Megérkezett az idei első hó
Hétfő este hivatalosan is lemaradt a magyar válogatott a 2022-es világbajnokságról, ami még akkor is szomorú, ha a télen rendezett, halálesetekkel és rabszolgamunkával felvezetett katari vébét jóérzésű szurkoló akkor is bojkottálta volna, ha netán összejön a csoda. Így persze nekünk nem kell emberi jogokkal és korrupcióval foglalkoznunk, vagy legalább is nem Katarban.
Érdemes viszont mással foglalkozni, ugyanis 2021-re minden jel szerint nagyjából beérett az Új Magyar Futball, rövidebb nevén NER-foci.
Ha a 2010-es állapotokat nézzük, kis túlzással rá sem lehet ismerni a dolgokra, tehát a reform végbement, de ez közel sem jelent minden tekintetben fejlődést.
16 csapatos első osztály, félprofi másod osztály, rossz infrastuktúra
Először is nézzük meg, honnan indultunk: 2010-ben a DVSC volt a bajnok, ráadásul ebben a szezonban a magyar történelemben második klubként bejutottak a Bajnokok Ligája főtáblájára; főleg magyar játékosok és a klublegenda Herczeg András edző vezetésével. A magyar bajnokság első osztálya 16 csapatos volt, a másodosztályt nyugati és keleti csoportra osztották, ráadásul félprofi liga volt, aminek köszönhetően sok klub második csapata már itt játszott.
Az infrastruktúra katasztrofális állapotban volt összességében: a Puskás Stadion volt az egyetlen komolyabb nemzetközi mérkőzésre alkalmas pálya, de az is annyira omladozott,
hogy a felső karéjt egy idő után már nem nyithatták meg, az addigra már a rendszerváltás utáni legsikeresebb csapatnak, ráadásul a kiemelkedő szakmai munkát is végzett Debrecennek például régóta kellett a fémből összeeszkábált ideiglenes lelátókból álló Oláh Gábor utcában játszani.
Ebbe a közegbe érkezett a Fidesz-KDNP és vele együtt a társasági adó, ismertebb nevén tao, és más csatornákon az állam hol nyílt, hol kevésbé nyílt szponzorálása. Hogy az alapvetően a fiataloknak szóló sportolási lehetőségek kiszélesítésére szolgáló pénz hogyan tette soha nem látott szinten korrupttá a profi futballt, az annyira hosszú téma, hogy cikkben részletezni is lehetetlen szinte, de akit érdekel a szerepe, az mindenképp olvassa el Pető Péter kiváló könyvét a témában.
Az eredmény látványosan az lett, hogy a magyar focira soha nem látott pénz ömlött, amiből változó formában, de nagyon hatékonyan lehet kitalicskázni a pénzt:
megéri egyes cégeknek támogatni eredménytől függetlenül a felcsúti Puskás Akadémiát, és megéri dolgozni például Mezőkövesden, és persze futballozni is megéri Magyarországon, mert a 2010 előtti világgal ellentétben már időben érkezik a fizetés, cserébe a legtöbb helyen nem nagyon vannak tényleges szakmai elvárások.
A leglátványosabb változás természetesen a stadionok terén van. Mostanra az Újpestet leszámítva (nekik még az első Orbán-kormány épített új otthont) már nemcsak minden NB I-es klubnak van pár éve épült otthona, de még a másodosztály jelentős része is nemzetközi meccsekre is alkalmas modern arénákkal büszkélkedhet. A koronaékszer természetesen a majdnem 70 ezres Puskás Aréna, ahol a magyar válogatott játssza találkozóit.
A magyar labdarúgás infrastruktúrája 2021-ben vitán felül európai szintű, papíron tehát tényleg minden megvan ahhoz, hogy elinduljon valami.
Idő közben a Csányi Sándor vezette Magyar Labdarúgó Szövetség a válogatott hátországát adó klubfocit alapvetően érintő kérdést hozott meg: 12 csapatosra csökkentette az első osztály létszámát. Az indok többek közt a sokszor lapos bajnokság minőségének növelése volt, illetve az, hogy az NB I-ben tényleg csak makulátlan hátterű csapaton kerülhessenek.
Bár első ránézésre tényleg izgalmasabb a nézelődőknek évi három Fradi-Újpest (ebben a rendszerben teljesen igazságtalanul háromszor játszanak egymással a csapatok, azt pedig sorsolás dönti el, ki játszik kétszer otthon),
de a 12 csapatos bajnokságnak szakmailag beláthatatlan következményei lettek, ráadásul épp az olyan, főleg saját nevelésű hazai fiatalok kinevelésére szakosodott egyesületek számára, mint az MTK, vagy akár a Debrecen.
A futballgyilkos lebonyolítás
A NER-foci lebonyolításában ugyanis egyszerűen megszűnt a középmezőny. Ez a szurkolók számára valóban csak lábvíznek tűnő rész az ugyebár, ami kiesni biztosan nem fog, de a dobogóra sincs különösebb esélye.
