Megérkezett az idei első hó
Ez az írás egy vélemény és nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. A Vélemények rovatban a szerkesztőség véleményétől eltérő írásokat is közreadunk, azonban azok tartalmáért felelősséget nem vállalunk. Természetesen szívesen várjuk a válaszreakciókat, amelyeket közre is adunk.
A napokban elindul az aláírásgyűjtés az elkerülő úttal kapcsolatos referendumért, feltéve, ha nem nyújtanak be fellebbezést. A népszavazás mindig jó politikai eszköz, gyenge lábakon álló demokráciánk mozgósító ereje. Most egy olyan ügyről szavazhatunk, amiről már réges-rég döntöttek. Az elkerülő út évtizedek óta tartó bohózatát nézzük, pedig a többség nem erre váltott jegyet. Sétáljunk el a repülőtér felé, a dombtetőre, ahol elénk tárul az élő Windows XP háttér. A lankás szőlőbirtok, a tanya, az állatok, minden, ami körül veszi a Nagy-Eged hegyet. Na, most képzeljük el azt, ahogy kettévágja egy út, és minden autó zaja egy örök visszhang.
Félreértés ne essék, az elkerülő út már a 2024-es kampány része. Ezzel semmi baj nem lenne, ha akármelyik problémánkra is megoldásként szolgálna, ehelyett csak egy kényelmes ürügy, amivel könnyű hangulatot gerjeszteni. Tavaly dúltak az indulatok, politikusainknak minden alkalommal sikerült megbolygatni a közéletet, majd végül mozgósítani egy városrészt, amely a háta közepére se, pontosabban az udvarába nem kíván egy utat. Minél távolabb legyen, mondogatták a kertvárosiak, sajnos ezzel zöld jelzést mutatva a kormány aszfaltperverziójának és városatyáink látszatpolitizálásának. Néha félelmetes, hogy politikusaink mennyire más világban élnek, mennyire nem képesek érdemben reagálni valós problémákra.
Eger üdvössége az elkerülő út, mondogatják vezetőink, mi meg napról-napra egyre több élelmiszerről mondunk le.
Az a baj ezekkel a fránya utakkal, hogy előbb-utóbb autók mennek rajtuk. Hogy kevesebb legyen az egyiken, építenek egy másikat. Ha az is kevésnek bizonyul, építenek még hozzá. Az urbanisztikában ezt hívják gerjesztett keresletnek, ami azt a tévképzetet adja, hogy több út gyorsabb haladást biztosít, de végső soron csak arra ösztönöz, hogy autóba üljünk, ahelyett, hogy más közlekedési eszközt választanánk. Végül is ameddig mi vesszük meg az autót, mi tankolunk bele, fizetjük utána az adót, az úthasználati díjat, addig legalább nem követeljük a minőségi tömegközlekedést, a belső közlekedésinfrastruktúra fejlesztését, az alternatív megoldásokat és ösztönzőket, a gyalog vagy kerékpárral könnyen elérhető szolgáltatásokat és az emberközpontú és fenntartható városokat. Ráadásul a kormány majd hülye lesz ezen változtatni: helyben összeszereljük olcsón azt, amit utána mi veszünk meg drágán, a német multik meg köszönik, jól vannak. Még szerencse, hogy az elektromos autóknak is kell az út. Jöhetnek az akkugyárak is, úgyis túl sok a víz, a jó termőföld, nem lehet tőlük utakat építeni.
A legtöbb politikus a mai napig úgy tesz, mintha a gerjesztett kereslet nem létezne.
Pedig nagyjából ebből élnek. Ahol valamilyen nagyobb volumenű beruházás történik, ott már a szájuk szélét nyalogatják a telepspekulánsok, az oligarchák és a NER-közeli vállalkozók. Ha ez már nem érné el az ingerküszöbünket, akkor érdemes belegondolnunk a hosszútávú következményébe, ami röviden annyi, hogy a meglévő problémákat csak nagyobbra duzzasztjuk. Mindenki tudja, Eger adottságaihoz képest túl sok az autó és nem lehet az utakat szélesíteni. Sok olyan közlekedési anomália van, amelyek ordítanak a megoldásért. Például, a négysávoson egyszerűen túl sok a lámpa, több helyen indokolatlanul megfogja a forgalmat, ráadásul a néhány évvel ezelőtti zöldhullámosítás sem megfelelő már. Az autóbusz-pályaudvart is borzasztóan kinőttük, az egyik legrosszabb csomóponttá vált. A 25-ös és a Sas út kereszteződése, ahol egy nyúlfarknyi lehajtóról tudunk csak balra kanyarodni a Spar felé, állandóan bedugul. Mindenki ismeri ezeket. Erre jön a politikus, felvillan a villanykörte a fejében, hogy nem az autó sok, hanem az út kevés, hát építsünk még.
Az elkerülő út mint megoldás a közlekedési problémáinkra olyan, mintha egy túlsúlyos ember lazítana egyet a nadrágszíján.
