A rontó banyáktól a gőzleeresztő abortuszig – A terhességmegszakítás hazai története

A művi terhességmegszakítás sajnos alighanem egyidős az emberiséggel. A közismert mondás, mely szerint egy nő két dologért képes bármire: hogy legyen gyermeke, és hogy ne legyen, minden bizonnyal évezredek óta rengeteg esetben igazolódott be. Ez alól nyilván nem volt kivétel Magyarország sem. Ám a mi abortusztörténetünk az elmúlt száz esztendőben jóval viharosabb volt, mint a nálunk nyugodtabb évszázadot maguk mögött tudó népeké.

Valószínűleg nincs olyan vallás, vagy hagyományrendszer, amely a magzatelhajtást elfogadhatónak tartja. Ezek sorába illeszkedik a kereszténység is, így Európában az abortusz a 20. század második feléig nem csak tilos volt, de 19. század második feléig szinte mindenhol tabunak is számított. Magyarországon a népnyelv „angyalcsinálásnak”, „elcsináltatásnak”, vagy „gyermekvesztésnek” hívta a beavatkozást, amelyet általában erre kapható bábák és javasasszonyok végeztek el. Ha lebuktak, „rontó banyaként” „boszorkányokként” taszították ki őket a közösségből – ha nem kerültek a hatóságok kezére, akik gyakran halálra kínozták, kivégezték őket.

A „méhmagzat elpusztítását eszközlő cselekményt” már az 1878-ban kiadott első hazai büntető törvénykönyv is a komoly bűncselekmények közé sorolta,

(Ha az anya a beavatkozás következtében meghalt, akár 15 éves börtön is kiszabható volt az elkövetőre.) Az anya életének megmentése érdekében ugyan engedélyezték az abortuszt, ám ez az esetek nagy részében csupán elméleti lehetőség volt, hiszen hivatalos terhesgondozás ekkoriban még alig létezett.

Az irtózattól betegen

A tiltó rendelkezések a titkolózást ugyan fokozták, ám a jelenséget nem szüntették meg teljesen. A 20. század elejére Budapesten és a nagyvárosokban megjelentek az illegális abortuszklinikák, amelyek a jómódúbb pácienseket szolgálták ki. A nagy többség azonban még csak nem is hallott ilyen lehetőségről, és amúgy sem engedhette volna meg magának. A külvárosokban és a falvakban egészen más módszerekhez folyamodtak. Például olyanokhoz, amelyeket Harsányi Gréte ír le, a Nyugatban 1933-ban megjelent megrendítő riportjában:

Egy református lelkész mondja - és ez is lemondóan legyint, mielőtt beszédbe fogna -, hogy amikor huszonnégy év előtt a falujába került, irtózatos dolgot tapasztalt: a bába tanácsára az elvett és eltüntetendő magzatot a faluban a disznókkal volt szokás megetetni. Így volt legbiztosabb, hogy nem marad nyoma a bűntettnek. Mikor megbizonyosodott gyanújában, megrendülten, az irtózattól betegen ment el a közeli város ügyészéhez bejelenteni, amit megtudott. Bizonyítéka nem volt. Mindenki tagadott.”

Az illegális magzatelhajtás gyakorlatáról sok évszázados hallgatás után a harmincas-negyvenes években lehetett először igazán nyíltan beszélni. A közbeszéd egyik felkapott témája volt az úgynevezett „egykézés”, vagyis az a tendencia, hogy a Dél-Dunántúl bizonyos régióiban (például az Ormánságban), majd később az ország egyre több részén a parasztcsaládok csupán egy gyermeket vállaltak. Ennek fő oka a kisbirtokok elaprózódásának megelőzése volt, de sok esetben alapvető megélhetési gondok álltak a döntés mögött. Korszerű fogamzásgátló eszközök híján azonban a „családtervezésnek” sok esetben csak egyetlen eszköze maradt: az abortusz. Sajátos módon az egykézés jelenségét szociális és nemzeti szempontból egyaránt elítélő népi írók mutattak rá először arra, hogy a magzatok elhajtása a törvényi tiltás ellenére is széles körben zajlik. Ők persze nagyrészt mélyen elítélték ezt a gyakorlatot, ám olvasatukban

