2021. október 27., Szabina

Vélemény

Kikészít a járvány? Ha felpörög a klímaváltozás, az ennél sokkal rosszabb lesz – nem kéne megvárni


Jobb, ha önkéntes klímakaranténba vonulással előzzük meg a dolgokat, mintha egy globális szükségállapot kényszerít bennünket az ökológiai vesztegzárra.

 

 

 „...szélsőséges esztelenségnek tekintették azt a jövőképet, amelyet ma józanul és magától értetődően belaknak. Ki tudja, holnap mire, milyen adottsághoz viszonyított örök igazságra ébredünk?” – Révész Sándornak a rendszerváltás után pár évvel íródott cikkében a történelmi kataklizmákhoz való átlagemberi normalitást jellemző mondatai ugranak be nekem a jelenlegi helyzet apropóján. (Mi, a Komlós és az elefántok völgye, Mozgó Világ 1994/4.)

 

Mert valóban, ha 2019 őszén bárki azt mondja: egy év múlva kötelezően, az utcán is maszkot kell hordani, rendkívüli jogrend, kijárási tilalom lép életbe, az idegenforgalom, a tömegrendezvények gyakorlatilag megszűnnek, az éttermek, kocsmák, mozik, színházak bezárnak, nem lesz szilveszteri buli és tűzijáték, ellenben tömegek kénytelenek az otthonukban dolgozni, belföldön százezrek, világszerte százmilliók munkahelye kerül veszélybe, sokan pedig hetekig karanténban lesznek, a kórházakat szigorúan őrzik, katonák veszik át az irányítást, a legtöbben (sőt, szinte kivétel nélkül mindenki) ezt a jövőképet szélsőséges esztelenségnek nevezték volna. De mégis bekövetkezett. 

 

A tipikus attitűd szintén a vállrándítás, a legyintés, a fül mellett való elengedés, ha valaki azt mondja: a klímaváltozás ugyanígy (vagy még sokkal jobban) felforgatja, megváltoztatja az életünket, ha egyszer majd úgy rendesen csúcsfokozatba kapcsol, mint a COVID. Az emberek jelentős része úgy reagál erre is, mint a járványra. Addig nemigen veszi komolyan, míg húsba vágó módon bele nem szól az életébe. 

 

„A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján fel kell készülnünk a klímaváltozás egy olyan bomlasztó és irányíthatatlan szintjére, amely éhezést, pusztítást, migrációt, járványokat és háborúkat hoz magával.  Nem tudjuk biztosan, hogy a klímaváltozás hatásai mennyire lesznek felforgatóak, vagy hogy hol fogja leginkább kifejteni hatását, főleg mivel a gazdasági és társadalmi rendszerek összetett módon fognak reagálni. De egyre több bizonyíték van arra, hogy ezek a hatások már a mi életünk, a mi társadalmaink számára is katasztrofálisak lesznek. Azok a viselkedési normáink, melyeket 'civilizációnak' nevezünk, elfajzhatnak.” - idézte a 444.hu 2019 májusában Jem Bendell brit kutatót.

 

 

A más kutatókat is citáló írás ekképp summázza a helyzetet: „...egyelőre nagyon távolinak tűnhet a gondolat, hogy ezek váljanak alapvetővé a társadalmainkban. De ezek a szerzők úgy vélik, hogy nagyon közel lehetünk ahhoz a ponthoz, ahonnan a jelenlegi életmódunk tűnik majd borzasztó távolinak.” Hangsúlyozom, e tanulmány végkövetkeztetései magyar nyelven is elérhetőek, illetve számos más kötet, tanulmány, dokumentumfilm is felvet ilyen lehetőségeket. Ám sem most, sem az elmúlt években nem tűnt úgy, hogy ez komoly szorongást, félelmet generált volna a társadalomban, illetve arra sarkallná, hogy perdöntő módon változtasson a klímaváltozást felgyorsító életmódján. Pedig ezek évtizedeken (vagy kezdeti stádiumban akár éveken) belül megtörténhetnek.

 

A történelem ironikus paradoxona, hogy amennyiben ezek a hatások később jelentkeznek, illetve tovább maradnak enyhék, az épp a mostanság joggal szidott és rettegett koronavírusnak lesz köszönhető. Mint egy, portálunk által is lehozott hírből kiderül: „Az idei globális szén-dioxid-kibocsátást vizsgáló kutatás (Global Carbon Budget 2020) mintegy 7 százalékos  visszaesésről számolt be - írta a BBC hírportálja. A Global Carbon Project elnevezésű szervezet megállapította, hogy a kibocsátás 2,4 milliárd tonnával csökkent idén, ezzel szemben a világgazdasági válság miatt 2009-ben mindössze félmilliárd tonnával, a második világháború után valamivel kevesebb mint egymilliárd tonnával mérséklődött.”

