Élet a városban és falvakban, ahol naponta bombáznak az oroszok

Lehetőleg maradjunk a fák alatt, mert valószínűleg egy orosz drón jár erre – mondja a portugál önkéntes, majd aggódva néz az égre. Hüljajpiljszkében vagyunk, ez egy falu Zaporizzsja körzetben, amelyben néhány tucatnyian élhettek a háború előtt, most egyetlen lelket sem lehet látni. Azon gondolkodom, hogy ki eteti azokat az állatokat, amik az udvaron vannak. A falu most a senki földjén fekszik, egyik nap az oroszok, másikon az ukránok foglalják el.

Az utolsó ellenőrzőpont körülbelül öt kilométerre van onnan, Omelnyikben, az ukrán katonáknak nagyon nem tetszik, hogy oda akarunk menni, magyarázzák, hogy ott életveszélyes. Mondjuk, hogy tudjuk, ők vállat vonnak, majd intenekk, hogy jó, akkor menjünk. Két kis falun kell átmenni, elsőre kihaltnak tűnnek ezek is, de aztán mindkettőben szembe biciklizik velünk egy-egy idősebb helyi lakos, és itt-ott teheneket is látunk legelni.

„Ön miért nem megy el?” - kérdem egy öregasszonytól, aki kéri, hogy ne fotózzam le. Azt mondja, neki nincs miért, hiszen mindene itt van: a háza, az állatai, több szomszédja jószágát is ő eteti.

– mondja.

Hüljapiljszkében aztán Jorge Mendes portugál tűzoltó arról mesél, hogy minden nap intenzív bombázások vannak. Ő maga otthon az országában tűzoltó volt, felmondott, majd eljött Ukrajnába, ahol csatlakozott a nemzetközi csapathoz, ahol állítása szerint 56 nemzetiségből harcolnak, ő maga felcserként szolgál. A veszteségekről is kérdezzük, de nem válaszol.

Rövid interjút ad, a távolba a mutat, ahol füst gomolyog, orosz bombázás volt néhány perccel azelőtt. Azt mondja, mi is menjünk mihamarabb, mert három autó remek célpont egy drón számára.

Megfogadjuk a tanácsát, és inkább elmegyünk a közeli Orehovba, ami egy több falut magába foglaló adminisztrációs egység központi városkája. Pontosabban hét települést igazgat az itteni polgármester, ebből jelenleg három orosz megszállás alatt van, a fent említett Hüljajpiljszke meg a szürke zónában. Orehov öt kilométerre van a frontvonaltól, és naponta lövik az oroszok aknákkal, de a polgármester arról beszél, hogy bevetettek már mindenféle mást, például foszforbombát is, amit a nemzetközi egyezmények tiltanak.

Zaporizzsja felől jőve Orehovba a sofőrünk hirtelen felgyorsít.

A községközpontba érve aztán többnyire kihalt utcák fogadnak, a polgármester a községházán vár minket, amelynek mintegy negyedét elvitte egy orosz találat, az épület előtt egy kiégett autó, ennek ellenére bent megy az élet tovább, a titkárnő éppen helyieknek magyaráz valamit, a polgármester meg a papot bocsátja útjára.

„Korábban 9600-an laktak itt, mára csak a lakosok negyede maradt, a többiek elmentek, van aki Kijevbe, van aki egy európai országba. Több mint húszan haltak meg. Én nem megyek, hát a kapitány hagyja el utoljára a hajót” – mondja Anatolij Horesztyanov, a polgármester.

Elmeséli, hogy amikor február 24-én elkezdődött az orosz támadás, az ellenséges csapatok az első napokban csak közeledtek, a negyediken kezdték el bombázni a várost. Azóta pedig ritka az a nap, hogy egyetlen találat se érje valamelyik települést. Sokszor vannak problémák az árammal és a vízellátással.

Amit lehet, megjavítunk, de ha az orosz oldalon van a hiba, akkor nem egyszerű a helyzet, nem engedik nekünk. Jelenleg úgy élünk, mint a Groundhog Day című filmben, a területen napi 150-200 bomba csapódik be, amit éjszaka lerombolnak, mi reggel megpróbáljuk megjavítani. Volt olyan nap, hogy egy 3,5 négyzetméteres területre három óra leforgása alatt 200 bomba esett, és volt közötte kazettás meg foszfor is

– mondja a polgármester.