A terhesgondozás kiépülése (legalábbis a városokban) egyre gyakrabban vetette fel a kérdést: milyen esetekben fogadható e al magzat elhajtása, mit jelent pontosan az, hogy az anya élete veszélyben van, s mi legyen a valószínűleg életképtelen magzatokkal? A nőgyógyászok szakmai szervezetei a húszas-harmincas években több alkalommal is sürgették pontosabb jogszabály megalkotását.

Az orvos lelkiismerete

Az 1878-as törvény hosszú évtizedeken át érvényben maradt, ám a gyakorlat közben sokat változott. 1933-ban a Kúria egy döntésében leszögezte: az anya életének megóvása érdekében vagy más egészségügyi okból (például, ha a magzatnál komoly rendellenességet tárnak fel, vagy a szülőknek örökletes, súlyos szervi problémái vannak) a terhességmegszakítás nem büntethető. Konkrétan nem sorolták fel a feltételeket,

egyben büntetőjogilag is felelőssé tette, ha kiderül, hogy nem szakmai szempontokat mérlegelt. (Ebből évente mintegy 150-200 eljárás lett, míg az abortuszok számát évi több tízezerre becsülik.)

A nagy váltást a II. világháború borzalmai idézték elő. A Vörös Hadsereg sok százezer magyar nőt erőszakolt meg, s ezeknek egy része várandós is lett. A megszállás alatt levő országban erről nyíltan még mukkanni sem szabadott, ám az is világos volt: ha a szabályozás továbbra is tiltani fogja, akkor soha nem látott tömegek fordulnak majd a sokkal kockázatosabb illegális abortusz felé. Az ideiglenes jogszabályalkotó szerv, a Nemzeti Bizottság végül tisztiorvosi engedéllyel egészségügyi intézményben ingyenesen elvégezhetővé tette a terhességmegszakítást.

Lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség

Az újabb szigorítást a kommunista diktatúra kiépülése hozta el. A Szovjetunióban (ahol egyébként 1920-ban a világon először engedélyezték), a harmincas évektől szigorúan tiltották a magzatelhajtást, s ehhez igyekeztek igazodni Rákosiék.

Az Egészségügyi Minisztérium 1952 nyarán kiadott utasítása a „szocialista törvényesség” egyik állatorvosi lova volt. Az 1878-as törvényhez nem nyúltak hozzá, de erre nem is volt szükség, hiszen a pártállamban lényegében bármilyen kérdést lehetett szabályozni rendeletekkel és utasításokkal. Az új szabályozás papíron még enyhítette is a korábbi „maradi, reakciós” gyakorlatot, hiszen bizonyos esetekben engedélyezte a terhesség megszakítását. A döntést egy bizottság kezébe adta, amelynek első-, és másodfokon is hozzá kellett járulnia a beavatkozáshoz.

Minden nőgyógyászati rendelőben ki volt írva, hogy „lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség”, s a Párt irányvonalától ennél jóval súlytalanabb kérdésekben is veszélyes volt eltérni. Így, hát alig akadt, aki kérelmet mert benyújtani, s ezek nagy részét is elutasították. Az illegális magzatelhajtást pedig minden korábbinál erősebben üldözték, se erre az államnak a totalitárius rendszer olyan eszközöket adott a kezébe (ÁVH, besúgóhálózat, tömbbizalmik, stb.), amelyek azelőtt elképzelhetetlenek voltak.

Érdekes, hogy a társadalmi emlékezet azóta is Ratkó-korszakként emlékszik ezekre az évekre, holott Ratkó Anna csupán 1953 áprilisáig vezette a minisztériumot, amikor a Sztálin halála utáni relatív enyhülés időszakában már elvtársai számára is vállalhatatlanná vált a négy elemit végzett keményvonalas politikus.