 

Persze ez a hatás csak átmeneti, a kutatók máris azt prognosztizálják: a járvány múltával a világ újra rá fog kapcsolni. „A kutatásban részt vevő összes tudós egyetért abban, hogy 2021-ben megnövekszik a szén-dioxid-kibocsátás, ezért azt kérik, inkább "zöld" újrakezdést támogassanak az országok” – írja a cikk. A témában magam is elkövettem egy hosszabb publicisztikát még a járvány kezdetén.

 

Ott is kifejtettem, (s azóta is változatlan az álláspontom) hogy a járvány és a klímaváltozás leküzdésének egy közös jellemzője biztosan van. Hogy olyan népszerűtlen intézkedésekkel jár, (lásd a koronavírus-helyzetet) melyeknek az emberek csak akkor fogják magukat alávetni, ha már egyszerűen nincs más választásuk. Egyrészt, mert az állam kötelező, „statáriális" módon rájuk kényszeríti, másfelől a betegek és halottak növekvő száma, a járványnak az egészségügy összeomlását néhol előidéző hatása önmagában is meggyőzőleg hat rájuk: valamit tenni kell. Hasonlóképp nagyon sanszos: az emberek a klímakaranténba is csak akkor fognak vonulni, mikor ugyanolyan (vagy még drasztikusabb) közvetlen tapasztalati ráhatás éri őket, mint jelenleg a vírusnál. Csakhogy a klíma esetén lehet, hogy akkor már késő lesz. Így aztán önszabályozó, fakultatív alapon lenne muszáj változtatni önmagunkon. 

 

Ezen a ponton az olvasó joggal teszi fel a kérdést: konkrétan milyen, „ökológiai cipőméretet” csökkentő vállalásokra gondolok? S az éppúgy jogos kérdés, hogy én magam a gyakorlatban önként és dalolva alávetettem-e magam ezeknek jelenleg, ha már másoknak a jövőre nézve ajánlgatom azokat? Természetesen megválaszolom ezeket. Az ökológiai lábnyomom a következő okokból kisebb a hazai és nemzetközi átlagnál. Nincs (ahogy soha nem is volt) autóm, ahogy motorkerékpárom sem. (Jogosítványom sincs.)

 

Tudom, ironikus mindez egy olyan város (Győr) lakójaként, mely évtizedek óta az autógyártásból él. A szüleimnek a '80-as években volt egy Polski Fiat 125-öse, de még a rendszerváltás előtt eladták, s nem vettek újat. Én pedig soha nem éreztem szükségét, hogy saját gépkocsim legyen. Akkor sem keletkezett bennem leküzdhetetlen vágy erre, mikor honfitársaim tömegei gondolták úgy: jó üzletet csinálnak, ha devizahitelre vesznek autót. Buszbérletem sincs, taxiba nagyon ritkán ülök, helyben szinte mindenhová gyalog járok. Ha pedig el kell hagynom a várost - legyen az úti cél egy kis falu vagy Budapest - tömegközlekedéssel megyek. Negyvenhárom évet húztam le így, s még mindig életben vagyok.

Repülőgépen mondjuk még életemben nem ültem, soha nem tört rám uralhatatlan belső kényszer, hogy fogyasztási hitelből akkor is tengerentúli nyaralásokat finanszírozzak, ha igazából nem telik rá. Miért is tenném, amikor még Intercity-pótjegyre is sajnálom a pénzt, s inkább személyvonattal utazom? A tévém több mint tízéves, már csak azért se volna értelme lecserélni, mert alig nézem. Tisztában vagyok azzal, hogy emiatt minimum csodabogárnak számítok. Azt is tudom persze, hogy az életmódom meglehetősen atipikus.

 

Nyilván mások számára valószínűleg sokkal fájdalmasabb volna kiszállni az autóból, lemondani egy több ezer kilométerre lévő nyaralóhelyen lévő üdülésről, mint nekem, akinek ez soha nem hiányzott igazán. Csak annyit mondok: eljöhet az a pillanat, amikor ezt ugyanúgy meg kell tenni, ahogy jelenleg kénytelen-kelletlen is beletörődött a társadalom abba, hogy bizonyos utazási, szórakozási, pihenési szokásainak nem (vagy csak jóval korlátozottabban) hódolhat. S lehet, hogy nem csak átmenetileg, rövidtávon, mint a koronavírus miatt, hanem tartósan, akár emberöltőkön keresztül.

