Az elmúlás kapujában – Hogyan teszik elviselhetőbbé az utolsó időszakot az egri kórház hospice osztályán?

Az átlagemberek zöme többnyire csupán annyit tud a kórházak hospice osztályainak tevékenységéről, hogy e helyek feladata a különféle kórokkal küzdő, végstádiumú betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítése, holott az ott dolgozók munkája ennél jóval összetettebb. Elvégre senkinek sem mindegy, hogy ő vagy valamely hozzátartozója emberhez méltó módon járja-e végig életútjának utolsó szakaszát. Hogy mindezért mit lehet tenni? Többek közt erről beszélgetett az Egri Magazin főszerkesztője, Stanga István dr. Szabó Csabával, a Markhot Ferenc Oktatókórház főorvosával, aki több mint három éve irányítja a hospice osztályt, illetve Kovács Judittal, aki közel egy évtizede került ugyanide, és azóta főnővérként teszi a dolgát.

Kezdeném azzal – mondja dr. Szabó Csaba –, hogy ide, a hospice osztályra a progresszív, tehát előre haladó, mind súlyosabbá és súlyosabbá váló betegségekben szenvedők kerülnek, azok a végstádiumú személyek, akikkel az aktív osztályoknak már nincs teendőjük, vagyis akik gyógyítása ott befejeződött.  Ekkor következünk mi, közelebbről az a palliatív ellátás, ami egyszerre jelent fájdalomenyhítő, segítő, a tüneteket mérséklő terápiát, továbbá lelki támogatást. És hogy milyen betegségekről is beszélünk? Főként rosszindulatú daganatokról, de természetesen más olyan kórokról is, amik miatt egyre romlik az érintettek állapota, s amelyek végső soron halálhoz vezetnek.

A tevékenységünk alapvetően abban különbözik a más osztályokon folyó munkától – veszi át a szót Kovács Judit –, hogy nálunk a betegek lelkének gondozására még nagyobb szükség van, ilyenformán kiemelt figyelmet fordítunk erre a feladatra, amelynek során nem csupán mentálhigiénés szakember segítségét vesszük igénybe, de arra is törekszünk, hogy lehetőség szerint minél gyakrabban leüljünk a betegek mellé meghallgatni, mi foglalkoztatja, mi bántja őket.

Önöknek vajon mi jelent sikerélményt, hiszen nem reménykedhetnek a betegek felépülésében, sőt a legtöbbször még csak abban sem, hogy az állapotuk javul?

Azt tudni kell – magyarázza Szabó főorvos –, hogy azok, akiket hozzánk felveszünk, már ezer és egy vizsgálaton és hosszadalmas kezeléssorozaton vannak túl. Nyilvánvaló, hogy mindez már önmagában meglehetősen komoly szorongáshoz vezet, amit csak fokoz a bizonytalanság, hogy mi történik majd velük, nem különben pedig a haláltól való félelem, továbbá az aggodalom, hogy magukra maradnak életük legvégső szakaszában. Ebből következően nekem az a sikerélmény, ha ezt a nagyon is érthető félelmet és szorongást képesek vagyunk részben vagy teljesen megszüntetni, elérve, hogy a betegeink biztonságban tudják magukat, s tisztában legyenek azzal, hogy elkísérjük őket útjuk végéig. És van még egy dolog, ami legalább ilyen fontos: jelesül, hogy a munkánkkal hatalmas terhet veszünk le a hozzátartozók válláról is. Gyakorta érzékeljük ugyanis, hogy utóbbiaknak lelkiismeret-furdalásuk van azért, mert nem képesek otthon ellátni az ápolási teendőket, így vívódnak, vajon jól döntöttek-e, hogy mindezt ránk bízták. Ám mi megnyugtathatjuk őket, hogy bizony a végstádiumnak vannak olyan ijesztő tünetei, amelyek odahaza mind bennük, mind a betegben pánikot kelthetnek, így az a legjobb megoldás, ha a szükséges tennivalók elvégzését hozzáértőkre hagyják.

Az igazság az – teszi hozzá Kovács Judit –, hogy annak idején magam is olyan félve jöttem ide, mint a betegek és a szeretteik, de ez gyorsan megszűnt, látva, milyen jó és összetartó csapatot alkotnak az itteni szakdolgozók. És ez a családias légkör mindmáig megmaradt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy napról napra kiegyensúlyozottan tevékenykedhessünk.

Ha már a csapatot hozta szóba, tudom, sokan dolgoznak itt a betegekért. Elmondaná, ki mindenki?

Természetesen palliatív-hospice orvos, főiskolát végzett ápoló, szakápolók, ápolási asszisztensek, mentálhigiénés szakember, gyógytornász, valamint gyógymasszőr. Ők állandó tagjai a gárdának, ám rajtuk kívül számíthatunk dietetikusra, szociális munkásokra, pszichológusra és pszichiáterre, egyházi személyekre, nem különben a terápiás kutyusokra és gazdáikra, hogy az önkéntes segítőket már ne is említsem.

Annyit hadd tegyek mindehhez – jegyzi meg dr. Szabó Csaba –, hogy dolgozóink mindegyikének van megfelelő képzettsége. Magam például licence vizsgát tettem palliatív orvoslásból, a főnővér hospice szakápolói végzettséget szerzett, de az összes nővér is részt vett hosszabb- rövidebb tanfolyamon.

Főorvos úr! Magától értetődő, hogy nemcsak a betegeknek és hozzátartozóknak kell megküzdeniük lelki teherrel, de Önnek és a munkatársainak is…

Ez így van, függetlenül attól, hogy e munkához szerintem speciális személyiségjegyek szükségesek, vagyis nem feltétlenül alkalmas mindenki az itteni feladatok ellátására. De legalább ennyire fontos az a nagyszerű csapatszellem, amire a főnővér már utalt. Sokkal könnyebb ugyanis a naponta jelentkező fizikai és lelki igénybevételt elviselni, ha olyanok vesznek körül, akikkel bármit megbeszélhetsz, akikre bármikor számíthatsz.

És ebből a szempontból nagy szerepe van azoknak a sikerélményeknek, amelyekről már szó esett – mondja Kovács Judit –, hiszen általuk könnyebben tesszük túl magunkat a nehézségeken. Mert ha el is veszítünk betegeket, mi azt is jól látjuk, mennyi mindenben tudtunk segíteni nekik, hogy emberhez méltó módon tölthessék életük utolsó időszakát. De ezt igazolják a családoktól érkező visszajelzések, köszönetnyilvánítások is, amelyek segítenek abban, hogy a minket is óhatatlanul megviselő dolgokon túllendüljünk.

Közel a karácsony, ami a családok talán legmeghittebb ünnepe. Gondolom, ez az időszak különösen megviseli a hospice osztályon fekvőket. A főnővért kérdezem, hogy lehet-e valamelyest az otthon melegét pótolni, a szerettek hiányát enyhíteni?

Teljesen lehetetlen, de amit tudunk, megteszünk. Évente sor kerül például a gyertyagyújtásokra, amelyeknél korábban mindig ott voltak a hozzátartozók, ám idén a koronavírus-járvány miatt csak mi és a betegek leszünk jelen. Emellett az adventi időszakban állandóan szervezünk olyan eseményeket, amelyek az ünnephez kapcsolódnak: olykor karácsonyi díszeket készítünk, máskor fellépők érkeznek hozzánk, megint máskor gyerekek adnak műsort. Jó hangulatú programok ezek, a betegeink nagyon szeretik. Reméljük, idén is így lesz.

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: pixabay.com