Megérkezett az idei első hó
A siroki származású biológus története egészen különleges. Az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumból indulva először az egyesült államokbeli Pennsylvaniában szerzett doktori fokozatot, majd Alaszkában dolgozott sarkbiológiai kutatóként, ezután Hollandiában egyetemi adjunktusként. Tavaly hazatért, hogy a hosszú évek során összegyűjtött tudását itthon kamatoztassa. A rendkívül szerény, halk szavú és kitűnő humorral megáldott kutatóval interjúztunk.
– Honnan indult a biológia szeretete?
– Sirokban nőttem fel, ahol rengeteg időt töltöttem a környék erdeiben, de sokat jártunk kirándulni a Mátrába és a Bükkbe is. Először az állatok érdekeltek, aztán egyre inkább a növények. Otthon volt egy elég szép könyvtárunk, és ha valami érdekelt, utána tudtam olvasni. A 80-as évek elején láttam a tévében David Attenborough sorozatát, ami nagy hatással volt rám. Általános iskolában volt egy biológiatanárom, aki meglátta bennem az érdeklődést. Mikor gimnáziumba jártam, akkor is a biológia, a kémia és a matek volt, ami legjobban érdekelt.
– Hol tanult tovább a középiskola után?
– Gödöllőn, az Agrártudományi Egyetemen. Miután 1996-ban diplomáztam trópusi mezőgazdasági és halgazdasági szakon, a gombatudomány, azaz mikológia kezdett érdekelni a munkámból kifolyólag, miközben a Kertészeti Egyetemen kezdtem doktori tanulmányaimat. 2000-ben elnyertem egy Fulbright ösztöndíjat az Amerikai Egyesült Államokba, így Pennsylvaniában folytathattam kutatásaimat, majd később tanulmányaimat. A Pennsylvaniai Egyetemen szereztem meg az első doktori címemet 2004-ben. Ennek a témája a gombanemzetségek molekuláris evolúciója volt, ami DNS-vizsgálatokon alapuló munka. Közben folytattam az itthoni elkezdett másik doktori kutatásomat is, mert annak is volt egy genetikai része, melyhez Amerikában volt meg az infrastruktúra. Ott végeztem el a kísérleteket és 2005-ben Magyarországon megvédtem a második doktorimat.
Dr. Geml József Patagóniában, 2017-ben
– A biológia sokaknak még magyarul is bonyolult, hogy tudta a szaknyelvet elsajátítani?
– Még a gödöllői évek alatt voltam egy hathónapos csereprogram keretében Amerikában. Nyilvánvaló, hogy már ahhoz is kellett egy középfokú nyelvismeret. Amikor onnan visszajöttem egy megváltozott életszemlélettel, akkor elhatároztam, hogy mindenképp szeretnék doktori programban részt venni Amerikában. A szaknyelvet tudományos cikkek olvasása és amerikai tanulmányaim során sajátítottam el.
– Milyen kutatásokat végzett?
– A magyar doktorim témája a csiperke nemzetség evolúciója volt. A 2000-es évek elején még nem voltak DNS-alapú törzsfejlődési fák a legtöbb gombanemzetségre, más szóval nem tudtuk, hogy melyik faj melyiknek a rokona. A csiperkéről az embereknek az a fehér gomba jut az eszébe, amit meg lehet vásárolni a boltban, de azonkívül még öt-hatszáz csiperkefaj létezik. Egyrészt azt kutattam, hogy ezek milyen rokonságban lehetnek egymással, másrészt harminc faj termesztési potenciálját vizsgáltam meg. Az egyes fajok között óriási eltérések vannak a növekedési gyorsaság és termésátlag tekintetében. Azért van még jó néhány faj, amivel érdemes lenne foglalkozni. Bizonyos csiperkék a megszokottól eltérő ízvilággal rendelkeznek, például némelyik mandula ízű. De aztán más gombacsoportokkal is kezdtem foglalkozni, amikor Alaszkába költöztünk. Gondolom, kíváncsi, hogy miért éppen Alaszka?
– Igen, természetesen. Szóval mi vonzotta oda?