 

Félreértés ne legyen: nem azt gondolom, hogy vissza kéne térni a lovaskocsihoz, meg azt sem akarom, hogy ha nekem nincs autóm, akkor másnak se lehessen. Mert ez egy olyan technikai vívmány, ami bizonyos élethelyzetekben, életszakaszokban, foglalkozási ágakban nyilvánvalóan szükséges lehet. Csak annyit mondok: nem mindig, nem mindenütt, és nem mindenkinek feltétlenül az. Illetve némi elgondolkodást kérnék a jelenlegi egzisztenciális pillanatban. A globális luxus-, és presztízsfogyasztást, s a vele járó széndioxid-kibocsátást nem mi, emberek fogtuk önkorlátozó módon vissza. A járvány tette meg ezt helyettünk.

 

Mielőtt visszatérnénk ugyanoda, ahol abbahagytuk, talán érdemes volna feltenni önmaguknak a kérdést: biztosan szükségem van erre az autóra? S ha tényleg szükségem  van rá, akkor is biztos, hogy ekkora kocsira van szükségem ennyi pénzért? Valóban az a nyaralás a legfontosabb, ami nemcsak a megtakarításaimat emészti fel, de még hitelfelvételre is kényszerít? Nem volna jobb szerényebben kikapcsolódni, s a banki törlesztőrészleteket inkább valamilyen öngondoskodó előtakarékosságba beforgatni? 

 

Ha ugyanoda jutunk a klímaváltozással, mint a járvánnyal, akkor azt is ugyanúgy csak szigorítások, megszorítások révén lehet majd legyőzni. Valamilyen áldozatvállalás nélkül eleve nem fog menni, de még mindig jobb (és kevesebb lemondással jár) ha  mi hozunk idejekorán áldozatot a jövő érdekében, mintha az állam kényszerít erre rá bennünket szükségállapoti módszerekkel az utolsó pillanatban, a 24. órában.

 

Hogyan lehet (lehet-e egyáltalán) meggyőzni az embereket arról: be kell vezetni egy globális klímakarantént, s egy, az eddigi életmódjukat gyökeresen megváltoztató „zöld Bokros-csomagot”? – tettem fel a kérdést még áprilisban. Miként győzhető meg az emberiség arról, hogy fogyasszon kevesebbet, ha a teljes gazdaságunk, a jólétünk, a munkahelyeink azon nyugszanak, hogy olyan dolgok megvásárlására vesszük rá az embereket, (köztük önmagunkat) amelyekre nincs szükség, s ennek a felesleges túlfogyasztásnak az ökológiai ára már most is rettenetes?

 

A demagógia, a populizmus e téren is jobban kifizetődik persze, mint a kellemetlen, népszerűtlen igazság. Ahogy a vírus-, és oltástagadók, akik szerint nincs is járvány, a vakcinával pedig a gyíkemberek chipet ültetnek belénk, a helyzet eszkalálódásával mind népszerűbbek lesznek, ugyanígy fognak előre törni a klímaváltozás-tagadók. Azzal párhuzamosan, hogy korlátozásra, lemondásra, áldozathozatalra lesz szükség ahhoz, hogy megfékezzük a klímaváltozást, jönnek majd elő azok, akik szerint nincs is itt semmi, csak a Tudjukkik akarják elvenni a fogyasztás szent és korlátlan jogát a Zemberektől.  Nincsenek illúzióim a tekintetben, hogy óriási változásokat hozna egy ilyen cikk vagy bármiféle személyes példálózás. De ha az ember egy olyan hajón ül, amely zátony felé tart a cápáktól nyüzsgő óceánon, nem mérlegeli, hogy az utastérben és a parancsnoki hídon biztosan meghallják-e a kiabálását.

 

Van egy jó sztorija, témajavaslata, de félti a névtelenségét?
Küldje el biztonságos csatornánkon, így garantáltan inkognitóban marad!
Köszönjük, ha hozzászól a cikkhez, de kérjük, ezt kulturált formában tegye!

Friss cikkeink a rovatból

Címoldalról ajánljuk

Még egy kis olvasnivaló