A legnagyobb probléma, hogy ezt a javaslatot mint megoldást mi el is fogadjuk, legalább is úgy tűnik, hogy nem annyira ellenkezünk. Igaz, legtöbbünk megtette a tőle telhetőt: nem az elkerülő útra szavaztunk 2019-ben, hanem egy minőségi párbeszéden alapuló, új közéleti kultúrára, tisztább és egészségesebb városra, soha nem látott zöldítési programra, iskolabuszra, körforgalmakra, észak-déli irányú közösségi közlekedés fejlesztésére. Nagyjából ezek a pontok jelentették azt, hogy Egert nem az autóknak építjük tovább, hanem az embereknek, de az az egyvalaki, aki ezeket ígérte, most mindenféle kritika nélkül asszisztál a sumáksághoz. Sőt, féltve a mai áron ötvenmilliárdos beruházást, amiből az egri cégek nagyjából semmit se profitálnak, vörösszőnyeggel teríti végig Eger keleti részét a keselyűknek.
Egy igazi vezető kiállt volna a saját politikai döntése mellett, pláne, ha éppen erre kapott felhatalmazást. Egy igazi vezető érdemben reagálna a társadalom igényeire, megoldást, alternatívákat kínálva a lakosok mindennapi problémáira. Nem újdonság, hogy átvernek minket, megint magunk maradtunk. Aki ezeket a sorokat olvassa, az lehet, hogy mire megépül az elkerülő út, már gyerekei vagy unokái lesznek, vagy nem ebben a városban fog élni, vagy, ne adj’ isten, már nem is fog élni.
Így egyetlen kérdés maradt, ami nem került bele a népszavazásba, hogy mi fog történni addig?
Persze, az bekerült, hogy akarunk-e elkerülő utat, örülhetnénk, de már csak eső után köpönyeg, csatlakozik a brüsszeli szankciók és a debreceni akkumulátorgyár népszavazási cirkuszhoz. A végeredmény egy politikai üzenet csupán, amin görgethető tovább a kampány. Népszavazás ide vagy oda, ha észrevesszük, talán még is akad néhány jó dolog ebben az egészben. Egyrészt az állampárt megmutatja igazi arcát, végtelen arroganciáját, amelyből már a szimpatizánsainak is kezd elege lenni. Másrészt, ameddig ők egy olyan beruházáson vitatkoznak, amelynek költségeiből Egerben csodákat lehetne tenni, mi beszélhetnénk ezeknek a lehetőségeiről is. Egyszer csak lesz olyan valaki, aki ezeket tartja szem előtt, és a szimbolikus pótcselekvések helyet várost vezetne.
A közlekedési problémáink megoldásához vezető út az őszinte beszéddel kezdődik. Az egy dolog, hogy nehéz parkolni a városban, ez sok másik városra is jellemző, de szembe kell néznünk a tükörrel: ha tiltják, ha nem, szinte már bárhová képesek vagyunk leparkolni, elindítva ezzel a dominóhatást és szlalompályákká varázsolva a közutakat. Már átlagosnak számít a 2-3 gépjármű egy háztartásban, amelyek, ha nincsenek is forgalomban, valahol parkolnak. Különösen jellemző ez a külső városrészekre, de a belváros sem kivétel. Sóház, Tizeshonvéd, Egri Csillagok, Hősök, Bartakovics, Trinitárius, Balassi Bálint, Vécsey Sándor, mindenki ismer néhány ilyen kaotikus utcát. Az Almagyaron és a Vécsey-völgyben is rossz beidegződés, hogy sokak rendelkeznek kocsifeljáróval, garázzsal, még sem állnak be, hiszen később vagy a következő nap is használják az autót. Azt is el kell felejtenünk, hogy az elakadásjelző nem egyenlő azzal, hogy bárhol, bármikor, bármennyi ideig parkolhatunk. Muszáj lenne valamilyen önkontroll gyakorolnunk azért, hogy később érdemben követelhessünk.
Ha a vezetőink képtelenek rá, akkor legyünk mi a követendő példa.
Mindezek után beszélhetünk arról, hogyan tehetnénk dinamikusabbá a közlekedési infrastruktúrát úgy, hogy eszünkbe se jut tönkre tenni a környezetünket egy túlárazott kétsávos úttal. A legjobb példa erre a Kertész utcai felújítás, amely lehet, hogy sokáig tartott, vannak problémái, de a két körforgalom a lehető legpozitívabb változás Eger közlekedésében. Lendületesebb, biztonságosabb, fényévekkel jobb, mint egy lámpás kereszteződés. Muszáj értékelnünk ezeket azért, hogy később ne jusson eszébe senkinek még egyszer úgy felújítani egy kereszteződést, mint a Sas útnál vagy a várállomásnál. Az is tiszta röhej, hogy miközben az egész városban este 9 után lekapcsolják a jelzőlámpákat, a várállomásnál még 10 órakor is percekig kénytelen várakozni egy-egy autó, noha a forgalom nulla.