– 2004-ben az Alaszkai Egyetem Sarkbiológiai Intézetében egy kutatói állást fogadtam el, az erdőben élő gombaközösségek biodiverzitásának a megismerésére, illetve arra, hogy az egyes erdőtípusokban élő gombaközösségek összetételét vizsgáljam. Ez azért tetszett, mert nem a gombák termőtestjeiből kivont DNS-en alapult, azaz mi már nem gombákat szedtünk, mint a korábbi vizsgálatok, hanem talajmintákat gyűjtöttünk, és azokat elemeztük DNS-módszerekkel. Ugyanis a gomba, mint organizmus, egy hatalmas hálózat, amelynek nagy része a talajban él. A talaj felett csak a termőtestek látszanak, amelyeekn a spórái képződnek. Olyan ez, mintha az almafa a föld alatt élne, és mi csak a felszínen termő almákat látnánk. Talajmintából DNS alapján bármikor kimutathatók a gombák, hasonlóan ahhoz, amikor egy bűntény feltárása során a hajszálmintákból kivont DNS-ből kimutatható, hogy ki járt a helyszínen. Tehát a boreális erdők és az északi sarkvidék gombáin dolgoztam, illetve a klímaváltozás rájuk gyakorolt hatásán. Most körülbelül száztíz-százhúszezer gombafajt ismerünk, de becslések alapján ez akár ötmillió is lehet, ami azt jelenti, hogy a legtöbb gombafaj még nem ismert.
– Ön is felfedezett gombafajt?
– Igen. Egy híres mikológusról neveztem el, aki azzal a nemzetséggel foglalkozott korábban. De ami jól esett, az az, hogy egy spanyol mikológus rólam is elnevezett egy csiperkefajt. A latin neve Agaricus gemlii.
– Alaszkáról az embernek a hideg és hó jut eszébe. Milyen ott az élet?
– Mi nagyon élveztük a Fairbanksben eltöltött öt évet. Arról híres, hogy ott a legnagyobb a hőingás. Nyáron hasonló az idő, mint most itt, azaz 20-25 fok, napsütés. Télen viszont akár mínusz ötven fok is lehet. December és március között minden hónapban volt egy hét, amikor mínusz 40-50 fok között változott a hőmérséklet.
– Hogy lehet akkor egyáltalán elmenni a boltba?
– Leginkább autóval. Az üzletek előtt vannak elektromos aljzatok, ahová csatlakoztatni lehet a motoron lévő melegítőt. Másképp húsz perc alatt már annyira kihűlne, hogy nem indulna be. Október elejétől április végéig hó van, szóval más ruházat kell, mint itt. De kint tud lenni az ember, akár órákat is. Mínusz negyven fokban mondjuk nem, de -20-30 Celsius között kényelmesen. Érdekes, mert amikor jött egy melegfront, mínusz negyven fok után a mínusz húsz már egész enyhének tűnt.
– Lehet így ott dolgozni?
– Általában augusztusban vettük a talajmintákat, mert egyrészt akkor van a legtöbb gomba, ugyanis a talaj mellett sokszor termőtesteket is gyűjtöttünk, másrészt akkor már nincs olyan sok szúnyog. A DNS-analízis a laborban zajlott, bioinformatikai módszerekkel számítógépen, és az idő nagy része a tudományos cikkek írásával telt. Egyébként a talajok genetikai vizsgálata nagy előrelépést hozott a gombák megismerése terén. Kezdetben senki nem gondolta volna, hogy egy gramm talajban ötszáz vagy ezer féle gomba él, DNS alapján annyit lehet kimutatni. Tavaly jelent meg a Fungal Ecology szaklapban az a cikk, amit a siroki erdőkben gyűjtött gombákról írtam, és amire a National Geographic-cikk is utalt. Viszonylag kis területen több mint négyezer féle gombát találtam. Ezeket már Hollandiában analizáltam.
Atacama-sivatag, 2017
– Ezek szerint Alaszka után Hollandia jött?
– Igen, 2009-ben költöztünk oda. Egy kutatói állást ajánlottak meg a Naturalis Természettudományi Múzeumban és egyben egy adjunktusi pozíciót a Leideni Egyetemen. Hollandiában tíz évig éltünk. Szerettem azt az állást is, melynek köszönhetően eljutottam sok dél-amerikai országba, ahol a trópusi erdőkben dolgozhattam, de különösen Argentínában voltam sok begyűjtőúton. Az ottani gombák még annyira sem ismertek, mint az itthoniak. Az argentin együttműködőimmel közösen végzett munka volt az első DNS-alapú gombaközösség tanulmány Dél-Amerikában. Az Andok esőerdőiből vettünk mintákat, többféle magasságban. Összesen hétszer voltam Argentínában, egyrészt mintákat vételezni, másrészt előadásokat tartani. Egy docensi állást is ajánlottak az ottani egyetemen, de a gazdaság instabilitása miatt nem mertünk belevágni.
