Az utolsó éjszaka a Sohóban – Filmkritika

Edgar Wright neve sokak számára ismerős lehet. Korunk egyik tehetségesebb és legstílusosabb rendezője olyan filmekkel gazdagította a filmtörténelmet, mint a Vaskabátok, a Haláli hullák hajnala vagy a Baby Driver. Mind olyan alkotás, amelyről egyből felismerjük, hogy bizony itt arról a rendezőről van szó, aki viszonylag korán felfedezte saját stílusjegyeit és képes bármilyen filmjében alkalmazni azokat. Az utolsó éjszaka a Sohóban annyiban tér el előző alkotásaitól, hogy a rendező először lép bele a horrorfilmek világába és kijelenthetjük, hogy az eddigi legérettebb filmje lett.

A történet talán rémegyszerű. Eloise (Thomasin McKenzie) egy fiatal, ambiciózus divattervező, aki Londonba költözik továbbtanulni, de a beilleszkedés már problémás. A lány kortársai közt sem érzi felszabadultan magát, sokkal inkább megtalálja a hangot az idősebbekkel. Hamar tovább áll, hogy egyedül élhessen egy albérletben és a tanulmányaira koncentrálhasson. Azon veszi észre magát, hogy belepottyant a brit 60-as évekbe, a popkultúra aranykorába, a csillogó éjszakai életbe, de a kezdeti álmodozás egyre inkább lidércnyomássá alakul át, ahogy haladunk előre a történetben és természetesen a gyilkosságok sorozatában.

Edgar Wrightra jellemző, hogy történeteiben lassan építkezik, de minél több idő telik el, annál több csavart tartogat számunkra. A film első felében kérdőjelek sokasága halmozódhat fel bennünk, utána már csak arra leszünk figyelmesek, hogy mind a film hangulata, a színészek, a helyszínek, az egyéb technikai megoldások merőben eltérő élményt kínálnak a megszokott középszertől. Két szuperhősös film között igazi felüdülés átélni, hogy nem csak egy igényes és eredeti művet láthatunk, de el is gondolkodunk azon, hogy vajon a vágyódásunk a múltba mennyire létjogosult úgy, hogy évtizedekkel ezelőtti kultúránkról, társadalmunkról és minden másról aligha van fogalmunk. A rendező egy ártatlan fiatal lány történetén keresztül bontja le a tévképzeteinket arról, hogy régen minden jobb volt. Ahogy telnek a percek, minden egyre sötétebb és furcsább, a sztori utolsó húsz perce pedig végképp nem engedi, hogy egy pillanatra is a telefonunkhoz nyúljunk.

Nem kérdés, hogy a rendező hiba nélkül választja ki a színészeit és jól is vezet őket. Anya Taylor-Joy népszerűsége nemrég körbefutotta a világot A vezércsel c. sorozatnak köszönhetően, Matt Smith pedig ismerős lehet a Ki vagy, Doki? vagy A korona c. sorozatokból. Nem érdemes kiemelni egy színészt sem, mindegyikőjük tündököl.

Ne higgyük azt, hogy ez egy időutazás a múltba vagy valamilyen tisztelgés lenne a 60-70-es évek horrorfilmjei előtt. Bár a rendező imádja a popkult utalásokat, előző filmjeiben is bőven épít rájuk, itt azonban egy ízig-vérig bosszúfilmet kapunk, amely ügyesen flipperezik a különböző filmnyelvi eszközök közt és nem fulladunk bele a filmtörténeti kakukktojásokba sem. A felnövéstörténet valami olyanba csap át, mintha felszállnánk Pestről, hogy elutazzunk Párizsba, de mire pislogunk kettőt, már Bagdad belvárosában találjuk magunkat. A teljes őrülethez kár keresgélnünk a tűt a szénakazalban, a történet nem hiba nélküli, de az apró félrelépéseket talán feledteti a filmben felcsendülő zenék, amely hasonlóan mondjuk Tarantino Volt egyszer egy Hollywood… filmjéhez, rendkívüli szerepet játszanak. Szinte olyan, mintha Edgar Wright megmutatná a Spotify-listáját és megosztaná velünk az egyik fülesét. Anya Taylor-Joy pedig kiváló énekes, bár az egyre hihetetlenebb színészi képességei után ezen ne is csodálkozzunk. A nagyszemű lányt még nagyon sok filmben láthatjuk még, a Mad Max folytatásában például ráosztották a főszerepet.

A film nem csupán egy leköszönt korszak zenéi előtt tiszteleg, hanem újra felnyitja a szemünket, hogy a showbiznisz világa, főleg a hölgyek számára, aligha lenne egy leányálom. Az álmainkat pillanatokat alatt eltiporhatja a valóság és az arra érzékenyek számára, a hamis biztonságérzetben a lélek könnyen vérfürdőt vehet. A gondolat maga, hogy az álmainkban sem lehetünk nyugodtan a céljaink elérésének, illetve annak akadályainak szorongásaitól, talán a film egyik legjobban átérezhető eleme, amivel a mai modern társadalmunk könnyen azonosulhat. Ha viszont ilyen problémáink nincsenek, mindenképpen egy különleges, eredeti, stílusos és magával ragadó filmet kapunk, amely méltó helyet foglalhat el a 2021-es év filmes élményei közt.