Eger, hogy nézel ki?

Múlthéten az önkormányzat beleállt a Rozi’s Pizza kis bódéjába, mondván, hogy településképi szabályzatot sért. A streetfoodos nem közterületen tevékenykedik, az Eger Termáltól kapott rá engedélyt. A vicc, hogy mivel nem építményről, hanem egy járműről van szó, így nem esik a rendelet hatálya alá. Vizsgáljuk egy kicsit más szemüveggel az esetet. Hát persze, hogy az alapokkal lesz a gond.

„Eger az a város, ahol nem elég megérkezni. Hazaérkezni is lehet Egerbe. Csak ne akarj semmit, mert úgyis megpróbálnak elüldözni.”

Valahol így írná meg Márai a híres sorait Egerről, ha most köztünk élne. Egrinek lenni ma már egy üres politikai szlogen, egy tartalom nélküli divatnacionalizmus, amivel kényelmes betömködni a kampányszöveg üres részeit. A papírmasé politikusok gondoskodtak róla, hogy a lokálpatrióta idea már semmit se jelentsen a most felnövő generációnak. Ráadásul mintha elfelejtették volna, hogy a történelmünk igen gazdagon mesél olaszokról, vallonokról, törökökről, lengyelekről és még zsáknyi különböző kultúráról, ami valamikor valamiért egrivé lett. Gárdonyi Géza úgy értekezett, hogy nem mindenki születik egrinek, de azzá válhat. Géza bácsi már nincs köztünk (csak a lelke), így az erkölcsi iránymutatók hiányában itt az ideje észrevenni, hogy manapság a legnagyobb hangúak próbálnak minket becsapni, amikor maguknak vindikálnak minden egriséget, holott értelmezni se képesek az író szavait.

Komfortos moralizálás, amikor arról beszélünk, hogy mi tesz minket egrivé, de ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mit tehetünk mi egriként, akkor már beszélhetünk is valami közösről.

Talán Gárdonyi is erre gondolhatott. Hogy mi köze ehhez a Rozi’s Pizzának? Gyakorlatilag minden, hiszen az emberi sorsok, történetek, a közösségek, anyagi és szellemi értékek, szokások és életmódok összessége határozza meg a kultúránkat. Manapság nehéz így ezekről beszélni, hiszen a kultúra szó eggyé vált a Gárdonyi téri vurstlival meg a borászok megalomániájával. Elsősorban azt kellene rendbe rakni, hogy milyen viszonyt ápolunk a saját kultúránkkal, amikor a közösségünkből valakit valamilyen hátrány ér, csak mert a politikai elit úgy gondolta unalmában, hogy suhint egyet a kettős mércéjével. Mindegy is, kinek szúrta a szemét a kicsi streetfoodos, a Rozi’s túléli, Gulabot nem vattacukorból faragták. Azonban úgy tűnik, a mindenkori vezetés egyszerűen vegzálja azokat, akik tenni akarnak valamit, mások pedig zavartalanul garázdálkodhatnak. Ez a lehető legrosszabb viszony. Mindez és sok más egyetlen egy dologra vezethető vissza: a politikai döntések hiányára.

Emlékszünk például a brancsos lányokra? Nos, ott nem településképi problémák voltak, hanem csak egy agresszív szomszéd, akinek a legfőbb vágya az volt, hogy Egerben ne legyen semmi. A városvezetés röhejes kompromisszumokat kínált, a lányok bezártak, azóta is üres a Gárdonyi kert. A Rozi’s esetében még csak alternatíva se merült fel a hatóság részéről, hivatalosan. Ne finomkodjunk, Egerben rohadt nehéz vállalkozni, ha nem vagy bekötve valamilyen szinten a holdudvarhoz. Sokan próbálkoztak, sokan el is buktak. Különösen jellemző volt ez az előző vezetés idejére, a mostani meg csak büszkén folytatja tovább. Az elmúlt években ráutaló magatartással csupán annyi politikai döntés született, hogy:

Eger a gyárak és az apartmanok városa lesz. A fiatalok, a kisvállalkozók, az értékteremtők és az alkotók meg húzzanak el innen.

Ebből a szempontból a Rozi’s története sem egyedi. Immáron egy örök dilemmáról beszélünk, mégpedig, hogy milyen városban akarunk élni. Este nincs élet, a szórakozási lehetőségek a minimumra csökkentek, a munkalehetőségek, a szolgáltatások szegényesek. Az elmozdíthatatlan kínai boltok, turkálók, apartmanok és a túlárazott boros rendezvények városa lettünk. Ha ezt akarjuk üzenni magunkról, akkor hajrá, lehet ezt még csinálni, de meg kellene nézni egy szezonon kívüli hétvégét, amikor már az ördögszekérnek sincs kedve átszaladni az úton. A kis streetfoodos egy piciny része a nagy egésznek, ami most elszenvedi a korcs rendszer hibáit. Ha nincs egy alapvető norma, jön a kapkodás, az esetlenség és a kettős mérce. A Senator-házat minden politikus meg akarta menteni, egy pizzás bódé meg boldoguljon ott, ahol tud. Elnézést, de miért különböző a bánásmód? Mert a Rozi’s-nál nem szokott ebédelni a polgármester? Persze, településképileg a lepukkadt strand előtt biztos zavaró lehetett egy jármű, de azzal semmi gond nincs, hogy a belvárosi éttermek az ódon épületeinket műanyag pálmafákkal, kokakólás napernyőkkel és a szűk utcákat fojtogató télikertjeikkel eltakarják. Ők vígan visszaélhetnek a köztereinkkel. A fejétől bűzlik a hal, a legutolsó közgyűlésen éppen arról döntött a testület, hogy továbbra is engedélyezi a rendezetlen településképet, az arrogáns kitelepüléseket, az ormótlan télikerteket és teraszokat.