A 12 csapatos rendszerben csak a nemzetközi helyekért lehet menni, vagy a kiesés ellen, két-három rosszabbul sikerült meccsel pedig simán megváltozhat, épp melyik fakkba kerül egy csapat, ami azt jelenti, hogy lehetetlen az alapoktól építkezni.
Minden csapatsportban vannak „elengedett” szezonok, amikor az általában fiatalokból álló keret a legjobbak közt játszva fejlődhet tovább, közülük páran vezéregyéniségekké érhetnek, hogy aztán akár egy év múlva már lehessen szárnyalni, a már kész focistákat pedig egész szép tapasztalattal a hátuk mögött meg lehet próbálni eladni egy erősebb bajnokságba. Erre most egyszerűen nincs lehetőség, mert egy-egy elengedett szezon azt jelenti, hogy valakinek jelentős esélye van a kiesésre: aki bent akar maradni az NB I-ben, azoknak kész játékosok kellenek, akiket a legegyszerűbb külföldről igazolni.
Az eredményt látjuk: a Magyarország legsikeresebb nevelőegyesületének számító MTK évek óta ingázik az első és a másodosztály között, mostanra pedig szinte teljesen szakítva eddigi játékospolitikájukkal már ők is főleg vásárolgatnak.
Debrecenben kiállítottak egy reményteljes fiatalokból álló keretet 2019-ben, azonnal ki is estek, és bár az idei évben újra az NB I-ben vannak, az egykori válogatottakra építő hajdúságiak még simán búcsúzhatnak idén újra.
A jelenlegi lebonyolítás épp azt teszi lehetetlenné, ami a jó futballhoz mindenképp kell:
a türelmes építkezést.
Érkeznek a fideszes kisvárosok
Ezzel együtt érdemes figyelni a mezőny átalakulását is, és talán ez mutatja a legjobban, mennyire félrement valami Orbán Viktor nagy felvirágoztatásában: az idei dobogón a mostanra már a kormánypárti politikusok és celebek egyik kedvenc szórakozásának számító Fradi mellett meg se lepődik rajta senki, hogy a Puskás Akadémia és a Kisvárda neve szerepel.
Megjelent a magyar fociban a fideszes kisváros, sőt, szinte át is vette azt: Felcsúton már szinte hozzászoktak ahhoz, hogy nyáron európai selejtezőket játszik a csapat – a Transfermarkt szerint kérdés nélkül övék a harmadik legértékesebb keret (jelentős részük légiós) –, Kisvárdán pedig úgy létesítettek államilag kiemelt fociakadémiát, hogy az első csapatban túlzás nélkül csak elvétve található magyar focista, nem hogy kisvárdai nevelés.
Ezek a klubok kifejezetten azért tudnak jól működni a magyar mezőnyben, mert szemben a hagyományokkal és néha még szurkolókkal is rendelkező egyesületekkel, itt mindenki tudja a dolgát:
Mezőkövesden Tállai András élet-halál ura, Kisvárdán Seszták Miklóst érdemes keresni, Felcsútot pedig talán mondani is felesleges.
A közegnek nincsenek elvárásai, hiszen nincs közeg, szemben azokkal a hazai „fellegvárakkal”, mint mondjuk Győr.
Talán nem lövünk nagyon mellé, ha leírjuk, hogy Orbán Viktor 2010-ben egészen biztosan nem arról álmodozott, hogy a szeretett bajnokságában a Kisvárda-Mezőkövesd a rangadó, miközben az első kedvenc klubja (azóta már váltott ugyebár), az Újpest története során először eshet ki az első osztályból.
Miközben a csak és kizárólag a kormány miatt létező csapatok szárnyalnak, érdemes elolvasni ezt a posztot a kispesti szurkolói blogon: a Fradin kívül tulajdonképpen bármelyik hagyományos magyar csapat nevével be lehet helyettesíteni a Kispestet, hiszen
a kluboknál nincsenek érthető célok, nincs számonkérés vagy látható koncepció, egyszerűen csak cserélődő káderek váltják egymást mindenféle poíczióban.
Egy ideig a Garancsi Istvánhoz köthető Fehérvár még mutatott valamiféle szakmaiságot a tudatosan és hosszú időre igazolt játékosaival, de erre az évre ők is belesüppedtek a posványba, a Ferencvárosnál még tart Szerhij Rebrov edző hatása, alatta ugyanis először költötték el Kubatov Gáborék azt a sok pénzt, amit kaptak. Ebből lett egy mostanra már Európa Liga-csoportkörre stabilan alkalmasnak tűnő keret, aminek alapvető része, hogy hazai játékosok csak mutatóban kapjanak szerepet (kivételesen egyébként nem az FTC-t érdemes ezzel bántani, az ő érdekük alapvetően a jó szereplés, amihez olyan játékosokat kell igazolni, akikkel ezt elérhetik).
Az eredmény egy az elmúlt 3-4 évben kifejezetten gyengébbé vált NB I. lett, egy olyan NB II, ahol a Diósgyőr, a Haladás, a Pécs vagy a Vasas játszik. Már maga Csányi Sándor is beismerte, hogy kissé zavaró számára ez a helyzet, ezért be is lengette a bajnokság létszámának visszaemelését.