Miniszteri utasítása azonban még három évvel túlélte politikai karrierjét. 1956 nyarán született meg az a rendelet, amely többször módosítva ugyan, de a mai napig meghatározza a magyar abortusz szabályozást. Ennek értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az abortuszbizottság ehhez hozzájárul. Az akkoriban sokat emlegetett „társadalmiasítás” jegyében a testületben a helyi tanácsi főorvos mellett helyet kapott két, a tanács által felkért laikus is.

A változásoknak elsősorban politikai okai voltak. Dalos György író, történész szavaival, a forradalom kitörésének küszöbén, az érezhetően pattanásig feszült légkörben

nem Európa, talán a világ legliberálisabb abortusztörvényét fogadták el Magyarországon, hogy kicsit lejjebb menjen a gőz.”

A korábbihoz képest radikálisan megengedő szabályozásnak nagyon ellentmondásos volt a visszhangja. Az ötvenes évek borzasztó életszínvonalába és terrorjába, majd később a vérbe fojtott szabadságharc utáni rettegő és éhező országba rengetegen nem akartak, nem mertek gyermeket szülni. Az abortuszok száma már az első évben több mint a duplájára nőtt, és éveken keresztül kitartóan emelkedett.

A diktatúrába és a hatvanas évek közepéig javarészt szegénységbe kényszerített társadalom élt egyetlen igazán korlátlan „szabadságjogával”: hogy legalább gyermekeinek ne örökítse át nyomorúságát.

Ugyanakkor sokan vallási, erkölcsi, vagy népesedési szempontból ellenezték a liberalizációt. Már ’56 októberében is volt olyan munkástanácsi követelés, hogy ismét szigorítsák a szabályozást, és töröljék el a „a magyar nemzet elveszejtésére” alkotott rendeletet.

Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt

A hatvanas-hetvenes évek lassan (és persze nagyon is ellenőrzötten) kinyíló közbeszédében az abortusz az egyik olyan téma volt, amelyről bizonyos keretek közt legális, nyilvános fórumokon is lehetett beszélni. A vita ezúttal is a népi írók köréből indult el. Az irányzat egyik kiemelkedő alakja, Fekete Gyula a hetvenes évek közepétől számos publicisztikában foglalkozott a kérdéssel. Megközelítése 1945 előtti elődeihez hasonló volt: egyszerre ostorozta az abortuszok növekvő számának – szerinte – két fő okát: az „önzés” és „anyagiasság” légkörét, de az államot is, amely nem biztosít megfelelő gondoskodást a kisgyermekes anyáknak, családoknak. 1972-ben megjelent „Éljünk magunknak?” című munkája a korszak egyik legnagyobb hatású, szenvedélyes vitákat kiváltó könyve volt.

Sokan ehhez kötötték a némi szigorítást hozó következő évi rendeletet is.

ahol az ellenzék népi szárnyához tartozó Fekete és társai szava nem sokat nyomott a latban. Az ország vezetése a morális, vagy nemzeti kérdések helyett sokkal inkább az iparosításhoz feltétlenül szükséges munkaerő utánpótlása miatt aggódott. Az új szabályozás jelentős változást nem jelentett, ám elvárássá tette, hogy az anya egészégügyi, vagy szociális helyzetére hivatkozzon, az már nem volt elegendő, ha csak ragaszkodik a terhességmegszakításhoz. Ennél komolyabb megszorítás volt, hogy a nem orvosi indoklással végzett beavatkozásért jelentős összeget kellett fizetni. Az abortusz sokszor húsbavágó anyagi kérdéssé válásának egyik zseniálisan megfogalmazott kordokumentuma Bereményi Géza és Cseh Tamás „Budapest” című dalának szövege:

Éva tegnap volt az abortusz bizottság előtt
Téli kabátomra hasztalan keresek vevőt.”