– A többes szám azt jelenti, hogy családdal utazott?
– Igen, nős vagyok. A feleségem is egri, ő antropológus, az Alaszkai Egyetemen végezte el a mesterképzést. Két gyermekünk van, a lányunk most lesz 17 éves, a fiunk 14. Itt házasodtunk össze Egerben, három hónap múlva együtt mentünk ki Amerikába. Az idén leszünk húsz éves házasok.
– Miért tértek végül haza?
– Hollandiából minden évben hazajártunk. A gyerekek jól érezték magunkat itt, sok barátjuk lett. Augusztusban sosem volt kedvük visszamenni Hollandiába. Akkor elkezdtünk nézelődni, hogy milyen munkalehetőségek vannak itthon. Egy évvel ezelőtt az Eszterházy Károly Egyetemmel együtt beadtam egy pályázatot a Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjára, amit új kutatócsoportok létrehozására írtak ki. Elnyertem, így tavaly augusztusban hazaköltöztünk és szeptembertől elkezdtem a munkát.
– Miről szól ez a projekt?
– Rajtam kívül további négy kutató négyéves alkalmazására van támogatás, mely az MTA-tól illetve most már az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózattól jön. A befogadó intézmény az Egyetem, a Kutatási és Fejlesztési Központon belül a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézettel működünk együtt. A csoport fő profilja a környezetben élő gombák tanulmányozása, ami részben a természetes élőhelyek gombaközösségeit mutatja be. A Bükki Nemzeti Parkkal két éve kezdtem el egy projektet a Bükkben található összes erdőtípus gombaközösségének megismerésére. Magyarországon még nem volt ilyen, a gombákat eddig a termőtestek alapján vizsgálták, mi a talajmintákból kivont DNS-t használjuk, mint azt Alaszkában tettem. A munkánk másik része a szőlő mikrobiom megismerése, ami magában foglalja a talajban és a szőlőnövényben élő gombák és baktériumok összességét. A mikrobiom szót először az emberben élő mikroorganizmusok összességére használták. A szőlőbetegségek nagy részét gombák okozzák. Mi a betegségek kialakulásának mikrobiális hátterét szeretnénk jobban megismerni. Ez alatt nemcsak a kórokozó gombákat értem, hanem azokat is, amelyek a szőlő immunrendszerét erősíthetik. A mintavételek egy része már megtörtént az Egri és Tokaji borvidéken.
Namíbia, 2019
– Milyen kérdésekre várják a választ?
– Az egyik, hogy az élőhelynek milyen hatása van az ott élő gombákra. Azt is megnézzük, hogy az egyes szőlőfajták között akad-e eltérés a mikrobiom összetételét illetően. A harmadik fő kérdés, hogy a beteg és egészséges szőlő mikrobiomja miben tér el egymástól. Szeretnénk megtudni, hogy mik azok a mikroorganizmusok, melyek segítik a szőlőt a betegségek elleni harcban. Ha terv szerint mennek a dolgok, akkor például a kórokozók ellen potenciális biokontroll organizmusokat is be tudunk azonosítani. De ezer kérdés van még, amit lehetne tanulmányozni.
– Tehát mondhatjuk, hogy ezt a mikrobiom-módszert Ön honosította meg itthon?
– Nem akarok nagyképű lenni. Úgy tudom, hogy az előbb említett tavalyi cikk volt az első ebben a témában Magyarországon. Egyébként azért is tértünk haza, mert szerettük volna Magyarországon hasznosítani a megszerzett tudásunkat és tapasztalatinkat.
– És világviszonylatban? Kijelentetjük, hogy Ön ennek a gombavizsgálati DNS-módszernek az úttörője?
