A baloldal egri jelöltje, Pál György mellett sorakozott fel Dobrev, Komjáthi és Vadai
A nejem a lentebbi műbírálatnál jóval rövidebben értékelte a Post Mortem-et, amikor kilépve a moziból leszögezte: A film legjobb része a Klem Viktor meztelen seggét tartalmazó jelenet.
Ennél próbálok némiképp árnyaltabb lenni. Akik a főszereplő hátsó része miatt váltanának jegyet a filmre, ne tegyék. Ezen túl meztelenség, szexjelenet nincs a műben, a rendező nem próbál ezzel hatást vadászni. Viszont rendkívül ígéretes a kezdő harctéri jelenet.
Hősünk, a német származású Tomás 1918-ban, nem sokkal a háború vége előtt egy robbanástól légnyomást kap, kis híján eltemetik egy tömegsírba, csak az egyik bajtársa veszi észre, hogy még él. Látomásai vannak, amíg sebesülten hever a gödörben. Idáig ez akár realista filmdráma is lehetne a világháború okozta poszttraumás stresszel bajlódó veteránról. A folytatásban sincs azonnal misztikum.
A leszerelt katona, Tomás, civilben fotósként dolgozva, az életét megmentő öreg katona üzlettársa lesz. Élő rokonaik megrendelésére kisminkelt, felöltöztetett halottakról készítenek családi képeket (ami nagy divat volt a vikoriánus korban) s közben az öreg (Reviczky Gábor) Tomás halálközeli éleményeivel borzongatja a publikumot. Melynek háttere az épp szétesőben lévő, háború utáni, Trianon előtti, spanyolnáthától megtizedelt Magyarország 1918 telén.
Jól ellettem volna a filmmel akkor is, ha így folytatódik, valahogy úgy, mint az 1945, csak egy világégéssel korábban. Viszont akár dráma, akár horror a műfaj, van egy dolog, ami onnantól kezdve zavar, hogy Tomás megérkezik a faluba, ahová látszólag komoly üzlet reményében indult el. Temetetlenül fekszenek a járványban elhunytak, mert a fagyos talajjal nem boldogulnak a sírásók. S ha már így alakult, a túlélők is akarnak egy utolsó fotót szeretteikről. Valójában azért érkezik oda, mert az őt fotózás közben leszólító kislányban ráismer arra, akinek az arcát légnyomásos delíriumban maga előtt látta.
Itt kezd a történetvezetés megbicsaklani. Mert
a falu, mint díszlet – szemben a bombatölcsérek lyuggatta harcmezővel, illetve a vásári forgatagba helyezett mutatványosbódéval – abszolút nem hiteles. A bútorok, a házbelsők, a falak túl sterilek, tényleg, mint amiket akkor húztak fel, rendeztek be.
A filmgyári eljárás, (hogy a kulisszák életszerűen adjanak vissza egy háborúba, járványba beleroppant kis falut) amely során a környezetetet leamortizálják, megöregítik, vizualizálva a pusztulást, itt azért eléggé kimaradt. A díszletek mintha most jöttek volna ki a gyárból.
A látványvilág elégtelensége okozhatott esetleg törést azokban a nézőkben, akik végignevették a filmet. Pont a legijesztőbbnek szánt jeleneteknél tört ki belőlük a kacagás.
Én azért szorgalmasan próbáltam félni, ami időről időre össze is jött. De azt tanácsolnám a rendezőnek, a jövőben erre ne alapozzon. Nekem olyan kiugróan magas a neurocitásszintem, hogy a hadseregben simán elbuktam a fegyveralkalmassági vizsgát.
Az átlagnéző viszont nem ilyen (f)élőlény, neki ennél azért több kell.
Vagyis
hiába kezdenek el mocorogni a Tomás által fotózott holtak, hiába emelik a magasba a szellemek az élőket (köztük az Anger Zsolt alakította Imrét), hiába csinálnak Walking Dead-et megszégyenítő zombit a falusi gyerek Lacikából, valahogy nem jön át. Vagyis kicsit igen, de nem annyira, ahogy kéne.
Bár egy újságíró akár a média titkos, misztikus (összeesküvés-elméletekben gyakran feltételezett) mindenható „tudatipari” hatalmát is beleláthatja a képkockákba. Ugye ott vannak a kísértetek a faluban, de látni nem lehet őket, a hangjukat nem értik. Csak Tomás fotóin vehetőek észre, hangjuk pedig a fonográffal készített felvételen válik emberi szóvá.
Mindez dekódolható úgy is: az események csak akkortól válnak tetten érhető valósággá, ha lefotózzuk, diktafonon rögzítjük, aztán megírjuk.
A végén már csak azért szurkolhatunk, hogy a falut a szellemek által mozgatott élőholtak rohamától megmentő Tomás összejöjjön az őt a halál torkából visszahozó falusi tanítónővel. Hogy ez nem történik meg, hanem ehelyett a kislánnyal, Annával ellovagolnak, mint egy eastern-western végkifejletének Shrekre és a Szamárra hajazó szellemirtó párosa, az persze nem akkora baj. Ez nem mentette volna meg a filmet, de így legalább egy klisét megspóroltak.
Persze nemcsak a rendezőn múlott, hogy a Post Mortem-től nem sikerült úgy félnem, mint a Démonok között után. Hanem az életen.
Az utóbbi filmet nyolc évvel ezelőtt megnézve hazasiettünk, s mikor felkapcsoltuk a villanyt, hatalmas csattanással borult újra sötétbe az egész lakás. S maradt úgy napkeltéig. A szikrát hányva szénné égett biztosítékdobozhoz hozzányúlni sem mertem, ehelyett az ugyancsak koromsötét pincébe siettem (ateista létemre szellemektől parázva) kideríteni: vajon csak a saját lakásunk áramellátását sikerült hazavágni vagy a teljes lépcsőház anélkül marad reggelig?
Egy ilyen poszthorror élmény megdobta volna a cikket, ha a Démonok közöttet is filmkritika céljából néztem. S mintha nemcsak a villamos hálózat, de az emberek is megbolondultak volna aznap. Hívtam a nonstop szervízzel kecsegtető villanyszerelőt, aki az előadott panaszomra nagyot hallgatott, majd ennyit reagált: Szar lehet. Aztán kikérte magának, hogy fel mertem hívni a 0-24 órásnak hirdetett számát, s rám csapta a telefont. Egy horrorfilm nyomasztó, idegnyűvő hatására azért rá tud dobni pár lapáttal, ha úgy tűnik: a valóságban is megszállta valami az embereket, amitől ilyen hülyén bírnak viselkedni.
Ezúttal viszont a lépcsőház sötétjét csak a mozgásérzékelős lámpák lekapcsolódása okozta, és szemem csak egy pillanatilag látta úgy, hogy a lépcső eltűnt, s a korlát fémrúdjai a semmibe meredeznek. Ennyike érzékcsalódás nem elég para, hogy kompenzálja, ami a rendezőnél kimaradt.
(Via ugytudjuk.hu)
Képek forrása: a film Facebook-oldala