Ma már kevesen tudják, de az abortuszvita kapcsán alakult ki a Kádár-korszak első széles körű tiltakozó mozgalma. Kőrösi Zsuzsanna és társai a tervezett módosítás hírére (megrettenve attól, hogy Kádárék Ceausescu pár évvel korábban bevezetett, szinte teljes tiltáson alapuló politikáját akarják követni) 1973 nyarán mintegy ezerötszáz aláírást gyűjtöttek össze a szigorítás ellen. 1956 óta nem fordult elő, hogy a kormányzat bármilyen intézkedése ellen ilyen sokan, nevüket is vállalva kiálljanak. (S éppen emiatt nehezen szálazható szét, kik csatlakoztak valóban meggyőződésből az akcióhoz, és mennyien voltak, akik úgy éreztek, mint Kornis Mihály: „Ebben az ügyben engem nem az abortusz érdekelt, hanem a hatalommal való szembeállás lehetősége.”)

A csekély mértékű szigorítás egyébként forradalmi változást nem hozott a terhességmegszakítások számában. Az igazán jelentős csökkenést a modern fogamzásgátló eszközök elterjedése hozta meg.

Új törvény, régi szabályozás

Hihetetlenül hangzik, de igaz: Magyarországon az abortuszt 1878 után csak 114 évvel később, 1992-ben szabályozták különböző utasítások és rendeletek helyett törvényi szinten. Bár a konzervatív kormánytól – pozitív és negatív előjellel is – sokan azt várták, korlátozza majd a terhességmegszakítás lehetőségét, a jogszabály érdemi szigorítást nem tartalmazott.

Igaz, a döntést évekig tartó vita előzte meg. Ennek egyik fontos állomása volt az Alkotmánybíróság 1991. decemberében hozott döntése, mely kimondta, hogy a kérdés rendeleti szabályozása alkotmányellenes, erről törvényt kell hozni. Hozzátették ugyanakkor, hogy az Alkotmányból nem vezethető le egyértelműen, hogy a magzat „jogalany”, vagy sem, vagyis, hogy vonatkozike. rá az élethez való jog?

Az Országgyűlés ezt követően fogadta el a magzati élet védelméről szóló törvényt, amely ma is hatályos. Ennek értelmében rendkívüli esetektől eltekintve

A legtöbb vitát ez utóbbi feltétel váltotta ki, hiszen a „súlyos válsághelyzet” fogalmát szinte lehetetlen definiálni. 1998-ban egy újabb AB-határozat alkotmányellenesnek nyilvánította ezt a felületes megfogalmazást. 2000-ben ennek nyomán született egy törvénymódosítás, amely megpróbálta pontosabban körülírni a fogalmat. A jogszabály szerint „súlyos válsághelyzet az, amely testi, vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz."

A 2012-ben életben lépett Alaptörvénybe belefoglalták, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. A döntés komoly társadalmi vitát váltott ki, ám a pozitív és negatív várakozások ezúttal is alaptalannak bizonyultak. Az abortusz szabályozásához a számtalan törvényt módosító kétharmados többség tizenkét éve nem nyúlt.

Ennek minden bizonnyal az a fő oka, hogy a szenvedélyes amerikai vitákkal ellentétben Magyarországon évtizedek óta széles körű abortuszkonszenzus uralkodik. A kormány kommunikációját, vagy az abortuszhoz való hozzáférés nehézségeit bíráló feminista szervezetek hangja éppen úgy keveseket szólít meg, mint a törvényt túlságosan megengedőnek tartó keresztény-konzervatív életvédőké.

Mindeközben a terhességmekszakítások száma 1990 óta radikálisan csökkent, és a tendencia jelenleg töretlennek látszik. A rendszerváltáskori 90 ezerhez képes 2021-ben 22 ezer abortuszt hajtottak végre. A statisztika szomorú oldala azonban az, hogy azok körében, akik valószínűleg „családtervezési” eszközként használják a magzatelhajtást, nem tapasztalható érdemi csökkenés. A negyedik abortuszok éves száma alig változott, az ötödik-hatodikoké pedig még emelkedett is az elmúlt 25 évben.

(Ezt a cikket az Azonnali szállította.)

Az indexképen egy nőgyógyászati vizsgáló 1975-ből (Fotó: Semmelweis Egyetem Levéltára / Fortepan)