Megvizsgálhatnánk azt is, hogy a Dr. Nagy János tetején minek jelzőlámpa, hiszen egy nap csak néhány jármű fordul rá a Vörösmartyra, egy megállást vagy egy elsőbbségadást jelző tábla is elég lenne, miként a Neumayer utca esetében. A Törvényház utca tetején, a pláza melletti két lámpából is lehetne egy, ha a Petőfi utcai lakosok megbékélnének azzal a lehetőséggel, hogy csak jobbra lehet kikanyarodni, vagy kétirányú lenne az utcájuk. Hiába a zebra és a lámpa, ennél a szakasznál már több gyalogost is baleset ért. Érdekes ötletbörze lehet az aluljárók vitája, amelyek értelmet nyerhetnek a Koháry, a Viadukt előtt a Garzonházaknál, vagy valamennyi felsővárosi gyalogátkelőnél a 25-ösön.
Hosszútávon el kell gondolkoznunk azon is, hogy vasútállomásnál lévő kereszteződésekkel kezdenünk kell valamit, amiknek a felújítása irtózatosan fájna egy ideig, de utána jobb lesz. A Kertész utcánál is ez történt: az idegbajt nem az okozta, hogy egy utca kiesett a mindennapi közlekedésből, hanem az összes többi alternatív útvonalra terelődött a forgalom, a felújítások ütemezése valami katasztrofális volt. Azóta viszont megszűntek a torlódások, és valljuk be, a dugó nem 20-30 egyhelyben álló autónál kezdődik, hanem ennél jóval többnél. A város sajátossága, hogy a szűk utcák és a jelzőlámpák elhitetik, hogy mi dugóban rostokolunk. A reggeli és a délutáni csúcsok pedig nem helyspecifikusak, minden városra jellemzőek. Itt beszélhetünk a tömegközlekedésről, iskolabuszrendszerről, kerékpársávokról, netalán alulról szerveződő telekocsizásról.
Nem szégyen jó példákat meghonosítani, csak szét kell nézni a világban. Az emberközpontú város nem politikai szlogen vagy vágyálom, hanem szükségszerűség, ami mindannyiunk felelőssége.
Az egyik szemem sír, a másik nevet, miközben a 2017-es fenntartható városi mobilitási tervet olvasgatom, amelyben Habis László még 54 ezer egriről beszél. Ma már 50 ezer fő alá csökkentünk és elkerülő utakról vitatkozunk, holott nagyjából minden más előrébb van a teendők listáján. Nem vagyok naiv, nem vizionálok Amszterdamot Egerből, csak egy olyan rendszert, ami a többségnek nagyjából megfelel. Egy társadalmat, ami nem nőtt az autójához és nem akar közvetlenül a bejáratnál leparkolni. Elképzelek egy olyan várost, ahol nem félünk arról beszélni, hogy a kórháznak máshol lenne a helye vagy átgondoljuk, hogy jó helyen vannak-e az óvodáink. Ahol nem engedünk több külterületet bevonni, a társasházakat elszaparodni, hogy aztán még több utat kelljen építeni.
Ahol nem félünk megkérdezni, hogy mi a francért nem képesek egy normális parkolóházat építeni. Ahol feltesszük a kérdést, hogy a Thermál Kft. és a vízilabdások alkalmazottjai miért "sajátították ki" a Bárány uszoda melletti területet parkolásra, miközben mellettük ott van egy üres parkolóház. Így tűnt el a régi kertmozi is, és így teszi magáévá az egyház a Széchenyi utca felét is. Lehet, hogy érdemes lenne mélygarázsokról vitáznunk, a legkisebb társasházaktól a legnagyobb intézményeinkig, majd hirtelen eljuthatunk oda, hogy a Széchenyi utca sétáló része a Tűzoltó térig is elérhet.
Az elmúlt években rengeteg problémát a szőnyeg alá söpörtünk, az elkerülő út csak porhintés mindenre. A keselyű telekspekulánsok, turistamágnások és apartmanfelhalmozók diktálják az árakat, kiárusítva városunkat az expresszturistáknak. A parkolás letudva egy éves parkolóbérlettel, közterület már nem létezik, és még mi egriek érezzük magunkat szarul, ha bárhogy is közlekedni szeretnék a városunkban. A lakosság egyre csökken, mégis utakban, lakóparkokban gondolkozunk, mindenféle terv és stratégia nélkül. Az igazság, hogy szomszéd Kálmán bácsival jobban elbeszélgetek Egerről, mint akármelyik politikussal. Régen hasonlókról, vagy talán ugyanezekről beszélhettek, mégsem hallgatott rájuk senki, pedig sokszor az élet tapasztalatai adják a legkézenfekvőbb megoldásokat.
Beszéljünk róluk. Ne miattuk, de már nem is miattunk, hanem az utánunk következőkért.
Csak döntsük el végre, hogy ezt a várost az autóknak építjük tovább, vagy az embereknek.
