Kigyulladt a szarvaskői lovastábor
Szerda reggel az emojik az online térből kisétáltak az utcára. A legújabb, „nemzeti konzultációnak” nevezett irányított kérdőíveket ugyanis a kormány a csetelésből és a közösségi médiából már jól ismert emotikonokkal hirdeti óriásplakátokon – a minimálbér emelésére mosolygós, Soros György nevének említésére fújtatós-ideges, Brüsszelre pedig káromkodós arc mutatja a kormányzatilag elvárt választ.
Első látásra értelmezhetetlen, amit a plakátokon látunk: a fiatal korosztály a fiataloskodó poszterek láttán többnyire az angol „cringe” szóval leírható szekunder szégyenérzetet érez, az idősebb, internetet napi szinten nem használó választókban pedig a számukra addig ismeretlen sárga fejecskék megjelenése kelthet meghökkenést. Pedig
a faék egyszerűségű plakátok mögött nagyon is van ráció.
Elmondjuk, hogyan jutott az emoji a facebookos privát beszélgetéseinkből az utcára.
Mik azok az emojik, és miért szeretjük őket?
Az emojik olyan digitális képecskék, amelyeket az online kommunikációban a szöveges üzeneteinkhez fűzhetünk. Lényegében az emotikon az internetezés lingua francája: a színes kis képecskék nyelvtől és kultúrkörtől függetlenül azonos elsődleges jelentéssel bírnak, és miután már ezernyi elérhető belőlük, az érzelmek legszélesebb skáláját képesek lefedni.
Eddig tiszta, de pontosan miért is használjuk őket? A Rochesteri Egyetem Számítástechnikai Intézete által publikált, 2017-es kutatás szerint hétféle okból tűzdeljük tele emojikkal az üzeneteinket.
1. Kifejezhetünk velük hangulatot,
2. erősíthetjük az álláspontunkat,
3. az elérni kívánt hatáshoz igazíthatjuk az üzeneteink tónusát.
4. Ezen felül kifejezhetünk humort, vagy
5. iróniát,
6. közelebb hozhatjuk magunkhoz vele az olvasót,
7. valamint tárgyakat, jelenségeket írhatunk körül velük.
Az emojik többsége tehát arra szolgál, hogy elkerülje az online kommunikációból adódó félreértéseket, kis képecskékkel pótolva a szemkontaktus, a gesztikuláció, vagy a fizikai közelség hiányát. Mindez persze még nem veszi ki a rendszerből a félreértéseket, a kulturális különbségeket vagy a másodlagos jelentéseket.
Ha huszonéves vagy, akkor például egy padlizsános vagy egy barack emoji másodlagos – szexualizált – jelentéstartalma megelőzi az elsődlegest, miközben a szüleid valószínűleg csupán egy padlizsánt vagy egy barackot látnak.
Még plasztikusabb példa a kormányplakátokon látható mosolygós fejecske: a nyugodtan mosolygós arckifejezés egy negyvenes internetezőnek szimplán egy kedves mosolyt jelent, a tizen- és huszonévesek esetében viszont már közhelyszerűen passzív-agresszív jelentéstartalmat hordoz. Az értelmezésbeli generációs szakadékot az Azonnali tematikus videójánál semmi sem szemlélteti jobban, ahol a budapesti fiatalokat és időseket is kérdeztünk egyes emojik jelentéséről:
De hogyan politizálnak ezek az ártatlan, sárga arcocskák?
A 2010-es évekre a közösségi média soha nem látott lehetőségekhez juttatta a közéletet: egy párt, mozgalom, vagy akár online médium úgy tud emberek százezreivel kapcsolatban maradni, hogy nem, vagy csak ritkábban találkozik személyesen is a választóival, olvasóival. Nem véletlen, hogy nehezen maradnak életben azok a régi, nyugati, korábban óriási tagsággal rendelkező – főként szocdem – pártok, amelyek a múlt század közepén egy életérzést és komplett életpályát kínáltak a választóiknak.
