Amikor a Fidesznek még nem tetszettek a főispánok – 32 év után futjuk ugyanazt a kört

Június 21-én, kedden valósággal felrobbantotta a nyilvánosságot a „főispán” és a „vármegye” elnevezések visszahozásának kormányzati terve. Bár a változtatások mögött az önkormányzatok jogköreinek nagyon is komoly gyakorlati következményekkel járó további megnyirbálása is állhat, a vita – mint oly sok más esetben – elsősorban emlékezetpolitikai téren zajlik.

Ha azt hisszük, bármi új van a nap alatt, nagyot tévedünk. Harminckét esztendővel ezelőtt szinte pontosan ugyanez a polémia egyszer már lezajlott.

1990-ben az első demokratikus Országgyűlés rögtön szembekerült egy sürgető megoldásért kiáltó problémával. Ősszel helyhatósági választásokat kellett tartani, ám, hogy a felszámolandó tanácsrendszer helyébe mi lépjen, arról messze nem volt egyetértés. Különösen kemény dilemma volt, hogy az immár szabadon megválasztott és valódi jogkörökkel bíró önkormányzatok munkáját hogyan hangolják össze az állami szervekkel. A konzervatív kormányzat a főispán 1950-ben eltörölt tisztségét tartotta erre alkalmasnak. Ez leginkább csak nevében lett volna azonos a pártállami korszak előtti pozícióval, amely a lényegében a helyi hatóságok kormányzati kontrolljának szerepét töltötte be.

1950 előtt a kormány (illetve előterjesztése nyomán a király, majd a kormányzó) által kinevezett főispán nem csak a helyi állami intézményrendszer nagy részét felügyelte, de a megyék és törvényhatósági jogú városok (nagy vonalakban a mai megyei jogú városoknak megfelelő jogállású települések) vezetésében is komoly szerepe volt. A helyi választott vezetők feje felett számos esetben átnyúlhattak, sőt, széles fegyelmi hatáskörük is volt a törvényhatósági (mai szóhasználattal önkormányzati) tisztviselők felett, akár fel is függeszthették, vagy el is mozdíthatták őket.

Az Antall-kormány ennél sokkal szerényebb befolyással, inkább csak korlátozott jogi ellenőrző és koordináló szereppel ruházta volna fel a főispánokat. Ám az elképzelés így is kiverte az ellenzéki biztosítékokat. A vita szakmai része javarészt az új tisztségviselők jogköreiről folyt, illetve arról, egyáltalán szükség van-e rájuk. Az SZDSZ kezdetben azon az állásponton volt, hogy nincs, sőt a megyéket is megszüntették volna, hogy a települési önkormányzatok felett az igazságszolgáltatáson kívül ne létezzen semmilyen kontroll.

E hadszíntéren pedig a fő kérdés már nem az volt, milyen közigazgatási szintek és elöljárók legyenek, hanem az: hogyan hívják őket. A kormány alapkoncepciója az volt, hogy az intézmények és tisztségek neve legyen ugyanaz, mint a kommunista diktatúra előtt. E logika mentén került be a törvénytervezetbe nem csak az ekkor még elvérzett „vármegye” és „főispán”, de

Mai szemmel talán nehéz elképzelni, de akkoriban e két utóbbi fogalom sem aratott osztatlan sikert.

Magyar ugar, Noszty fiú, úri önkény

A vita rögtön a javaslat benyújtása után kirobbant. A harci kürtöket leghangosabban természetesen a legerősebb ellenzéki erő, az SZDSZ és holdudvara fújta. A párt elnöke, Kis János a két világháború közötti Magyarország iránt táplált „csillapíthatatlan nosztalgiával” vádolta meg a koalíciót.

Szabó Miklós történész, a párt országgyűlési képviselője egyenesen évezredes távlatban ítélte el az intézményt: „A főispán ezer éve nem a demokrácia szimbóluma Magyarországon, hanem az úri önkényé” – szögezte le egy interjúban.

Az ellenzéki felháborodás nem volt visszafogottabb az Országgyűlésben sem. A szabaddemokrata Wekler Ferenc „a tanácstörvény aranysújtásokba és nemzeti szimbólumokba bújtatott változatának” nevezte a javaslatot, amely „az elmúlt másfélszáz év retrográd hagyományait” folytatja. A „dzsentroid státuszvédés magyar ugarja” elleni tiltakozásul Ady Endre ismert forradalmi versének egy részletét is elszavalta: "Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva."