– Nyilván több csoport is van, amely egyidőben kezdett foglalkozni ezzel a témával, és ezek közül az egyik valóban az enyém. Az elmúlt húsz év nagyon termékeny volt, rendkívül sok kutatói együttműködésben és expedíción vettem részt, beleértve Szibériát, Svalbardot, Borneót, Dél-Afrikát, Namíbiát és Dél-Amerikában sok országot. Szinte minden kontinensen van folyó projektem, még az Antarktiszon is.
– Így az interjú végén még szót kell ejteni a dologról, mely nem illik bele ebbe a képbe. Mi annak idején egy gimnáziumba jártunk, és onnan tudom, hogy egy rockzenekarban dobolt. Honnan jut eszébe egy tudományos életpályára készülő embernek a zenélés?
– Hat-hét évesen zongoraórákra jártam a siroki iskolában, utána hét évig énekkaros voltam, de miután mutált a hangom, ennek vége lett. Próbáltam gitározni, de ahhoz nincs érzékem. A dobolást viszont természetesnek találtam. Tizenkét éves koromban kezdtem el dobolni, osztálytársaimmal alapítottunk is egy zenekart. Zenélni persze még nem tudtunk, de az elszántság megvolt. A gimnáziumi évek alatt is több zenekarom volt, ahol időnként énekeltem is. Később bárhova költöztem a világban, mindig volt alkalmam, hogy együttesben játsszak. Pennsylvaniában dél-amerikaiakkal játszottam latin zenét, Alaszkában pedig egy rockegyüttesben doboltam. Ott klubokban is felléptünk, minden második szombaton este tíztől hajnali kettőig zenéltünk. Hollandiában egy big-bandben játszottam jazzt, húsz-huszonöt emberrel együtt. Már itthon is van egy együttesem, most alakítjuk ki a műsort. Rockosabb zene, de blues is van benne. Élvezhető, igényes zenét szeretnénk játszani.
– Szeretnének fellépni?
– Ha lesz egy, másfél órás műsorunk, mindenképp. Talán őszre lesz, de előbb se lenne rossz. Élvezem az élőben zenélést.
(Ezen a ponton szerettük volna megköszönni Dr Geml Józsefnek az interjút, ő azonban úgy gondolta, hogy még szeretne mondani egy fontos dolgot. Ő kérdezett.)
– Bizonyára észrevette az interjú során, hogy dadogok, igaz?
– Először fel se tűnt, de utána természetesen igen.
(Interjúalanyom időnként egy-két mondatot is el tudott mondani összefüggően, máskor egy-egy szóval is meg kellett küzdenie)
– A szóbeli kommunikáció az egyik legfontosabb része az emberi interakcióknak, és a legtöbb munkához kell is. Gyerekkoromban sokszor éreztem úgy, hogy a dadogásom gátolni fog mind a munkában, mind a magánéletben. Mások talán nem látták olyan nagy problémának a dadogást, mint én, de nyilván az ember magát nézi a legkritikusabban.
– Mennyire hátráltatta élete során a dadogás?
– Összességében nem annyira, mint gondoltam, de volt olyan, hogy szerintem ezért nem kaptam meg egy oktatói állást Amerikában, még ha nem is mondták ki nyíltan. Jó, ha az ember képes ezt elfogadni. Mindenkinek megvan a maga tökéletlensége, de a dadogás annyiban más, hogy azt azonnal észrevenni és sok ember nem tudja, hogyan viszonyuljon egy dadogó emberhez. A párkapcsolatokban egyfajta szűrőként működött, mert már az elején kiderült, hogy kire érdemes időt szánni. Én eldöntöttem, hogy a dadogás nem állíthat meg abban, hogy teljes életet éljek. Tanítottam Alaszkában és Leidenben, és meghívott vendégprofesszorként más egyetemeken is. Nemzetközi konferenciákon is adtam elő ötszáz ember előtt angolul vagy spanyolul. Legtöbb ember értékelte ezt a bátorságot. Azért akartam ezt szóba hozni, hogy azoknak, akik hasonló cipőben járnak, egyfajta bátorítást adjak, illetve hogy dadogásról is lehessen beszélni nyíltan, a kényelmetlenség érzése nélkül. Egyre inkább a másság elfogadásának irányába halad a társadalom, ami kétségkívül pozitív. A legfontosabb, hogy az ember a képességeiből hozza ki a maximumot, a kihívásokkal szálljon szembe és ne féljen önmaga lenni.
