszéd nincs velünk egriekkel, akiknek bármilyen apróság is a mindennapjait alakíthatja át hirtelen. Annyira elképzelhetetlen az a világ, ahol közösen megtervezhetnénk ezeket? Csak a milliók repkednek, de szinte semminek sincs előzménye, a problémák felvetése, az ügyek társadalmasítása, egy normális kapcsolattartás a lakosokkal. Persze, arról napi szinten értesülhetünk, hogy éppen melyik politikus utálja a másikat.
A Rajner Károly utcai játszótéren a húsz évvel ezelőtti felújításnak már a nyomát sem lehet felfedezni, a Hatvani temető melletti játszótér kutyafuttatóvá alakult, a Rózsa Károly utca játszótere meg viccnek is rossz, ennyi erővel az út közepére is hajíthatnám a gyereket. Mielőtt megfordulna bárkinek a fejében, hogy én csak a Hajdúhegy problémáit látom, a mindennapi rutinom során gyakran elhaladok a város egyik legjobban elhanyagolt, történelmi jelentőségű utcájában. A Széchenyi utca postán túli része jobban hasonlít egy légicsapás utáni nyomornegyedre, mintsem szeretett városunkra. A Lenkey-ház, a volt hármas iskola, az Egrix területe, ma már csak annyit üzennek nekünk, hogy nincs ötlet, elképzelés, nincs gondolkodás. Oly sokszor elhangzik, hogy városunk múltja éppoly fontos, mint annak jövője, de akkor mégis, hogy van az, hogy csak bizonyos területek fontosak? Összetenném a két kezem, ha a különböző városrészek annyi törődést kapnának, mint az egri vár…amire már a turisták is csak panaszkodnak.
A folyamatos cicaharcok közepette szerényen kérdezném meg, hogy lehet élni néhány javaslattal? Amiket most a körzeti képviselők oly serényen költenek drága és felesleges dolgokra, fordíthatnánk arra is, hogy a meglévő közterületeinket, játszótereinket megőrizzük, rendbe tegyük, időseinknek és fiataljainknak megfelelő körülményeket alakítunk ki. Játszani szeretnék a gyerekeimmel, nem minden másodpercben őrséget állni. Ha egy pillanatra nem tartom szemmel őket, máris veszélybe sodródnak, mert ugye a négysávos mellé kell építeni egy játszóteret kerítés nélkül.
Rengeteg értékes területe van Egernek, csupán elhanyagolták őket. Értem én, hogy nem akkora marketing egy meglévő dolgot leporolni, kicsit megolajozni, hogy jobban működjön. Sokkal hangzatosabb azt mondani: én szépet, újat alkottam, csillog-villog, szavazzatok rám! Közben megfeledkezünk arról, hogy ami már van, hagyjuk lepusztulni, az idő martalékává válni és ez a legszomorúbb. Nem utolsó sorban, ezt a példát közvetítjük gyermekeinknek, hogy amit meguntunk, azt hajítsuk el, mint valami taknyos zsebkendőt.
Múlt, jelen, és jövő, ezek elválaszthatatlanok egymástól. Talán, ha a súlypont az értékeink megőrzésén, a felelősségen, a közügyek normális alakításán és a méltó párbeszéden lenne a hangsúly, nem csalódtunk volna a végletekig a mai politikai elitben. Én ezeket szeretném tanítani a gyerekeknek, de elég nehéz, ha állandóan túlkiabálják a műbalhékkal, az egymással való marakodással, a röhejes látványberuházásokkal. Lehet jó lenne, ha egyszer beülnének hozzám egy órára…
A Vélemények rovatban a szerkesztőség véleményétől eltérő írásokat is közreadunk, azonban azok tartalmáért felelősséget nem vállalunk. Természetesen szívesen várjuk a válaszreakciókat, amelyeket közre is adunk.