Az offline életérzés helyét viszont átvette az online. Európa-szerte gombamód szaporodnak az internetes, laza ideológiai keretben szerveződő pártok, gondoljunk csak az olasz Öt Csillag Mozgalomra, az Igor Matovič egyszemélyes projektjeként működő populista szlovák kormánypártra, vagy a holland Szabadságpártra, melynek egyetlen tagja maga a pártelnök Geert Wilders. Az sem véletlen, hogy 2012 és 2014 között hat Békemenet is szerveződött a Fidesz-kormányok támogatására, 2014 óta viszont csak egy – az is a 2018-as választási kampányban. Ellenzéki tüntetésből ennél már több akadt, de alig érte el valamelyik a kormány meghátrálásához szükséges kritikus tömeget.
Ennek okáról Gacsályi Sára írt a tüntetések pszichológiájáról szóló cikkében: szerinte egyszerűen egy lájk, egy megosztás vagy egy emoji-gomb megnyomásával a Facebookon „megéli az egyén, hogy részese Az Ellenállásnak (vagy éppen A Támogatásnak)”.
Nem véletlen, hogy ahogy az emberek a privát beszélgetéseikben elkezdtek egyre több emotikont használni, úgy próbálták meg ugyanezt a pártok és a politikusaik is lekövetni.
A szociáldemokrata és újbaloldali mozgalmak online jelképe lett a vörösrózsa-emoji, mire válaszul a közösségi médiában a brit Konzervatívok következetesen a hervadó vörösrózsa-emojit kezdték el használni, valahányszor nagy ellenfelüket a Munkáspártot kellett lejáratni.
Fidesz = magyar zászló
Ugyanez a tudatosság látszik már a Fidesz kulcsfontosságú arcainak kommunikációjában. Varga Judit igazságügyi miniszter a kötelező, tökéletesen megkomponált kosztümös fotók mellé az összes Facebook-posztját magyar zászlóval, és a győzelem jelét mutató kézzel zárja.
Az ellenzék- és libsigyalázásra ráeresztett Szánthó Miklós kormányközeli beszélő fej, vagy Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető posztjaitól valóságos emoji-émelygést kaphat az ember: ők az ellenzéket gúnyoló posztjaiknál cinikusan kacagó, bohócos, vagy arcba temetett kezű emojikat szeretnek elereszteni, de minden egyes megkezdett bekezdésükre más-más emotikon jut.
A kormány mosolygós arcát mutató Novák Katalin családügyi miniszter ehhez képest leginkább napocskás vagy elpirulva mosolygós emotikonokat használ. Az intenzív emojihasználatba a nehézsúlyú fideszesek közül csak Szijjártó Péter és Orbán Viktor nem szállnak be. Ők – a többi fideszessel egyetemben – legfeljebb a magyar zászlót használják sokat és sokszor.
Ennek is megvan a tudományos oka. A Konstanzi és a Brémai Egyetem kutatói egy 2020-as kutatásukban több, mint 640 ezer tweetet kielemezve, Németországra és az Egyesült Államokra vetítve vizsgálták meg, hogy nagyobb hatást vált-e ki a twitterező választópolgárokból, ha a politikusok és a politikai pártok zászlós emojikkal pakolják tele az üzeneteiket.
A vizsgált, 2017 és 2019 márciusa közötti időszakban például a német politikai tweetek 79 százalékában találunk emotikonokat, de más-más politikai szerveződésekre más-más emojik a jellemzők. Egy német szocdem például szívesebben használ mondjuk békegalambos, szivárványos, vagy akcionizmusra buzdító, ökölbe szorított kezet formázó emotikonokat. Eközben a patriotizmustól ódzkodó német politikai palettán egyedül a szélsőjobbos AfD használja úton-útszélen a német trikolóros emojit.
A kutatás legérdekesebb eredménye, hogy önmagában az emotikonok nem, a zászlók viszont nagyon bepörgetik az egyes tweetekre adott reakciókat. Az arány főleg a fideszes szavazótábornak Németországnak talán a leginkább megfeleltethető AfD-seknél letaglózó:
az AfD-s oldalak követői ötször akkora eséllyel osztottak meg egy bejegyzést akkor, ha abban volt német zászló, mintha csak egy „mezei” tweet lett volna.
Némileg meglepő módon a szélsőbalos Linke és a Zöldek követői is jobban ugrottak a német zászlós posztokra.
Mit keres az emoji a plakátokon?