Talán a Rozi’s esete lenne egy üzenet. Talán észre kellene venni, hogy ha lehetőségek adottak, ha a körülmények biztosítottak, akkor elindulhatna egy változás, amelynek szereplői új életet lehelnének ebbe a városba. Éppen a tőlük elvárható, egyetlen feladatukról feledkeznek meg, amikor ennek a változásnak meg sem ágyaznak.

Ez nem azt jelenti, hogy engedjünk meg mindent mindenhova. Nem arról van szó, hogy mindenféle keretezés nélkül dobáljunk be mindent és majd történik valami. Pontosan ezt üzeni most magáról a város: nincs kitalálva, nincs irányba állítva, egyszerűen nincs gazdája. Egy jó vezető hiányában a közösség túlbuzgó tagjai szétdobálták a térre a portékáikat, és nem lehet őket hibáztatni, mert ebben a városban a következménynélküliség szinte már erény. Röhejes, hogy az óriáskerék településképileg rendben van, de egy streetfoodos nem.

Azzal semmi gond nincs, talpalatnyi föld maradt a Széchenyi utcán a télikertek miatt. Azzal sem, hogy az Uránia mozi felett apartmanokat csináltatnak. A halomban álló szeméttel, az utcán heverő karácsonyfákkal, a kis Dobó téri végtelen olajszaggal, a gyalogosakat ellehetetlenítő parkoló autókkal, az elhanyagolt utakkal, az igénytelen fabódékkal és ízléstelen kirakatokkal minden oké. Más szemében a szálkát, sajátjukban a gerendát sem veszik észre.

Egerben városképileg a kis pizzást csesztetni olyan, mintha a gardróbunkon átrohant volna egy tornádó, a ripityára tört szekrényeink darabjai alatt, a káoszban úszó ruháinkból kiemelnénk egy szál zoknit, mondván, hogy ennek nem a földön a helye.

Mint mindig, az alapokkal van a probléma. Egy politikusnak az a dolga, hogy politikai döntést hozzon, ezért választjuk meg a közösségünk vezetőjének. Ha az elvei, értékei, gondolatai elnyeri többségünk tetszését, elvárjuk, hogy kövesse is őket. Volt itt már szó gasztronegyedről, kezdő kisvállalkozók támogatásáról, csupán csak rezsiért kiadó ingatlanokról és a többi blabla. Nem kell lehozni a csillagokat az égről, de egy minimális következetesség csodákra lenne képes. Most lehetett volna példát mutatni elsősorban emberségből, nem pedig az amúgy mindenféle koncepciót és stratégiát nélkülöző szakmaiságból. Manapság az a trend, hogy amikor dönteni kellene, a felelős a szakma mögé bújik, a szakma pedig kapkod, hiszen senki se mondta meg neki, hogy mi alapján dolgozzon. Persze, ha nem egy ciklusban gondolkozna a politikus, akkor ezek számítanának is valamit.

Egy igazi közösségben a vezető a legtöbbünk értékeit magában hordozza, ezért nagy felelősségünk van abban, hogy kit bízunk meg városunk vezetésére. Jogos a düh, amikor ezeket az értékeket nem látjuk tükröződni. Jogos a felháborodás, amikor egyeseknek mindent szabad, másoknak meg a megélhetését veszélyeztetik. Ne féljünk szembenézni azzal, hogy a közösségünk is tévedhet, és ebből muszáj tanulnunk. Sokakban már ott fortyog a vágy, hogy jó lenne a közös ügyeinkkel, a jövőnkkel, a városunkkal és a környezetünkkel foglalkozni, mielőtt még belefulladunk az egri közélet mérgező bugyraiba.

Nem a kis pizzázóval van a gond, hanem a fejekben. Ameddig a városháza a saját udvarán sem képes rendet tenni, ne kérje senkitől, hogy járjanak el a szabályok szerint. Ha számukra ez a példamutatás, ne csodálkozzon, ha lesznek visszaélések. A helyzet az, hogy sokan szeretnék, ha végre rend lenne. Az egri kultúra alapvető feltétele lenne, hogy a városunk nagyjából rendben van. Egy kis bódés is megtalálhatná a helyét az év minden szakában, egy óriáskeréknek se kellene a belvárosban parkolnia, egy parkolóháznak nem kéne bezárnia, nem kellene hetekig rohadnia a zöldzsákoknak a ház előtt, lehetnének nyilvános wc-k, normális parkolási rend, tiszta utcák vagy akár egy jól kidolgozott településképi szabályzat, persze lobbiérdekek nélkül. Üvölthetik majd, hogy demagógia, de gyerekek, még ennyit se sikerült elérni.

Gyerekkoromban édesanyám is kifogásolta a szobámat településképileg, aztán megtanultam rendet rakni. A ház többi részéről ő gondoskodott, a rendetlenség helyére harmónia költözött. Tiszta udvar, rendes ház. Erre talán az idősebbek jobban emlékeznek. Amikor valaki erre törekedett, példát mutatott, követni kezdték. A szép előkertek, takaros házak, a tiszta utcák és járdák összeértek. Ahogy a rossz is, úgy a jó is lehet ragályos. Legyen szó rendezvényekről, kitelepülésekről, szemétszállításról, egy kis bódéról vagy bármiről, az egriségnek nem kellene szólnia másról, mint a példamutatásról, a közösségünk ápolásáról. Mindig lesznek rendbontók, de egy igazi vezetőnek ez nem lehet gond.

Most a hatalom kínálja a rendetlenséget, és a közösség dühös.
Ha ők nem, majd a közösség rendet rak, példát mutatnak.
Mert mi akkor is itt leszünk, ha ők már nem.