A legjobban talán a főként TSZ-vezetők által alapított, mára feledésbe merül Agrárpárt egyetlen képviselője merült el az „úri Magyarország” visszatérésének rémálmában. Vargáné Piros Ildikó nem csak a főispán és a vármegye, de a polgármesteri és jegyzői tisztség visszaállítását is elutasította, mert szerinte ezeknek a szavaknak „különösen az elmaradottabb közép-kelet-európai térségekben, éppen a sajátos lemaradó modernizációs fejlődés következtében szimbolikus jelentésük van. Ha egy modern, "varázstalanított" szellemű Európához akarunk felzárkózni, akkor vizsgáljuk meg, tehetjük-e ezt olyan hagyományokkal, amelyek éppen az európai fejlődés ellenébe feszültek.” A „vármegyét” különösen aggályosnak tartotta, „mert a vár szó, illetve ebben az összefüggésben a jelző fejezi ki azt, hogy a vármegye egy úri központú, a vár szimbólumában kifejeződő társulás intézménye és nem az egész népé!” Progresszív elkötelettsége jeléül a kormánynak a (javaslatnál egyébként sokkal központosítottabb) francia közigazgatási rendszert ajánlotta figyelmébe, amely „bár centralizációs karakterű, de európai és legalább modern”.

Szakmai megalapozottság tekintetében alighanem az SZDSZ-es Bilecz Endre érvelése vitte el a pálmát. A politikus Mikszáth Kálmán „A Noszty fiú esete Tóth Marival” című regényében szereplő képzeletbeli „Bontó vármegyét” vezető képzeletbeli Kopereczky főispán hatalmaskodó és korrupt természetéből vezette le, hogy a tisztséget nem szabad visszaállítani.

A legszórakoztatóbb ellenzéki felszólalás pedig alighanem a szintén szabaddemokrata Rácskay Jenőé volt, aki „a Magyarország múzeumaiban lévő főispáni díszmagyarokat” ajánlotta fel „esetleges mintaképpen”, ha ezt a pozíciót visszahozzák.

Sőt, egy Nyáry Krisztián által kiszúrt akkori nyilatkozatában úgy vélekedett: „noha az önkormányzati törvény radikálisan újnak látszik (vagy új-réginek visszahozza ugyanis a régi főispán, jegyző, vármegye fogalmakat), úgy tűnik, valójában a régi struktúrát kívánja megőrizni”.

40 év szégyene, feudális Anglia, enyhe kis gyámkodás

A kormány tagjai és a kormánypárti képviselők általában azt hangsúlyozták, hogy a pozíció valójában sokkal szűkebb jogkört jelentene, mint a háború előtt, s a „főispán” csupán egy elnevezés, amelyhez nem is igazán ragaszkodnak. A történelmi ihletésű ellenérveket azonban elutasították.

„Ha a dicstelenséget ragadnánk ki egyes politikai intézményeink elnevezéséből, akkor az Országyűlést is át kellene keresztelnünk, mert például több mint 40 év szégyene fűződik ehhez a Házhoz mint elnevezéshez” – emlékeztett a KDNP-s Rott Sándor.

Az MDF-es Salamon László szarkasztikusan azt ajánlotta „nevezzük a megyét megyének és a főispánt megbízottnak vagy titkárnak, és örvendezzünk, mennyire előtte járunk Angliának, amely a közigazgatás megyeszintű egységeit grófságoknak” nevezi.

Legyünk boldogok, mennyire túlléptünk a közigazgatási elnevezéseit tekintve a feudalizmusban élő szigetországon.”

Ugyanakkor a javaslat támogatói között akadtak olyanok is, akik a leghorrorisztikusabb ellenzéki rémlátomások élő illusztrációját nyújtották. A kisgazda Mizsei Béla például azzal indokolta a főispáni tisztség visszaállítását, hogy

ha a nép nem tud a demokráciával helyesen bánni, az olyan, mint a kisgyermek kezében a borotva, mögvágja vele magát. (…). Most tanulja, és hogyha most tanulja, nem árt, ha van a kormány kezében egy egészen szűk körű fölvilágosító és enyhe kis gyámkodás, nehogy megvágja magát a nép.”

A parlament rendkívüli nyári ülésszakán a képviselők kínkeservesen ugyan, de végül kiizzadtak egy kompromisszumos megoldást: a helyi vezető kormányzati tisztviselők főispánok helyett köztársasági megbízottak lettek, akiket a kormány helyett az államfő nevezett ki, s nem minden megyébe, hanem nyolc nagyobb régióba delegálták őket. A nagy nehezen megszült elnevezés nem lett hosszú életű. A pozíciót 1994-ben közigazgatási hivatalvezetővé változtatták. Ezeket a szerveket aztán 2011-ben szüntették meg, hogy átadják helyüket a megyei szinten létrehozott kormányhivataloknak.

(Ezt a cikket az Azonnali szállította.)

Az indexképen Orbán Viktor és Kövér László 1990-ben (Fotó: Földi Imre / MTI)