Kigyulladt a szarvaskői lovastábor
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy tizenkét éves egyhuzamos kormányzása legnagyobb kudarcát maga Orbán Viktor jelenti be nekünk karácsonyi ajándékként. "Februártól SZÉP-kártyával is lehet fizetni a boltban" – jelentette be karácsony előtt saját közösségi oldalán a miniszterelnök.
Számomra ez nem más, mint egy nagy beismerés a magyar polgárosodás totális kudarcáról.
A Széchenyi Pihenőkártya egy olyan béren kívüli juttatás, amit olyan dolgokra költhetünk, amik mégis csak a polgári lét attribútumai lennének: színház–, mozijegy, turisztikai szolgáltatások, vendéglátás. Ez volt a deklarált cél 2011-ben a SZÉP-kártya bevezetésével. Egy kétkeresős családban jusson ilyenekre.
Természetesen egy egyszülős családban ezeknek ugyanúgy járnia kellene, de ne kergessünk rózsaszín álmokat, induljunk ki a magyar valóságból és a Fidesz saját társadalomképéből: van az apa, aki férfi, az anya, aki nő és a gyerek(ek), akik kislányok és kisfiúk.
A szülők dolgoznak, mondjuk az államnak, az Erős Magyar Államnak – például közalkalmazottként.
Jobb esetben akár a nettó 230 ezer forintot is elérheti a jövedelmük fejenként, a család pedig alig 150 ezerből már meg is úszott egy albérletet. (Annyira azért ne szaladjon el a fantáziánk, hogy azt gondoljuk, ebből a pénzből meg tudnának venni egy 50 millió forintos lakást – azért ezt a példát hozom, mert tavaly novemberben az otthonteremtési támogatások parlamenti vitája alkalmával Novák Katalin családokért felelős miniszter ekkora összeggel példálózott, a Fidesz számára ezek szerint az 50 milliós lakásban élők számítanak etalonnak a családpolitikában.)
Vagyis
az albérlet, a csökkentett rezsi levonása után akár fejenként majdnem százezer forintot is költhetnének egy hónapban. Ez ma a magyar polgári életforma, amit ebből a pénzből ki tud szorítani magának egy család.
Nem véletlen, hogy a SZÉP-kártyákkal a legtöbbet (a feltöltések 70 százalékát) már eddig is a vendéglátásra költötték. Szállásra ment a költések ötöde, szabadidőre pedig az egytizedük.
Egy magyar család legalább évente egyszer-kétszer elmehetett egy étterembe és másfél órára akár polgárnak is érezhette magát. A bivalyerős magyar állam most kapitulálni látszik a 700 forintos étolaj előtt.
Mi az, ha nem ennek beismerése, hogy a kampányidőszakban élelmiszerre is lehet majd költeni a SZÉP-kártyáról? Hol vagyunk már az eredeti céloktól?
A magyar családok harmadának legfeljebb egy hónapra, további negyedüknek maximum három hónapra elég megtakarítása van, miközben tartósan megragadtunk Románia és Bulgária társaságában a legalacsonyabb jövedelmi szintet produkáló uniós országok között. A dolgozói szegénység az elmúlt években még nőtt is az infláció és a gyenge forint miatt.
Orbán Viktor bejelentése a puszta kampánycélokon túl akár még dicséretes realitásérzékről is tanúskodhat, ugyanis
a SZÉP-kártyáknak már régóta létezik egy szürke zónás másodlagos piaca, ahol a feltöltött összegnél olcsóbban lehet hozzájutni a kártyákhoz készpénzért,
hogy az illető család aztán élelmiszert vehessen rajta. Hiszen a legnagyobb szükség mégis csak arra van. A magyar fizetésből pedig ezen felül másra nem nagyon futja.
A magyar „polgár” egyik hónapról a másikra küzdve próbálja eltartani a családját, miközben az elmúlt években folyamatosan szűkültek a munkavállalói jogai, akár az állami, akár egy piaci vállalat a munkáltató. A munkásoknak azt verték a fejébe, hogy a legjobb, ha nem nyitja ki a száját, a szeme láttára húzzák ki alóla a Balatont, a Fertő-tavat, válik lassan luxussá nemcsak a családi mozi, vagy a színház, hanem egy jobb karácsonyi vacsora is, hanem lassan a 700 forintos étolaj is. Széchenyi pedig forog a sírjában.
Ezt a cikket az Azonnali szállította.