A válogatott buboréka
Az igazi sebtapasz nem az FTC európai középmezőny aljához való csatlakozása, hanem a válogatott.
A helyzet két dolog miatt alakult át teljesen:
– először azért, mert Dárdai Pál rövid edzősködésével kiderült, hogy válogatott szinten akár gyengébb képességű keretből is ki lehet hozni egy stabil társaságot,
– a második ok pedig ebből következve azért, mert a kibővített Európa-bajnoki mezőnynek is köszönhetően egymás után két Eb-n is kint tudtunk lenni, ahol ráadásul a minden várakozást felülmúló szereplések egy országgal értették meg évtizedek után újra, hogy válogatott meccsre járni olyan közös rituálé, amit nem érdemes kihagyni.
Azt sajnos se a 2016-ban szinte félistenként tisztelt Bernd Storck, sem a jelenleg talán már teljesen istenként tisztelt
Marco Rossi sem tagadhatta le, hogy rakhatnak ők össze akármilyen stabil és küzdő keretet, ha nem érkeznek a bevethető friss játékosok.
Márpedig ha az NB I nem szív fel új játékosokat, akkor csak az olyan csodálatos történetek maradnak, mint a magyar közeghez szinte semmiben nem kötődő Szalai Attila vagy Szoboszlai Dominik, kiegészítve a további honosításokkal.
Ameddig működik a dolog, addig persze senki nem szól, de Albániától elég volt kétszer kikapni, hogy boruljon a bili, és Rossi is valószínűleg csak azért maradhasson a helyén, mert egyszerűen elképzeléni sem lehet, hogy bárki mással jobban teljesítenénk.
A Puskás Aréna építkezésének lezárásával viszont megtett a kormány egy másik lépést is: elkezdett nagyon tudatosan rátenyerelni a válogatott körüli hangulatra.
A kormánymédia már a a 2019-es nyitómeccsen balhét csinált abból, amiért az Index akkori újságírója nem állt fel a közösen elénekelt Nélküledre, a koronavírus miatt pedig 2021-re tolt Eb-n több kormánypárti politikus is azon hőbörgött a közösségi médiában, hogy mit keres ott például Karácsony Gergely a stadionban, miközben ő nem akart stadionokat építeni.
A kormánynak sikerült a korábban általában sehol nem kívánatos focihuligánokkal és ultrákkal is laza szövetséget kötnie nyáron, amikor Orbán Viktor megdöbbentően cinikusan használta fel a történelminek is mondható Németország-Magyarország meccset az épp elindított LMBTQ-ellenes propagandájára, feltüzelve a szélsőjobbal amúgy is közeli viszonyt álló keménymag egy részét.
Olyat sem nagyon láttunk korábban, hogy a magyar külügyminiszter külföldi balhézásért őrizetbe vett szurkolóért lobbizzon nyilvánosan.
Ezzel a Fidesz a válogatott lelátóit valamiféle buborékba tette: egy olyan hellyé, ahova alapvetően magyarnak lenni járnak az emberek, és csak másodsorban szórakozni.
Ha ezt kiegészítjük a hagyományos populista-jobboldali retorikával arról, hogy megmondják, pontosan ki a magyar és ki nem, akkor jön létre az a mérgező közeg, amiben már szurkoló és szurkoló is gyanakodva néz egymásra néha, a nézők jelentős részével pedig simán sikerült átvetetni a kormánynál már amúgy is mindennapos áldozatszerepet, amit a nemzetre törő külhoni erők okoznak, és nem az, hogy pár tahó majomhangokat utánoz a stadionban.
A buborékon belül viszont nincs gond: itt az aktuális teljesítmény is jóval kevesebbet számít, hiszen ha a gyenge alapokra építkezve néha nem tud csodát tenni a válogatott, akkor is el lehet mondani, hogy legalább magyarok vagyunk. Meglepően hasonlít a kormány általános érveire is arra, hogy miért nem érdemes irigyelni mondjuk a német szociális ellátórendszert.
Hogy mi lesz a magyar focival, az kérdéses:
azt talán már kimondhatjuk, hogy a pénz és a stadionok sem a tehetségkutatásnak, sem a nézőszámoknak, sem a közhangulatnak nem segítettek igazán.
Aki látta nyáron a válogatottat, az nem tagadhat le minden előrelépést, de ugyanakkor az is tény, hogy 2002 óta minden vb- és Eb-selejtezőcsoportunkban a harmadik-negyedik helyen végeztünk, ráadásul a legtöbbször nagyjából 15-20 megszerzett ponttal. Ez egy ideje az Eb-kijutásra elég, világbajnokságon még pótselejtezőre, ami különösen azért fájó, mert az egy dolog, hogy Szerbia egyenes ágon jutott ki a hétvégén, de Észak-Macedónia is pótselejtezőt játszhat.
Ha innen nézzük, nagyon nehéz nem bukásnak tekinteni ezt a 11 évet: azok a jó Eb-meccsek életreszóló emlékek maradnak, de a hétköznapok fociját sajnos nem ez jelenti, hanem az európai helyekért versengő Kisvárda és Felcsút.
Ezt a cikket az Azonnali szállította.