A Fidesz elmúlt egy-két évének intenzív online emojihasználata persze önmagában nem magyarázza, hogy a nemzeti konzultáció kampányában miért az emotikonokhoz nyúltak a Miniszterelnöki Kabinetiroda Rogán Antal vezette boszorkánykonyhájában. Elvégre emojikat az ellenzék legtöbb nagyágyúja is használ, a szabályt erősítő kivétel leginkább az a Hadházy Ákos, aki annak ellenére az ellenzék egyik legnépszerűbb online arca, hogy kisregény hosszúságú megosztásai mellé még csak mutatóban sem használ emotikonokat.
A téma azonos, de mennyire más a tálalás: Varga Judit kilenc emoji mellett emlegeti a liberális kettős mércét, Hadházy Ákos pedig már kisregényben barnaarcúzza a miniszterelnököt (Fotó: a politikusok Facebook-oldalai)
Három fő célja van tehát az emotikonos kampánynak.
+ Szájbarágás
Az emojis plakátokat sokkal inkább magyarázza, amit a Rochesteri Egyetem fenn idézett kutatása is kiemelt. Közelebb hozni a kormányt a választókhoz, és a tónust az elérni kívánt hatáshoz (a konzultáció „megfelelő” kitöltéséhez) igazítani. A plakátokon emojizás minimum idegenül, de leginkább együgyűen néz ki, de ha ott egy dühösen fújtató emoji a „Soros György újra támadásba lendül?” kérdéssel, vagy egy káromkodó arc a „Dühíti önt Brüsszel?” felirattal, bárki megérti, hogy Soros Györgytől és Brüsszeltől dühösnek kell lenni.
+ Ingyen médiafelület
Miközben pár bugyuta plakátnál fontosabb dolgok is történnek az országban, mégis mindenki a poszterekre figyel. A cél pontosan az volt, hogy ez a cikk is megszülessen, hogy a 444 is megírja, hogy a kormány úgy kommunikál az emberekkel, mint a kiscsoportos óvodásokkal, és hogy szerda reggel a fél magyar internet azt találgassa, hogy az egész plakátolást trollkodásból csinálta a kutyapárt, vagy tényleg ezen a szinten kommunikál a magyar állam. Ezzel lényegében ingyen megjelenést adunk a kormánynak – ezt hívják szerzett médiának, a műfaj igazi mesterét pedig Donald Trumpnak.
Az exelnök még 2016-os kampányában használt tudatosan megosztó, faék egyszerűségű frázisokat a közösségi médiában úgy, hogy arról már a liberális, a Demokrata Párthoz közeli média is kénytelen volt írni – még ha nem is kedvező tónusban. Ezzel a New York Times cikke szerint már a kampányhajrá kezdete előtt is 1,9 milliárd dollárnyi kampánymegjelenést (azaz ennyibe került volna, ha ezeken a felületeken ennyi megjelenésre szóló hirdetést vásárolt volna) „szerzett” magának Trump – két és félszer annyit, mint demokrata ellenfele, Hillary Clinton.
+ Ingerküszöb-magasugrás
A mostani már a sokadik, irányított kérdésekkel operáló nemzeti konzultáció, és eddig szinte mindegyikhez tartozott méregdrága óriásplakát-kampány. Túlvagyunk már az „Üzenjünk Brüsszelnek”-kampányon, a „Ha Magyarországra jössz…”-plakátokon, a jogsértőnek bizonyult, vonuló migránsok képe mellé kipakolt stoptáblán, és a végül suttyomban leszedett, álnokul kacagó sorosgyörgyös posztereken is.
Ezek után mégis mi maradt a kormányzati eszköztárban, ami mellett egy ellenzéki és egy fideszes sem sétál el rezignáltan?
Nem véletlen, hogy az újraindításról szóló nemzeti konzultációt alig több, mint félmillióan töltötték csak ki, miközben a plakátkampány teljesen mentes volt a polgárpukkasztástól, csak szépen mosolygó emberek voltak a posztereken. Ha valami viszont annyira disszonáns, mint egy kinyomtatott emoji, arra talán mindenki felkapja a fejét. A kormányzati kommunikáció tehát ezzel a kampánnyal – ha lehet – még tovább butult, de ezzel egyidőben finomodott is.
Ezt a cikket az Azonnali szállította.
(Indexkép forrása: azonnali.hu – Montázs: Illés Gergő)