„Orihiv mindig is Ukrajna része volt, és az is marad. Remélem ez így marad akkor is, ha vége a háborúnak. És remélem hamar vége lesz” – mondja a polgármester, majd mosolygósan elkezdi ecsetelni, hogy neki ez az első mandátuma, előbb a koronavírus, majd a háború jött, azzal viccelődik, hogy nem igazán sikerül betartania a kampányígéreteit.

A következő helyszín, Preobrezsanka, ez Orohiv mellett van, és az itteni polgármester is örömmel fogad minket. Mielőtt bemennénk, szétnézünk a környéken, a polgármesteri hivatal mellett gyakorlatilag az összes épület romokban van, beleértve a szemben levő iskolát is, amelynek udvarán látszik, hogy éppen felújították volna.

Ehhez képest csodálkozunk, hogy a polgármesteri hivatal viszonylag épen maradt, de amikor bemegyünk, látjuk, hogy ebben az épületben is súlyos károkat okozott a háború. Bútorok rongálódtak meg, Vologyimir Szidun, a közösség képviselője (sztaroszta) azt mondja, március végén nagyon heves bombázás érte a települést, kisebb csoda, hogy ők ennyivel megúszták. Viszont nemcsak ezt meséli el, hanem kitér arra is, hogy a közösségben milyen pusztítást végez a háború.

Volt egy gyerekkori barátom, együtt nőttünk fel, de 2014 óta nem beszéltünk. Azt mondta, mi itt mind fasiszták és banderisták vagyunk, meg hogy az oroszokat gyilkoljuk, természetesen ebből semmi nem igaz, itt mindig békében éltek az oroszok, sőt, az első hetekben, amikor sikerült megállítani az orosz előrenyomulást, itt helyben többségében orosz nemzetiségűek harcoltak a megszállók ellen” – mondja.

A közösségi vezető arról is beszél, hogy a visszafoglalt falvakban azt lehet hallani, hogy

Nem ő az egyetlen, aki erről beszél, a Kijevtől északra levő Andrijivka faluban egy helyi lakos szintén ezt mesélte el, hozzátéve, hogy akik a házába beköltöztek, Szibériából lettek oda vezényelve, és nemcsak hogy elloptak mindent, ami mozdítható, még a fürdőszobai kagylót is, hanem sokszor az ágyuk mellé végezték a dolgukat, ez pedig az orosz nemzetiségű tiszteknek sem tetszett.

Zaporizzsja régió hatvan százaléka jelenleg orosz megszállás alatt áll, nem tudni, ha sikerül innen az oroszokat visszaszorítani, mikre fog még fény derülni. A régió központjában azonban a bombázások nyomait és az intenzív katonai jelenlétet leszámítva megy tovább az élet.

Azért érezni, hogy mindenki idegesebb, mint a fővárosban. Egy este kisétáltam az Európa leghosszabb sugárútjának mondott Szobornyíj sugárútra fotókat készíteni, és nagyon hamar ott termett egy autónyi rendőr, kifaggattak, hogy mit keresek ott, megkérdezték, hogy van-e kapcsolatom az Orosz Föderációval, majd valakivel telefonáltak és utamra engedtek.

Egy étteremben egy fiatal párt faggattam: nem féltek itt maradni? A válasz az volt, hogy az autó tele van tankolva, a szükséges dolgok összecsomagolva, bármikor mehetnek, ha közelebb ér a front, ami jelenleg kb. húsz kilométerre húzódik keleten és délen.

Volt olyan barátom, aki Harkivból jött hozzám, kérdeztem is, hogy biztosan, pont ide akar jönni? Most ő is hazament. Élünk ahogy lehet, és reméljük a legjobbakat. Én a város keleti részében lakom, rendszeresen hallom az ágyúzást éjszakánként, de szerencsére halkan

 – meséli a fiú.

(Via azonnali.hu)